Oroszország közel-keleti pozíciója drámaian meggyengült Bassár el-Aszad szíriai elnök bukásával, míg a legnagyobb nyertes a regionális hatalmi ambíciókat dédelgető Törökország, amely viszont jelentős pozíciókkal erősödött. Számos olyan eszköz, amellyel Oroszország Törökország felett rendelkezett, eltűnt, ám igyekszik ezeket a veszteségeket mérsékelni. 

A Kreml – meg nem erősített információk szerint – Törökország segítségét kérte a szíriai csapatok kivonásához. Ez a kérés jelentős változás a geopolitikai sakktáblán a Moszkva és Ankara közötti erőviszonyokat tekintve. Ahogy az orosz erők visszavonulnak a tengerparti Latakia tartományba és a személyzetet hazaszállítják, úgy kerül Törökország egyre erősebb pozícióba a régió komplex hatalmi dinamikája által. 

Oroszország kulcsfontosságú szíriai katonai bázisokat tudhat magáénak: Tartúsz kikötőjét és a hmeimimi légibázisát, amelyek sorsa továbbra is bizonytalan. Ezek a támaszpontok kulcsfontosságúak Oroszországnak a tágabb régióban és Afrikában folytatott műveletei szempontjából. A személyzet képzettebb részét és a nehéz felszereléseket már elszállították, de a bázisok továbbra is Moszkva ellenőrzése alatt állnak, a Hajat Tahrir as-Sám (HTS) által támogatott új kormány pedig egyelőre biztonsági garanciákat adott a Kremlnek. 

Az orosz média már el is vetette a HTS hivatalos „terrorista” megjelölését, most már sokkal inkább „fegyveres szíriai ellenzékről” beszélnek. 

Megállapodás nélkül Oroszországnak fel kell adnia a bázisokat, amivel elveszítheti a földközi-tengeri jelenlétét. Ebből következően Ankarának már kevesebb oka van attól tartani, hogy a tenger „orosz tóvá” válik (ezt a kifejezést Erdoğan használta 2016-ban egy NATO-csúcstalálkozón). Oroszország meggyengült tengeri ereje jelentősen megerősíti Törökországot, amely a Boszporuszon keresztül már régóta ellenőrzi a Fekete-tengerhez való hozzáférést, és így az orosz flotta krími otthonául szolgáló kikötőket is. 

Ez jelentős változás a korábbi felálláshoz képest. Amikor Oroszország Iránnal és a Hezbollahhal együtt beavatkozott Szíriában, meghiúsította Ankara azon törekvéseit, hogy rendszerváltást érjen el Damaszkuszban. A két ország bár mindig is rivális volt a térségben, közben pragmatikus, gyakran technikai együttműködést alkalmazott egymással szemben. 

A feszültségek 2015 novemberében lángoltak fel, amikor Törökország lelőtt egy orosz Szu–24-es repülőgépet. Vlagyimir Putyin orosz elnök „hátbaszúrásnak” nevezte az incidenst, és azonnal gazdasági szankciókat vezetett be Törökország ellen, amely Oroszország egyik legfontosabb kereskedelmi partnere. Erdoğan végül 2016 júniusában bocsánatot kért, és a kapcsolatok újraindultak, ám ez az eset rávilágított az Ankara és Moszkva közötti viszony reálpolitikai alapjaira. 

Putyin miközben befolyást épített ki Örményországban és a Krímben, a két ország megtanult együtt élni, sőt szívességet is tesznek egymásnak. 

Erdoğannak szüksége volt Putyin segítségére a Washingtonnal való kapcsolataiban is, amely a szíriai kurd népvédelmi egységekkel (YPG) szövetkezett az Iszlám Állam elleni szíriai harcokban. Az YPG-t a Kurdisztáni Munkáspárthoz (PKK) fűzik kötelékek, amelyet Törökország terroristacsoportként tart nyilván. Az YPG és közvetetten az USA ellenőrzi Szíria olajmezőit, és a kurd milícia nem mutatja a jelét annak, hogy kivonulna északkelet-szíriai bázisairól. 

Ezért Erdoğan inkább megbékült Aszad hatalmon maradásával, valamint Oroszország török határtól délre való bebetonozásával. Cserébe Ankara pufferzónát kapott Szíriában és helyet – az oroszok és az irániak mellett – a szíriai konfliktus megoldását célzó asztanai folyamatban. Összességében tehát a Moszkva és Ankara közötti erőegyensúly stabil volt a térségben – mostanáig. 

Oroszország pozíciói meggyengültek 

Aszad december 8-i bukásával minden megváltozott.  

Most, hogy Oroszország nagyrészt kiszorult Szíriából, az Ankarára gyakorolt korábbi befolyása is erodálódott. Ankara tárgyalópartnere így már nem Aszad, hanem a HTS, amellyel már régóta együttműködik. Putyin helyett Erdoğannak Donald Trumppal kell tárgyalnia, mivel a kurdok által uralt Szíriai Demokratikus Erők (SDF) amerikai támogatást élveznek, amely Szíria északkeleti részének nagy részét ellenőrzi, valamint az Öböl-országokkal és esetleg az EU-val, amelyek támogatják az ország újjáépítését. 

