Az ukrajnai konfliktusban a Nyugat eddig egyetlen stratégiában látta a megoldást: támogatni Ukrajnát, cél a béke, méghozzá győzelem által. Ez azonban kudarcot vallott. A béke elérése ugyan nem lehetetlen, de ehhez sok nyugati vezetőnek át kellene értékelnie az elvárásait, Donald Trump visszatérése pedig erre lehetőséget ad. Paul Robinson, az Ottawai Egyetem professzora elemzi a háborúk befejezéséről szóló elméleteket, majd ezeket az ukrajnai konfliktusra alkalmazza. 

Az elmúlt három évben a nyugati hatalmak az Amerikai Egyesült Államok vezetésével egyetlen stratégiát alkalmaztak – ami kudarcot vallott. Százezrekre tehető a halottak száma és több tízmilliárd dollár értékű ingatlan pusztult el. Eljött az idő, amikor a győzelemmel kivívott békét fel kell váltsa a tiszta és egyszerű béke politikája. 

Donald Trump januári visszatérése az Egyesült Államok elnökeként, lehetőséget kínál erre. Joe Biden elnök nem mutatott érdeklődést a békefolyamat közvetítése iránt, ahogy az európai vezetők sem, Trump azonban kifejezte, hogy ezt szeretné megvalósítani. A béke elérése érdekében nézzünk néhány, a háborúk befejezéséről szóló elméletet, majd alkalmazzuk ezeket az ukrajnai konfliktusra. 

A fő szempont: mi a legvalószínűbb forgatókönyv a tartós béke eléréséhez? Bár sokan úgy vélik, hogy nincs béke igazságosság nélkül, helyesebb lenne azt mondani, hogy nincs igazságosság béke nélkül. Lehet tiltakozni az igazságon esett esetleges sérelmen,  

de minden béketerv, amely nem a háború befejezését teszi első helyre, kudarcot vallhat. 

Hogyan végződnek a háborúk? 

A fegyveres konfliktusok befejezésének számos változata létezik, de lényegében két lehetőségre lehet ezeket szűkíteni.  

Az első az egyik fél abszolút győzelme, amely lehetővé teszi számára, hogy rákényszerítse a feltételeit a másikra. Ebben az esetben a háború véget ér, mert az egyikük beszünteti a harcot. Ennek az oka lehet a teljes megsemmisítés vagy a szétesés (pl. az iraki hadseregé 2003-ban), a kivonulás (mint az Egyesült Államoké Vietnámból és Afganisztánból), vagy a harc feladása (ahogy Németország és Japán tette a második világháborúban). 

A második lehetőség az, amikor az egyik fél sem ér el abszolút győzelmet, és a háború tárgyalásos megegyezéssel ér véget, amely mindkét féltől megkövetel bizonyos fokú kompromisszumot. Ez nem jelenti azt, hogy mindketten egyformán jól járnak. Az egyik határozottan előnyösebb helyzetbe kerülhet, és az elszámolás formája is változhat. Egyes esetekben megköthetik a békeszerződést, más esetekben csak egy anélküli tűzszünetben sikerül megegyezni (például a koreai háborúban). Ettől függetlenül a legfontosabb, hogy az elszámolás tárgyalásos, nem pedig kikényszerített. 

Az első esetben a háborúk akkor érnek véget, amikor a vesztes fél vagy megsemmisül, vagy feladja.  

A második eset bonyolultabb.  

Ekkor ugyanis akkor érnek véget, amikor mindkét harcoló fél úgy érzi, hogy „egymást sértő patthelyzetbe” került.  

Ez esetben mindkettőjüknek el kell fogadnia a tárgyalásos egyezségen keresztüli kiút lehetőségét, ekkor minősül egy konfliktus megszüntetésre „érettnek”. Az „egymást sértő patthelyzet” kifejezés azt jelenti, hogy egyik fél sem hiszi magáról, hogy képes abszolút győzelmet elérni, ám mindkettő úgy érzi, hogy a fennálló helyzet sérti az érdekeit. 

Az objektív kritériumok, mint például a csatatéren való siker vagy kudarc mindkét forgatókönyvben szerepet játszik.  

Itt azonban a lényeg nem az objektív valóság, hanem a harcoló felek valóságérzékelése.  

A háború lezárása tehát nem más, mint a látásmód megváltoztatása. Az első esetben ez magában foglalja a vesztes fél meggyőzését arról, hogy a veresége elkerülhetetlen, míg a másodikban mindkét oldalét, miszerint az abszolút győzelem nem lehetséges. 

A professzor elismeri, hogy ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Még ha egy külső szemlélő számára egyértelmű is, hogy az egyik fél veszített, vagy egyikük sem képes az abszolút győzelemre, előfordulhat, hogy a harcban résztvevők nem egyformán látják a dolgokat, vagy nem hajlandók az objektív tények alapján cselekedni.  

A valóságérzékelést befolyásoló tényezők  

Kognitív torzítások: a politikai és katonai vezetőket sok dolog akadályozhatja helyes helyzetértékelésben. Az optimizmusból fakadó torzítás, a végérvényesen elsüllyedt költségek miatti tévedések, a kockázatvállalás a rossz bizonyosság elfogadása helyett és így tovább. Mindezek azt eredményezik, hogy a háborúk általában jóval tovább tartanak annál, mint ahogy egy  racionális, „tökéletes tudás” birtokában lévőirányítóval, hiszen ő már leállította volna őket.  

Belső politikai és bürokratikus dinamika: előfordulhat, hogy a politikai vezetők túlságosan optimista információkat kapnak a beosztottaiktól, félhetnek a vereség elfogadásának politikai következményeitől vagy a háborút folytatni kívánó erők ellenállásába ütközhetnek. A közvélemény, a politikai elit és a katonai vezetés hozzáállása egyaránt szerepet játszik ebben a dinamikában. 

Tökéletlen információ: ahogy a nagy porosz stratéga, Carl von Clausewitz rámutatott, a háború telke van bizonytalansággal. Még ha valakinek pontos információkkal is rendelkezik a saját háborús erőfeszítései állapotáról, az ellenségéről mindig csak korlátozottak információi lehetnek. A jövőbeli fejlemények szintén kiszámíthatatlanok. A politikai és katonai vezetők általában csak jóval az után ismerik fel a relatív katonai hanyatlásukat, ahogy az már visszafordíthatatlanná vált, főleg, amennyiben az fokozatos, és nem egy hirtelen vagy váratlan vereség miatt következik be.  

Bizalmatlanság: ez gyakran a „kötelezettségvállalás hitelességének” a problémája. Még ha a politikai vezetők fel is ismerik, hogy vesztésre állnak vagy patthelyzetben vannak, akkor sem hajlandók tárgyalni, mert nem bíznak abban, hogy ellenfelük betartja a megállapodás feltételeit. Például, ha úgy látják, hogy az ellenségünk korábban megszegte a megállapodásokat, akkor nem szívesen kötnek velük új egyezségeket, bármilyen rossz is a helyzetük. Szélsőséges esetekben a be nem tartástól való félelem arra késztetheti a hadviselő feleket, hogy a nyilvánvaló harctéri vereség ellenére is ragaszkodjanak az abszolút győzelemhez. 

Kibicek: a béke megteremtésére irányuló erőfeszítéseket szándékosan szabotálhatják akár az államon belüli egyének vagy csoportok, akár harmadik felek.  

Mit tehet egy közvetítő harmadik fél? 

A fenti elemzés szerint a béke közvetítőjének két lehetősége van.  

Megváltoztatni az egyik oldal felfogását, azaz meggyőzni őt arról, hogy vesztett, és engednie kell. Ebben az esetben nyilvánvalóan könnyebb megváltoztatni a rosszabb helyzetben lévő fél hozzáállását.  

Megváltoztatni mindkét fél felfogását, vagyis meggyőzni őket arról, hogy egyikük sem tud abszolút győzelmet aratni, a jelenlegi helyzet sérti az érdekeiket és hogy az elfogadható kiút csak a tárgyalásokon keresztül vezet. Tekintettel a fent említett problémákra, jó eséllyel ez is egy lassú folyamat. 

A háború befejezésének leggyorsabb módja tehát valószínűleg az, ha azon dolgozunk, hogy meggyőzzük a gyengébb oldalt arról, hogy nincs esélye a győzelemre, míg ez után jön a második lehetőség. A leglassabb pedig az, ha megpróbáljuk megváltoztatni a győztes oldal felfogását, meggyőzzük arról, hogy ő a vesztes. 

Természetesen az a politikai vezető, akit ily módon próbálnak meggyőzni, valószínűleg nem hajlandó beismerni, hogy a háborúja nem az ő elképzeléseinek megfelelően végződik. Így a béketeremtőknek le kell győzniük a fent említett torzításokat, a valóság felismerésének akadályait. Ebből a célból a következő cselekvési módokat ajánlja a professzor: 

Módosítani a valóságot, hogy az megfeleljen a kívánt eredménynek.  

Ez azt jelenti, hogy az egyik oldalra úgy gyakorolnak nyomást, hogy gyengítsék, míg a másikat úgy segítik, hogy megerősítsék. Ennek a megoldásnak azonban számos gyenge pontja van. Tekintettel a háborúk bizonytalanságára, senki sem lehet biztos abban, hogy a nyomás és a támogatás kombinációja eléri a kívánt hatást. De még ha így is történik, akkor sem biztos, hogy a harcoló felek felfogása ennek megfelelően megváltozik, különösen, ha az objektív valóság változása fokozatos. (Nem pedig egy nagy csatavesztés után kényszerülnek szembe nézni az új helyzettel.) 

Ha megfelelően módosul is a hozzáállás, a korábban említett bizalmatlanság miatt kérdéses, hogy a felek az elvárt módon reagálnak-e. 

Tenni kell a kognitív torzítások és az elégtelen információ problémájának leküzdéséért. 

Előfordulhat, hogy a gyengébb fél például optimista elfogultsága miatt nem ismeri fel a tényleges állapotát, vagy félreérti a jövőben a szövetségeseitől remélt támogatás mértékét. Ez esetben olyan, a valóságot feltáró beszélgetésekre van szükség az állam vezetőivel, amelyek elűzik az illúzióikat. 

Lehetővé kell tenni az állami vezetők számára, hogy legyőzzék a belső politikai ellenállást a háború rendezése érdekében.  

Ezt segíthetik például a konfliktus utáni pénzügyi segélyek ígéretei, vagy egy olyan nyílt zsarolás, amely világossá teszi a békét ellenző belső erők számára, hogy a vezetőjüknek nem hagytak más választást a kulcsfontosságú külső szereplők. 

A rendezést úgy kell kialakítani, ami megnyugtatja a harcoló feleket, hogy az ellenfeleik valószínűleg betartják az általuk vállalt kötelezettségeket.  

E tekintetben a formális békeszerződés előnyösebb, mint a puszta tűzszünet, mivel az utóbbi a katonai akciók beszüntetésén túl szinte semmilyen kötelezettséget nem tartalmaz. Ráadásul egy békeszerződéseben a vitatottabb kérdéseket is meg lehet oldani, és sokkal jobb, ha nem maradnak függőben későbbre halasztva. A biztonsági garanciák, a békefenntartó erők bevetése és más hasonló eszközök szintén segíthetnek a kölcsönös bizalmatlanság leküzdésében. 

Meg kell győzni a potenciális kibiceket, hogy nem érdekük a tárgyalások szabotálása.

Többféleképpen lehet ösztön arra, hogy egy elfogadhatóbb álláspontra helyezkedjenek. 

Paul Robinson professzor tehát ekképp összegezte a háborúk befejezéséről szóló elméleteket. Cikkünk hamarosan megjelenő, második részében bemutatjuk, hogy ezeket hogyan alkalmazná az ukrajnai háború esetében. 

(Forrás: Paul Robinson Substack oldala) 

A folytatás itt olvasható: