A neves amerikai professzor írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy a kormányzati kommunikáció érdekében érdemes lenne megérteni, hogy a szavazók nagy többsége miért adott rossz minősítést a Biden-kormányzat gazdaságpolitikájáról.

 James Kenneth Galbraith – amerikai közgazdász, a neves kanadai–amerikai ökonómus, John Kenneth Galbraith fia. Professzor a Lyndon B. Johnson School of Public Affairsben és az austini Texasi Egyetem Kormányzati Tanszékén.  
2008 márciusában Galbraith átfogó támadást indított a szabadpiaci politikákról szóló washingtoni konszenzus, különösen annak monetarista változata ellen. Érvei szerint a keynesi közgazdaságtan megoldást kínál a 2007–2008-as pénzügyi válságra, míg a monetarista politika elmélyíti a recessziót. 2008 vége felé és 2009-ben a világ számos politikai döntéshozója növelte a kormányzati kiadásokat és/vagy csökkentette az adókat.  

Galbraith megérti Jared Bernstein, a Bidenomics vezető gazdasági „építészének” bűntudatát, amit Donald Trump választási győzelme miatt érez. Még el is hiszi neki, hogy Biden közgazdászainak a napi küldetése az volt, hogy javítsanak az amerikai munkásosztály életén. Keserű csapás, hogy a választók nem jutalmazták ezt „Jó munka volt, folytasd!” jelszóval jellemezhető, Bident megerősítő szavazattal – folytatja gondolatát a szerző. 

Egyelőre nagyon kevés bizonyíték van arra, hogy a gazdasággal kapcsolatos csalódottság döntötte volna el a választást. Vitáznak azon, hogy kik nem mentek el szavazni, és miért. A professzor viszont a közvélemény-kutatásokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyértelműen azt mutatják, hogy a szavazók nagy többsége alacsony osztályzatot adott Bidenomicsra.  

Szerinte az sem segít, ha úgy érvelünk, ahogy Paul Krugman tette, hogy a választók nem képesek megítélni a saját érdekeiket és jólétüket. 

Krugman tulajdonképpen a választókat hibáztatja, amiért nem fogadják el a The New York Times egyik rovatvezetőjének felsőbbrendű bölcsességét.  

A demokrácia (és a szabad piacgazdaságtan) egyik alapelve azonban az, hogy a választók (és a fogyasztók) ismerik a saját érdekeiket. Ha ezt a tételt megtagadjuk, azzal megtagadjuk a demokrácia lényegét, és ebben az esetben a választások megtartására sincs jó okunk.  

Ha a szavazók elégedetlenek a standard mutatók – a munkanélküliség, a havi inflációs ráta, a gazdasági növekedés – értékeivel, annak az lehet az oka, hogy ezek az indexek már nem kapcsolódnak a jólétérzetükhöz.  

A professzor szerint az egyes mutatók pozitív értéke akár mást is tükrözhet a lakosságnál:  

• különösen az alacsony munkanélküliségi ráta tükrözheti a rossz munkahelyekkel való széles körű elégedetlenséget, 
• az alacsony infláció nem fordítja vissza a korábbi áremelkedéseket,  
• a növekedésből származó jövedelmek pedig a nyereségbe és a tőkenyereségbe áramolhatnak. 

Mindezek ellenére úgy véli, hogy ezen mutatók nem haszontalanok – ha rosszak lennének, a helyzet még rosszabb lenne.  

Az, hogy a gazdasági jelzőszámok jól festenek, nem elégséges. 

Galbraith cikkében rámutat, hogy Biden alatt a reáljövedelem – a háztartások vásárlóereje – csökkent. Az árak 2021–22-ben meredeken emelkedtek, és bár az inflációs ráta – a közgazdászok közvélekedésével ellentétben – átmeneti volt, az árszínvonal változása nem volt az. A bérek nehezen tudtak felzárkózni. Sok megtakarításból és nyugdíjból élő embernek ez nem sikerült. Bár a Fehér Ház gyorsan lépett, hogy a stratégiai tartalékból származó olajeladások révén csökkentse az üzemanyagárakat, ez kevéssé akadályozta meg a cégeket abban, hogy felpumpálják a haszonkulcsukat. A nyereségek megugrottak, ahogyan a bérleti díjak, a földárak és a tőzsde is.  

