A német gazdasági tárca vezetője emblematikus arca lett az agresszív, felkészületlen és iparromboló energiaátállásnak. Csúf és elitista önteltségtől eltorzult zöld arca. De a bőr rajta, az még mindig áthatolhatatlanul vastag.
„Egy dolog irracionalitása nem kérdőjelezi meg a létét, csak leírja az állapotát.”
(Friedrich Nietzsche)
Gyakran éri a vád a zöldpártokat (a német Zöldeket kiváltképp), hogy elitista sznobok, akik a magaslatukról egyáltalán nem látják a hétköznapi emberek problémáit, így természetesen azonosulni sem tudnak azokkal. A vád talán kissé túlzó, de tény, hogy Robert Habeck, a még hivatalban lévő, de már bukott gazdasági miniszter, a felbomlott kormánykoalíció emblematikus zöldsapkása sokat tesz azért, hogy a sztereotípiát igazolja és erősítse.
Nem újdonság, hogy a német ipari hanyatlásnak egyik meghatározó oka a vállalatok számára sokkoló energiaárakban keresendő. A Covid-járvány után az ukrajnai háború által berobbantott energiaválság, Németország atomerőműveinek értelmetlen leállítása (szintén zöldkezdeményezés), az energiaátállás erőszakos, hisztérikus és kényszert alkalmazó folyamata alternatív megoldások nélkül hagyták az ipari szereplőket, amelyek közül már túl sokan dobták be a törülközőt, és szüntették be hazai gyártásukat, átköltöztetve olyan vidékre (álmaikban Amerika és Ázsia visszainteget), ahol nem megy rá a gatyájuk is az előállítási költségekre.
Voltak és vannak pillanatok, amikor a frissen megbukott kormány tehetetlensége egyetlen súlyos pillanatban esszenciaként sűrűsödik össze, rámutatva a vállvonogatós politika és az azt művészi szintre emelők hasznavehetetlenségére. Ilyen pillanat volt december 12-e, amikor Németországban történelmi csúcsra, 936 euróra ért az elektromos energia megawattóránkénti ára a napi kereskedésben.
Bár novemberben az árak már át-átlépték a 800 eurós határt, ez az érték tizenkétszer volt magasabb, mint az elmúlt hetek átlaga.
A vállalatok azonnal riadót fújtak. A Siempelkamp fémipari öntöde főnöke, Dirk Howe nemes egyszerűséggel őrületnek titulálta a történteket. Mint mondta, aznap 30 százalékkal kellett csökkentenie a termelést, és egy egész műszakot kellett hazaküldenie az irreálisan magas energiaár miatt.
A Szövetségi Hálózati Ügynökség szerint az eset a szabadpiaci árkialakítás következménye volt, és egyáltalán nem zárható ki, hogy a következő hetekben többször is előfordul. Erre kontrázott rá Habeck, amikor fejcsóválva közölte az energiaintenzív iparágak képviselőivel a Handelsblatt konferenciáján, hogy igen, igen, ezek valóban megfizethetetlen árak, de elkerülhetetlenek is abban az esetben, ha sem a nap nem süt, sem a szél nem fúj, vagyis amikor a megújulók rendszerei képtelenek termelni és ellátni az igényeket. „Cserébe önöknek akár 50 olyan hete is lehet, amikor viszont átlag alattiak az árak” – mosolygott a német miniszter
Habeck szavaiban még csak nem is az a vérlázító, hogy fittyet hányt a kiegyensúlyozott és tervezhető termelés valamennyi szabályának, hanem az, hogy hosszú évekig semmit nem tett kormánypozíciójából azért, hogy ezeket a szavakat ne kelljen kimondania. Ebben az egyetlen mondatban benne volt minden, amiért a választók egy idő után meg voltak győződve róla, hogy a Zöldek hülyének nézik őket, Habeckben pedig elhatalmasodott az érzés, hogy az ipari szegmens alakjai nézik teljesen hülyének őt. Mindkettőben volt valami. A miniszter reakciója maga volt a pragmatista gondolkodás arcul köpése, a véletlenszerű ötletelésre épülő kormányzás klasszikus példája, a következményekkel semmit nem törődő, a gazdaságot magával rántó kivagyi politikus tankönyvbe illő mondata.
Mentél volna kazánkovácsnak…
Habeck pártjának és személyének megítélése tavaly májusban kezdett zuhanórepülésbe, a híres kazánbotrány után. A gazdasági miniszter elgondolása szerint 2024 januárjától, ha valaki fosszilis alapon működő kazáncserére adta volna a fejét, már nem tehetné meg: a kifutó berendezéseket csak és kizárólag olyan fűtési elemekre lehetne cserélni, amelyek minimum 65 százalékban megújuló energiát használnak. Ez gyakorlatilag az új gázkazánok betiltását jelentené. Az ötlettel önmagában nem lett volna probléma, a koalíciós partnerek is támogatták az előkészítés során. Amikor azonban kiderült, hogy háztartásonként a hőszivattyús megoldás 20-30 ezer eurós kiadást jelent, a közvélemény egyből a törvénytervezet ellen fordult. Miután saját koalíciós partnerei először csak (mű)felháborodásuknak adtak hangot, mondván, Habeck ötlete annyiba kerül, amennyit még a németek sem tudnak előrántani a mellényzsebből, majd kereken közölték, hogy blokkolják a törvényjavaslatot, a miniszter igen idegessé vált. Nem fogta vissza magát, és a szabaddemokratákat (Lindner akkori pénzügyminiszter csapata) vádolta szószegéssel, amiért hátat fordítottak neki.
És mit nem tett?
Egyszer sem kért elnézést, nem mondta, hogy megfelelő elemzések hiányában vágott neki a kalandnak, és végképp nem mondta, hogy hogyan segítené az átállást a kormány.
Bár utólag, tűzoltásként igyekezett egy állami támogatási javaslatot kidolgozni, az már csak olaj volt a tűzre. Valójában klasszikus fintorgó elitista módjára közölte, hogy mi fog történni, azt azonban már nem, hogyan. „Oldjátok meg” – vetette oda mintabrüsszelita módjára, aztán nem értette, miért gondolja úgy a németek 50 százaléka, hogy jobb lenne, ha lemondana.
Visszatérve decemberi 12-re: a rövid távú kereskedelemben a hirtelen árrobbanások gyakoriak, és valóban a szabadpiaci sajátosságok miatt. Magyarországon is előfordult az elmúlt hónapban hirtelen (nem lakossági) emelkedés, amit aztán botcsinálta és energiapiachoz abszolút nem konyító politikusok apokalipszisként és a hazai gazdaság ítéletnapjaként emlegettek, amíg helyre nem tették őket. Habeck tehát igazat mondott, ilyen ez a fránya szabadpiac, csakhogy esetében van súlyosbító tényező: a kazános történethez hasonlóan itt is csupán az energiaátállást erőltette, de egy pillanatig sem gondolkodott el azon, hogyan segítse azt. Ezzel pedig megbocsáthatatlan bűnt követett el a német ipar és egész Európa ellen.
Sötét szélcsend, sötét minden
A zöldminiszternek valahogy mindig az utólagos magyarázkodás megy a legjobban. Habeck annyira nem ostoba, hogy ne tudná, a megújuló erőművek használhatatlansága esetén kiegészítő megoldásokra van szükség. A maga módján kezelte is a kérdést: elvárta a magánszektortól, hogy építsenek orrba-szájba tartalék erőműveket, aztán rettentően elcsodálkozott azon is, hogy a vállalatok arcon röhögték, és egy ideig azt sem akarta megérteni, miért üvöltik neki folyamatosan, hogy az atomerőművek után a szénerőműveket nem szabad addig leállítani, amíg az energiaátmenet megoldása nincs biztosítva. (Ez volt a fő probléma, a 900 euró /megawattóra feletti árak legnagyobb okozója. Az orosz gázleállítás csak a szikra volt, de ez maga volt a benzin, ami berobbantotta a versenyképességi válságot.) Tavaly decemberben a Német Iparszövetség elnöke még csak bosszantónak nevezte az ipari helyzetet, miután senki nem látja biztosítottnak az átálláshoz szükséges megnyugtató tartalékenergiát, különösen úgy, hogy a kormány nem mutatott be semmilyen stratégiát arra az esetre, ha a megújulók nem fedeznék az ipari szükségleteket. Ami azt illeti, a kormány azóta sem mutatott be semmit a saját bukásán kívül, mire pedig Habeck észbe kapott, és ösztönzőrendszert dolgozott volna ki a tartalék erőművek építésére, már egy kisebbségi, béna kacsa kormány tagja volt, ideiglenes költségvetéssel a lelki szemei előtt. Az ipari környezet „bosszantó helyzetének” azonban egyenes következménye volt december 12-e és a részleges üzemi leállások.
Talán a következő kormányban felvetődik a gondolat, hogy az atomerőművek bezárása mégsem volt annyira kolosszális ötlet, pláne úgy, hogy „sötét szélcsend” (Dunkelflaute) esetén a német kormány a franciáktól vásárol (mi mást?) nukleáris energiát. Sötét szélcsend akkor van, amikor a megújulók erőművei képtelenek elegendő villamos energiát termelni a kereslet kielégítésére. Se szél, se nap, fűszál se rezzen, nem is nő. Miután tavaly már a német energiafelhasználás több mint fele a megújulókból származott, ilyenkor kellenének nagyon a tartalék erőművek (ne adja ég, az atom), amiről Habeck úgy vélte, hogy a vállalatok majd bevállalják, „mert ő azt kérte”. Sötét szélcsend idején ráadásul néha még a tartalék, fosszilisalapú rendszerek sem elegendők, akkor jön aztán át a határon az importenergia, többnyire a már említett francia nukleáris létesítményekből, mivel nekik van, Habeck szerint a németeknek soha nem is kellett volna olyasmiket építeni.
Csakhogy.
Németország minden egyes külföldi vásárlása értelemszerűen megbolygatja az energiatőzsdét, így az árakat is. Amikor Berlin csak a nagy sötét szélcsendet és a kapacitáshiányt látja maga előtt (ez az energia esetében napokig, kormánypolitikusoknál évekig is eltarthat), gyorsan nekiáll vásárolni, amire a tőzsde értelemszerűen árhullámzással reagál. Ettől az EU-s országok igen gyakran kiborulnak, és jelzik, hogy Németország átgondolatlan energiapolitikájának köszönhetően az energiaárak hullámvasútja kezd az idegeikre menni. Legutóbb a svéd energiaügyi miniszter toporzékolt az X-en, mást nem tehet, azt mégsem kívánhatja a bukott német kormánynak, hogy bukjon már meg.
Pedig a történet folytatódni fog, ha a következő német kormány nem próbál meg valamilyen elképzelést megvalósítani. Az elmúlt években, párhuzamosan a megújulók agresszív és erőltetett hadrendbe állításával, a német villamosenergia-import fokozatosan nőtt, kiugróan azokban az időszakokban, amikor a magas fogyasztás-előrejelzés az alacsony megújulótermeléssel párosult. Vagyis a sötét szélcsendben. A kettő között kellene állnia az áthidaló megoldásoknak, de nem áll. A 936 eurós árcsúcs költői képzavarral élve remekül megvilágította a problémát. Ugyanazon a napon Franciaországban 277, Lengyelországban mindössze 164 euróba került ugyanaz az egységnyi áram.
Út a semmibe
Több ipari vállalat vezetője figyelmeztette a kormányt, hogy minden egyes leállított fosszilis erőművel (a nukleárisakról nem is beszélve) a termelési kapacitás fog csökkenni. Ha ezt az erőltetett menetet akarja tartani a kabinet (és nagyon, nagyon messze van még február 23-a, a választások napja, az új kormány megalakulása még messzebb, az, hogy érdemben elkezdjen dolgozni, pedig végképp), akkor gázerőműveket kell építeni orrba-szájba, csak hát ugye ki és miből és hogyan.
Jelenleg a Siempelkamp vállalathoz hasonló üzemek a villamosenergia-szükségleteik nagy részét az azonnali piacon szerzik be. Teszik ezt azért, hogy elkerüljék a hosszú távú szerződésekkel járó riasztó felárat – a német kormány ad hoc jellegű vásárlásai miatt azonban csöbörből vödörbe kerültek. Mi történik ilyenkor? Az, ami december 12-én: leállnak az üzemek, a munkásokat hazaküldik, a gyártási idő értelmetlen hosszúságúra nyúlik, amit természetesen aztán az árakban igyekeznek kompenzálni a vállalatok. Vagyis
a német villamosenergia-politika még pluszban kapacitáscsökkentésre kényszeríti azt az ágazatot, amelynek minden segítséget meg kellene adni, hogy kikecmeregjen a gödörből.
Robert Habeckhez hasonlóan Olaf Scholz is fűt-fát ígért a helyzet megváltoztatásáért, a hálózati díjak csökkentésétől kezdve az erőműépítés állami támogatásának kidolgozásáig, ám a vállalatok már csak legyintettek a szócséplésre. Nem most nyomják meg először a vészcsengőt, már évek óta azt teszik. Mint mondják, ha a kormány ennyi idő alatt semmit nem tett, nem hiszik, hogy most táltosodna meg. És upsz, igazuk lett, a Scholz-kabinet végül (vagy végre) belebukott saját tehetetlenségébe és tehetségtelenségébe.
Nagy feladat vár az új német kormányra. Az egész jelenlegi energiapolitikát át kell alakítania, hogy az ipart kirángassa a kátyúból. A németek felsóhajthatnának, szerencséjüket érzékelve, hogy ezt már Robert Habeck nélkül fogják átvészelni, ám az öröm korai lenne. Minden valószínűség szerint a toronymagasan vezető választási esélyes CDU nem tud majd egyedül kormányt alakítani, így kénytelen lesz vagy a Scholz-féle szociáldemokratákkal, vagy a Zöldekkel koalícióra lépni. Azt már csak remélni lehet, hogy Habeck a következő ciklusban nem kap semmilyen miniszteri posztot, és duruzsolásával sem kavar be egy reális alapokon nyugvó energiaátállásba.
Aztán lehet majd tovább építkezni, ezúttal kevesebb gőggel és halkabban.
Eddig üvöltött a csend.
***
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm szerkesztőségének álláspontjával.
Kapcsolódó:
Fotó: MTI/AP/Markus Schreiber
Belső fotó: Robert Habeck