Hozzájárult Aszad hirtelen bukásához, hogy az oroszok elszámolták magukat, és az orosz–ukrán háború miatt kivonták elit erőik és nehéz felszerelésük nagy részét Szíriából. Ugyanakkor az Irán által támogatott Hezbollah harcosait is elhívták, hogy megerősítsék a dél-libanoni izraeli invázió elleni harcot.

Ezek együttesen gyengítették meg végzetesen Aszadot, lehetővé téve a HTS számára a támadást. 

Az ukrán katonai sikerek a fekete-tengeri hadszíntéren kiszorították a Fekete-tengeri Flottát a krími bázisokról az orosz Novorosszijszk kikötőjébe, és ez a visszavonulás csökkentette Moszkva dominanciáját a térségben. Így elhalványultak a török félelmek egy „orosz tótól”, sőt teljesen megszűnhetnek, ha a HTS elutasítja Oroszország kérését, hogy maradhasson a tartúszi haditengerészeti bázison, ahol 1971 óta tartózkodik. 

Egy másik váratlan fejlemény, hogy Azerbajdzsán tavaly szeptemberi, Hegyi-Karabah elleni támadása Moszkva dél-kaukázusi befolyását is megingatta. A Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (CSTO) megállapodásai értelmében Moszkva sokáig a régió biztonsági garanciájának a vállalója volt, de Baku inváziója után és Örményország segítségkéréseit figyelmen kívül hagyva elállt ettől.

 

Ez megterhelte az orosz kapcsolatokat Jerevánnal, amely történelmileg feszült viszonyban állt Törökországgal. Örményország most Ankarával és az EU-val is közeledésre törekszik. Az, hogy Baku felfüggesztette részvételét az orosz vezetésű CSTO-ban, azt jelzi, hogy Moszkva regionális szövetségei tovább bomlanak, hatalma a Kaukázusban felhígul, ez pedig azt jelenti, hogy Ankara a Dél-Kaukázusban Oroszország kárára tör előre.  

Végül Moszkva az egyik legerősebb ütőkártyáját is elvesztette Törökországgal szemben: az energiát. Saját energiaforrások híján Ankara már régóta orosz gázimportra szorul, most azonban kihasználja a helyzetét, mivel ez az Oroszország által megmaradt egyetlen gázszállítási útvonal Európába.

Mivel a Gazprom Ukrajnával kötött gázvezeték-szerződése január 1-jén lejár, a TurkStream lesz Moszkva egyetlen Európába irányuló exportvezetéke. 

Ankara arra fogja használni a közvetítő szerepet, hogy jobb feltételeket csikarjon ki az orosz féltől, beleértve azt a lehetőséget, hogy extra mennyiségű orosz gázt vásárol, hogy azt újraexportálhassa, és a sajátjaként adja el. A törökök még javíthatnak is a helyzetükön, ha a vitatott törökországi gázelosztó központot létrehozzák. Erdoğan az év elején azt mondta, hogy a csomópont 100 milliárd köbméter gáz szállításáért lehet felelős Európába – ez kétharmada annak, amit Oroszország a háború előtt a kontinensre szállított. 

Ismét a Fekete-tenger 

Most, hogy Szíria kikerült a képből, az orosz–török kapcsolatok ismét a természetes földrajzi határok mentén, a fekete-tengeri térséghez fognak visszatérni.

Erdoğan, kihasználva a helyzetet, közvetítőként pozicionálhatja magát, fenntartva a kényes egyensúlyt Oroszország és a Nyugat között. Az ukrán béketárgyalások – amint Trump megválasztott elnök január 20-án hivatalba lép – erre óriási diplomáciai lehetőséget kínálhatnak.  

Törökország volt a házigazdája a 2022 áprilisában meghiúsult isztambuli békemegállapodásnak, valamint a fekete-tengeri gabonakezdeményezésnek, amely lehetővé tette az ukrán tengeri gabonaexport ideiglenes folytatását, amíg a megállapodás tavaly júliusban össze nem omlott. Erdoğan továbbra is azon kevés nemzetközi szereplő egyike, akivel minden fél hajlandó tárgyalni. 

Mivel Oroszország több színtéren is meggyengült, Szíriától a Fekete-tengeren át a Kaukázusig, Törökország most a regionális vezető hatalom szerepében tetszeleghet. Erdoğan számára Oroszország szíriai ambícióinak összeomlása nem csupán igazolást jelent, hanem lehetőséget is a régió geopolitikai sakktáblájának átalakítására és Törökország helyzetének megerősítésére a nemzetközi porondon. 

Moszkva és a HTS megegyezésén múlik minden 

Most minden azon múlik, hogy Moszkva meg tud-e egyezni a HTS-sel. Meglepő módon elég jók az esélyek arra, hogy sikerül az alku. A Kreml ugyanis jól ismeri a radikálisokkal való megegyezést a világ minden táján, és Oroszország sokat tud kínálni a HTS-nek, kezdve a búzával és a fegyverekkel. 

Ahhoz képest, hogy a HTS vezetője, Ahmad Husszein as-Sara (aki félretette Abu Muhammad al-Jolani álnevét) egy korábbi dzsihadista, aki az al-Kaidával állt kapcsolatban, eddig viszonylag mérsékeltnek mutatkozott.

A CNN-nek adott interjúiban a vallási tolerancia üzenetét tolmácsolta Szíria számos etnikai és vallási csoportja számára, a nemzetközi sajtóval szemben „elzárkózást” rendelt el, és kijelentette, hogy rezsimje nem fogja rákényszeríteni a hidzsáb kötelező viselését a nőkre. 

Oroszország számára két kulcsfontosságú szíriai katonai bázisának felügyeletét engedélyezték, átmeneti biztonsági garanciákat nyújtva, amíg a tárgyalások előrehaladnak. Moszkva intenzív kereskedelmet folytat Ankarával, Iránnal és az Egyesült Arab Emírségekkel, nagyszabású energetikai és közlekedési projekteket valósít meg a térségben, közvetítői szerepre törekszik a helyi konfliktusokban, valamint együttműködik az Irán-barát csoportokkal, hogy kiszorítsa az Egyesült Államokat a térségből. Emellett nem zárkózik el attól sem, hogy kapcsolatokat építsen ki olyan radikális fegyverescsoportokkal, mint a tálibok és a húszik. 

Viszont hogy mindezek teljesüljenek, Moszkvának meg kell tartania a két szír bázisát. Látni kell ugyanakkor, hogy a HTS-nek éppúgy szüksége van Oroszországra, mint Oroszországnak a HTS-re. 

Moszkva biztosíthatná az új szíriai hatóságoknak a szükséges nemzetközi legitimációt, hiszen nem valószínű, hogy Európa és az Egyesült Államok sietni fog nagykövetségeket nyitni Damaszkuszban, miközben a Kreml de facto már megtette ezt. (Így kezdődött a tálibok orosz elismerése is.) 

A HTS jelenleg nagymértékben támaszkodik Ankarára, de ha valóban függetlenné akar válni, akkor több szövetségest kell gyűjtenie, és Moszkva ellensúlyt jelenthet a szervezet Törökországtól való függőségével szemben. Ráadásul Oroszország az ENSZ BT-ben is helyet foglal, míg Törökország csak regionális hatalom, ami közvetett befolyást biztosít a HTS-nek. Még ha az utóbbi képesnek is bizonyul arra, hogy gyorsan formálissá tegye a kapcsolatát Ankarával, Katarral és az Egyesült Arab Emírségekkel, egy olyan hatalom, mint Oroszország elismerése segítene neki nemzetközi legitimitást adni. Az Egyesült Államok és a kurdok észak-szíriai támogatása jelenti jelenleg a legnagyobb akadályt a HTS számára, és még nem reagáltak arra, hogy az USA megszállta Szíria területének egyharmadát, beleértve az olajmezők nagy részét. 

Forrás: Wikimedia Commons

Ez a stratégia elősegítheti a szervezet nemzetközi elismerését, cserébe az oroszok megtarthatják a szíriai katonai bázisaikat. Ez esetben Moszkva dönthet úgy, hogy létrehoz és katonai támogatást nyújt egy alavita autonómiának a szíriai Latakiában (az alaviták félnek az iszlamistáktól), ahol az orosz bázisok találhatók. Ez hasonló lenne ahhoz, ahogyan az Egyesült Államok támogatta a szíriai kurdokat, akik jelenleg az ország északi részének a jelentős területét ellenőrzik. 

Emellett a HTS-sel való megegyezés szükségessége arra ösztönözheti Oroszországot, hogy globálisan is fokozza az együttműködést mindenféle radikális csoporttal. Ily módon Moszkva legitimitást nyújthat egy sor radikális csoportnak, amely ha elveszíti a hatalmát és menekülni kényszerül, akkor biztonságban tudhatja magát Moszkvában. 

Összességében tehát Aszad megbuktatása fordulat a Kreml számára, de nem teljes vereség a regionális politikája számára. Még ha Oroszország végül el is veszíti szíriai katonai támaszpontjait, továbbra is szoros gazdasági kapcsolatai vannak Ankarával és különleges a viszonya Iránnal, miközben a tálibokkal és a húszikkal is megindult az egymáshoz közeledés. Ha a Kreml megtalálja a módját, hogy együttműködjön a HTS-sel – ami reális forgatókönyv –, az új lehetőségek sorát nyithatja meg, és talán versenyelőnyt ad neki a régióban. A térségben folyó orosz–török geopolitikai sakkjátszma tehát minden forgatókönyv szerint folytatódik. 

Kapcsolódó:

Címlapfotó: MTI/MTVA/Vlagyimir Szmirnov