Biden közgazdászai figyelmen kívül hagytak egy alapvető tényt, mégpedig azt, hogy minden „ösztönző” politika végső soron a piaci hatalommal rendelkezőkhöz – a földhöz és a tőkéhez – áramlik, függetlenül attól, hogy először hogyan oszlik meg. 

Covid-hatás 

Bernstein ugyan elfogadta Larry Summers kritikáját, miszerint Biden korai költségvetési politikája túl laza volt, és ezzel inflációt szabadított fel, de Galbraith szerint ez a kritika akkor is téves volt, és most is az.  

Summers érvelése azon a feltevésen alapul, hogy a dolgozó háztartások egyik napról a másikra élnek, és feltehetően a boltba (és a kocsmákba) rohannának az esetlegesen kapott pluszpénzzel. Az amerikai háztartások már nem így működnek: költségvetésük, számláik, bankszámláik és szokásaik vannak. A Covid-kedvezményt pufferként fogták fel, megtakarították azt, amire nem volt szükségük rögtön, és ezeket az összegeket idővel le is hívták. A megnövekedett fogyasztás (és a tartós javakba, például új autókba és házakba, valamint részvényekbe és földbe történő beruházás) nagyrészt a tehetős háztartásokra korlátozódott, akik nem voltak a Covid-támogatások fő kedvezményezettjei. Az ilyen háztartásoknak azért is volt szabad készpénzük, mert a meglévő jövedelmüket nem költhették el – mint általában – szolgáltatásokra. És egy időre még az ultraalacsony kamatlábakból is részesültek. 

Az olyanok, mint Summers bírálata, a Covid közvetlen segélyezésének korai korlátozásához vezetett, amely éppen akkor csökkent, amikor az árak elkezdtek emelkedni. Megdöbbentő, hogy míg a pandémia idején a gyermekszegénység és az élelmiszer-bizonytalanság csökkent, a juttatások megszűnésével ezek az arányok visszatértek a Covid előtti szintre. 

Valóban meg kellene lepődnünk azon, hogy az érintett családok, miután rövid időre megízlelték a jobb életet, boldogtalanokká váltak? 

Ezzel egy időben a munkahelyek is elkezdtek visszatérni – de milyen munkahelyek? A gazdasági mitológiában az amerikai élet középpontjában a munka áll. A jellemformáló, az erőt próbáló, készségeket igénylő, a fizikai világgal való foglalkozás a farmon, a mezőn, a gyárban, az építkezésen. A professzor szerint a legtöbb állás ma már nem ilyen. Az elmúlt 60 évben Amerikában gyakorlatilag minden új munkahely a szolgáltatások területén jött létre – üzletekben, irodákban, éttermekben, könyvelésben, karbantartásban és más kisebb szakmákban. A legtöbb ilyen se nem biztonságos, se nem jól fizetett, és gyakran két vagy még több kell egy középosztálybeli háztartás életszínvonalának fenntartásához.    

A Covid-segélyezés és a kényszerű munkanélküliség sok amerikainak adott egy kis időt, amelyben átértékelhették a munkához való viszonyukat. Sokan úgy döntöttek, hogy nem térnek vissza, ezért a munkanélküliek hányada csökkent és alacsony maradt, annak ellenére, hogy a foglalkoztatottság aránya teljesen nem állt helyre. 

Ahogy a gazdaság újra elkezdett kinyílni, a munkáltatóknak szükségük lett a dolgozókra, az üres álláshelyek száma pedig nőtt. Mi ilyenkor a teendő? A bérek emelése (és a munkakörülmények javítása) mint megoldás sohasem vonzó, mivel a fizetésnövekedést minden dolgozónak meg kell kapnia, nem csak az újonnan felvett vagy újra felvetteknek. Az alternatíva az, hogy addig szorongatjuk a munkától távol lévőket, amíg azok, érezve a szorítást, vissza nem jönnek munkát keresve. Ezt pedig – a Biden-csapat cinkosságával – a Covid-kedvezmények megvonásával és a kamatlábak emelésével lehetett elérni. Az áremelkedések, amelyek közvetlenül növelik a profitot, szintén fokozták a nyomást azokon, akik nem szerettek volna újra foglalkoztatottakká válni. Nem kell meglepődni, hogy az embereknek nem tetszik, ha nyomást gyakorolnak rájuk azért, hogy „pocsék munkákat” vállaljanak fel. 

Az iparpolitika nem hozott politikai hasznot 

Eközben Biden iparra, infrastruktúrára és környezetvédelemre irányuló politikája is beindult, ahogy az Ukrajnának szánt fegyverek végtelen áradata is. Bármilyen hosszú távú előnyei (vagy hátrányai) is voltak ezeknek a programoknak, a politikai hatásuk szinte a nullával volt egyenlő.  

Az infrastruktúra észrevétlen marad, kivéve, ha a napi ingázás bosszantó akadályaként jelenik meg. 
Az energia (ha működik) egy meglévő hálózaton keresztül láthatatlanul érkezik.  
Az amerikai chipek és a Kínával vívott gazdasági háború egyéb tárgyai nem keltenek büszkeséget az okostelefonok egyszerű fogyasztói körében.  

Miért is keltenének? A feldolgozóipari munkahelyek száma 2020 óta legfeljebb néhány százezerrel nőtt – ez alig egyhavi normális álláshely-növekedést jelent Amerikában. Az építőipari munkahelyek körülbelül 800 ezerrel nőttek, de ezek közül sokat migránsok töltenek be.  

A gazdasági élet szinte semmilyen kedvező hatása nem volt érzékelhető az amerikai társadalomban. Kivételt jelent néhány vállalat piaci tőkéje – amely főként a gazdagok tulajdonában van.  

Infláció elleni küzdelem 

A Bidenomicsra mért végső és végzetes csapást az jelentette, hogy a Fehér Ház támogatta a Federal Reserve-öt, miután a központi bank 2022 márciusában megkezdte a kamatemelést. Biden korán az áldását adta erre azzal, hogy „az infláció elleni küzdelem a Fed feladata” – miközben a saját felelősségét elhárította, hogy fellépjen az árak emelkedése ellen.  

Galbraith szerint a kamatlábak az „inflációs harc” szempontjából irrelevánsnak bizonyultak. Nem tudták lelassítani a gazdasági növekedést vagy csökkenteni a munkanélküliséget, de befagyasztották az ingatlanpiacot, megkeserítették a kisvállalkozások életét és aláásták a hosszú távú beruházások életképességét, beleértve a megújulóenergia-projekteket is. Eközben hatalmas összegek áramlottak a bankok számára a tartalékok után járó kifizetésekben, valamint a nagy kincstárjegyállományt birtokló kisebbségnek.  

Biden közgazdászai soha nem támadták meg ezeket a megállapodásokat, inkább a demokraták körében Robert Rubin óta uralkodó ortodoxiához ragaszkodtak, miszerint a Fed függetlensége szent és sérthetetlen.  

A közgazdász úgy vélte, a legnagyobb problémát a Demokrata Párt 1990-es évek óta minden kormányát megbénító skizoid megosztottsága jelenti.  

A demokraták az oligarchák – banki, technológiai, szórakoztatóipari és más elit szektorok – finanszírozásától függnek. A szavazatokat azonban továbbra is az alacsony jövedelmű (és különösen a kisebbségi) közösségekből kell gyűjteni, amelyek az amerikai „munkásosztály” nagy részét alkotják.  

Ez a csoport azonban a rendkívüli körülményektől eltekintve alig kap valamit a kormánytól (eltekintve az identitásnak való megfeleléstől). Amit kap – például a jövedelemadó-kedvezményt –, az gyakran a lehető legkevésbé érezhető, így a politikai ellenállás sem csökken.  

A világjárvány rövid időre megmutatta, hogy egy radikális politikával hogyan lehetne megváltoztatni a körülményeket. De ahelyett, hogy ezt kihasználta volna, Biden csapata a normális kerékvágásba való visszatérés irányába terelte a figyelmet. Eközben agresszív konfrontációs és eszkalációs kampányt működtetett Ukrajnában és a Közel-Keleten, valamint folytatta Kínával a gazdasági harcot. Ez három fronton is megnyerhetetlen háborút jelent.  

A professzor zárszavában nem tartja igazságosnak, hogy Bernsteint és kollégáit hibáztassuk Harris vereségéért, de az sem meglepő, hogy az amerikaiak többsége nem a boldog jólét korszakaként gondol majd a Biden-évekre.  

(Forrás: The Nation) 

 Kapcsolódó: