Az Északi-sarkvidék a globális felmelegedés és a geopolitikai feszültségek miatt a nagyhatalmak versengésének kulcsterületévé vált, ahol Oroszország dominanciáját a nukleáris jégtörő flottája biztosítja, míg a NATO bővítése és Kína térnyerése fokozza a stratégiai versenyt. Az ásványkincsekben gazdag régió új kereskedelmi útvonalakat kínál, miközben területi és gazdasági viták, valamint a katonai mozgósítás formálja a biztonsági helyzetet.
Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet geopolitikai elemzőjének írása
Az Északi-sarkvidék sok esetben kikerül a gondolkodásunk homlokteréből, holott a terület egésze geopolitikai és stratégiai jelentőségű a mindenkori nagy és regionális hatalmak számára a globális felmelegedés, valamint a nemzetközi kapcsolatok színpadára visszatérő hidegháborús logika által dominált környezetben.
Forrás: GIS
Szervezetek hálójában
Ebbe a keretbe illeszkedik az egyik regionális szervezet, az Északi Tanács (NC) jelentőségének fokozatos növekedése, amely legutóbb november közepén ülésezett Reykjavíkban, és öt tagállam (Izland, Finnország, Svédország, Norvégia, Dánia) tartozik hozzá.
A találkozó több szempontból is érdekes volt, ugyanis a fő téma az Északi-sarkvidék, valamint a Balti-térség biztonságának koordinációja, illetve annak fokozása volt.
Meghívták Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt is, és az esemény különlegességét az adta, hogy már a szervezet minden országa NATO-tagállam, így az Északi-sarkvidék a NATO és Oroszország közti közvetlen ütközőzónává vált.
Itt azonban érdemes még egy regionális szervezetre felhívni a figyelmet, amely az országok szélesebb spektrumát fedi le, és az orosz–ukrán háború kirobbanása előtt rendszerint ennek égisze alatt rendezték a térségbeli súrlódásokat. Ez az 1996-ban alapított Északi-sarkvidéki Tanács (AC), amelynek a tagjai azok az országok, amelyek területe az északi sarkkörön belülre esik: USA, Kanada, Dánia, Izland, Svédország, Norvégia, Finnország, Oroszország.
Az orosz–ukrán konfliktus kirobbanása előtt az AC volt jelentősebb, mivel az országok szélesebb spektrumát fedte le, azonban a háború óta az orosz tagság miatt a szervezet nem ülésezett, és belátható időn belül nem is fog, így az NC lényegében átvette az AC szerepét.
Az Északi-sarkvidék kritikus jelentősége
A NATO számára a terület jó ideje fontos láncszem a Grönland, Izland és az Egyesült Királyság által ellenőrzött GIUK-átjáró miatt, amely az egyetlen kijárat az oroszoknak az Atlanti-óceánra. A térségben található a Bering-szoros is, amely elválasztja egymástól az USA-t és Oroszországot. Ez azt is jelenti, hogy ha az Egyesült Államok és Oroszország között közvetlen konfliktusra kerülne sor, az vélhetően az Északi-sarknál lenne, ugyanis innen érheti el legkönnyebben az egyik ország a másikat. A harmadik kulcsterület a térségben a Jeges-tenger, amely a maga 14 millió négyzetkilométerével a legkisebb óceán.
A jelentőségét az is adja, hogy más óceánokkal ellentétben a tengerfenéken lévő kontinentális talapzat arányait tekintve jóval nagyobb kiterjedésű, és ez a tengerfenéken lévő nyersanyagok szempontjából felértékeli jelentőségét. Ezért az Északi-sarkvidék területének egésze „hemzseg” a felségjogi igényektől. Mindezek kezelésére létezik az ENSZ 1982-es tengerjogi egyezménye (UNCLOS) – ezt egyébként Washington aláírta, de a mai napig nem ratifikálta –, amely rögzíti, hogy az aláíró tagországoknak a partvonaltól számított 370 kilométeres távolságig kizárólagos gazdasági jogaik vannak, amelyeket a kizárólagos gazdasági övezetek (EEZ) jeleznek, ezeket azonban bizonyos esetekben 648 kilométerig ki lehet bővíteni. Éppen ez jelenti a problémát és a lehetőségeket a jogvitákra, amelyekből jelenleg legalább kilenc ismert, már ami a Jeges-tenger vízfelületének hovatartozásáról szól.
Ezek közül az egyik a Lomonoszov-hátság hovatartozása: az oroszok szerint, mivel az a Jeges-tenger kontinentális talapzatának a nyúlványa, ezért orosz terület, amit a nyugati országok azért sem fogadnak el, mert felér az Északi-sarkig, ami hatalmas előnyhöz juttatná Moszkvát.
A másik vitát az USA robbantotta ki azzal, hogy egyoldalúan jócskán kiterjesztette saját kontinentális talapzata határait az Alaszka északi partjai felől eső részen, ami épp az egyik szövetségesével, Kanadával jelent súrlódásokat, mivel a kiterjesztett talapzat érinti a kanadai Beaufort-tenger felségvizeit. Így a jogi és a területi viták a térségben a NATO-szövetségesek közt is vitákat gerjesztenek.
Forrás: Wikimedia Commons
Kereskedelmi útvonalak metszéspontja
A területi vitákon és a kritikus nyersanyagokon túl fontos tényezők az északi hajózási útvonalak, amelyek a kereskedelem szempontjából érdekesek.
Az északi sarkkörön áthaladó két kereskedelmi útvonal hatalmas jelentőséggel kecsegtet a nagyhatalmak számára, mivel hetekkel lerövidíti az Európa és Ázsia közti szállítási időt, arról nem is beszélve, hogy jóval mélyebb vizeken keresztül vezetnek, mint a Panama vagy a Szuezi-csatorna.
Az északi-tengeri útvonal azért fontos, mert teljesen orosz felségvizeken, valamint orosz EEZ-n keresztül halad, és ez az oka annak, hogy az USA nem ismeri el az útvonal világkereskedelemben való jelentőségét. Hasonló az északnyugati átjáró, amely Kanada szigetvilágán át vezet, ám Washingtonnak ezzel szemben nincs kifogása.
A jövőben ezen útvonalaknak az éghajlatváltozás miatt nagyobb lesz a jelentősége, és hosszabb ideig válnak hajózhatóvá, ami átalakíthatja a jelenleg ismert kereskedelmi struktúrákat. Itt pedig jelentős faktor a sarkvidéki ásványkincsek. Ezt alátámasztja az USA Földtani Intézetének becslése, amely szerint földgázból 50 ezermilliárd, kőolajból 5,2 milliárd köbmétert rejt a térség, amelyek mintegy kétharmad része oroszok által ellenőrzött területen található. Mindezek egyre hatékonyabb és nyereségesebb kiaknázását elősegíti az éghajlatváltozás.
Forrás: Wikimedia Commons
Kína térségbeli érdekeltségei
Kína későn kezdte meg az Északi-sarkvidék kutatását, azonban a globális felmelegedéssel az érdeklődése egyre nő. A régió jelenlegi hajózási útvonalai azonban nem ideálisak Peking számára. Az északnyugati átjáró kevésbé gazdaságos, ráadásul a kanadai hajózási szabályok hatálya alá tartozik, míg a sarkvidéki központi átjárón keresztüli hajózás feltételei a környezeti és technikai kihívások miatt nem kedvezők.
Előrejelzések szerint 2030-ra a Jeges-tengeren először lehet majdnem jégmentes nyár, míg 2050-re az északi-tengeri várhatóan az egyik leghatékonyabb hajózási útvonal lesz Ázsia és Európa között.
Kína számos tudományos kutatóállomást üzemeltet a régióban, és két jégtörővel bővítette a flottáját, amelyek képesek utat nyitni a kereskedelmi hajóknak. Az ázsiai ország 2013-ban megfigyelői státuszt szerzett az Északi-sarkvidéki Tanácsban, és számos megállapodást kötött kutatási és kereskedelmi téren a Jeges-tengeren.
Kutatóállomások a térségben (Forrás: Wikimedia Commons)
Hivatalosan 2023 júliusában indult el a sarkvidéki tengeri útvonalak mentén a rendszeres kínai–orosz hajózási folyosó, amely jelentősen csökkenti az Oroszország északi kikötőiből Kínába irányuló teherszállítás távolságát és idejét. Ezekkel a fejlesztésekkel az ázsiai ország megszilárdította a státuszát a sarkvidéken.
Kína sarkvidéki politikájáról szóló 2018-as fehér könyve azt állítja, hogy a nem sarkvidéki országoknak is vannak jogai a régióban: aktívan törekszik a tudományos kutatáshoz, a navigációhoz, az átrepüléshez, a halászathoz, a tenger alatti kábelek és csővezetékek fektetéséhez, valamint az erőforrások feltárásához és kiaknázásához való jogra. Az északi-sarkvidéki erőforrások kutatásának és fejlesztésének mintegy 80 százaléka már most is a sarkvidéki államok kizárólagos ellenőrzése alatt áll, ami további akadályokat gördít az olyan új belépők elé, mint Kína. Moszkvának a háború óta új partnerekre lett szüksége, és azóta e téren példátlan engedményeket tesz Pekingnek.
Biztonságpolitikai kihívások
Az Északi-sarkvidék végérvényesen a nagyhatalmak geopolitikai versengésének színterévé vált. Ezt már csak azért is kár lenne tagadni, mert a Pentagon tavaly júniusban közzétette sarkvidéki stratégiáját, amiből kiderül, hogy Moszkva és Peking stratégiai partnersége érinti a sarkvidéket, valamint az is, hogy az északi hatalmak NATO-integrációjával a védelmi szövetség számára új távlatok nyílnak. Utal az éghajlatváltozásra mint a térség hatalmi dinamikáját befolyásoló kulcsfontosságú tényezőre, de a NATO bővítése előtt is militarizált térségről beszélhettünk, ami akkor derült ki, amikor Mike Pompeo akkori amerikai külügyminiszter 2019-ben azt mondta, hogy az Északi-sarkvidék már nem az együttműködés, hanem a nagyhatalmi rivalizálás színtere, ahol Oroszország és Kína egyaránt biztonsági kockázatot jelent.
Az amerikai Polar Star (Forrás: Wikimedia Commons)
Azonban Moszkva helyzeti előnyt élvez a NATO-val szemben. Egyrészt Oroszország mintegy 145 millió fős népességéből mintegy 2 millióan élnek az északi sarkkörtől északra, másfelől a legnagyobb egybefüggő sarkvidéki partvonallal büszkélkedhet, ami az ország teljes partvonalának csaknem kétharmada, azaz mintegy 24 ezer kilométer: a Kola-félszigetnél kezdődik és a Bering-szorosnál ér véget.
Oroszországnak tehát földrajzi elhelyezkedéséből fakadóan is stratégiai érdekei vannak az Északi-sarkvidéken, éppen ezért külön flottát tart fenn ezek védelme érdekében – ez az Északi Flotta, amelynek hagyományos és nukleáris elrettentő feladatai is vannak, sőt ennek része az Admiral Kuznyecov, Oroszország egyetlen repülőgép-hordozója is.
A flotta modernizációjára a közelmúltban jelentős erőfeszítéseket tettek, de legalább ilyen fontos volt a még a szovjet időkben épült katonai infrastruktúra (repterek, bázisok) rendbetétele.
Ami a legnagyobb előnyt jelenti Moszkva számára, az a 45 jégtörő hajó, ebből 7 nukleáris meghajtású, amiből a Csukotka nevűt októberben bocsátották vízre a 2013-ban elindított Project 22220 részeként.
A program indulása óta ez a negyedik nukleáris meghajtású jégtörő a Sibir, az Ural és az Arktika mellett, és még két ilyen hajó épül, ami aláhúzza az ország szándékainak komolyságát.
A nukleáris jégtörők azért kiemelendők, mert jelenleg csupán Oroszországnak vannak ilyen hajói. Washington jelenleg nemhogy nem versenyképes e tekintetben Moszkvával, de még Peking is megelőzi, holott nem sarkvidéki nagyhatalomról van szó. Amerikának egyetlen nehéz jégtörője van, a Polar Star, amelyet 1978-ban bocsátottak vízre, így az a jelenlegi formájában nem sokáig használható.
A new nuclear-powered icebreaker Chukotka has been launched in Russia’s St Petersburg with President Vladimir Putin participating in the ceremony via videoconference.
— Russian Embassy in South Africa 🇷🇺 (@EmbassyofRussia) November 7, 2024
💬“Our plans to develop our Arctic territories and to increase cargo traffic along the Northern Sea Route rely… pic.twitter.com/5WzI5iEIlF
Az USA ilyen szintű lemaradása annak köszönhető, hogy a két hatalom földrajzi elhelyezkedése és adottságai különböznek, ebből fakadóan a történelem során más kihívással kellett szembenézniük: Oroszországnak 24 ezer kilométernyi egybefüggő sarkvidéki partvonala van, míg az USA egyetlen sarkvidéki állama Alaszka.
Az utóbbi években ezt a hátrányt az Egyesült Államok igyekezett mérsékelni, azonban a jégtörők építése hosszabb időt vesz igénybe, míg más északi államok nem szívesen mondanak le saját hajóikról, és még a szövetségeseiknek sem adják el azokat. Az idei év tervei közt szerepel 3-3 közepes és nehéz jégtörő építése, azonban az eredeti elképzeléshez képest – amely a tavalyi évre ütemezte volna az első átadását – 2027-ig kell várni.
Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (GAO) jelentését, amelyben az áll, hogy az amerikai hajógyáraknak kevés a tapasztalata jégtörők építése terén, ezért csúszik a megépítés dátuma, ráadásul a kalkulációk szerint az eredeti tervhez képest 2 milliárd dollárral többe kerülnek majd.
Éppen ezen anomáliák miatt hívta életre tavaly az USA az ICE Pact projektet. Ez arról szól, hogy két sarkvidéki szövetségesével, Kanadával és Finnországgal összefog, hogy 10 év leforgása alatt mintegy 100 jégtörőt építsenek. Washington nem véletlenül ezt a két országot vonta be a projektbe. A Finnország – Oroszország közvetlen szomszédságában – történelmének alakulásánál fogva jelentős tapasztalatokat halmozott fel a jégtörőépítés terén, és a hidegháború alatt több hajótesttel is ellátta a Szovjetuniót. Kanada pedig a nyugati szövetségi rendszer egyetlen állama, amelynek a flottája versenyre kelhet Oroszországgal.
Forrás: Pentagon
A földrajzi realitások évszázadok óta változatlanok – igaz ez a sarkvidéken is
Az Északi-sarkvidék immár visszavonhatatlanul bevonódott a nagyhatalmi versengésbe, és ez a térségben jelenlévő nagyhatalmak ambícióin nem fog változtatni akkor sem, ha ez a térség az egyik legkritikusabb pont a NATO és Oroszország közti közvetlen konfrontációra: ahogy már említettük, csupán a Bering-szoros választja el egymástól az USA-t és Oroszországot.
Még ha a jelenlegi robbanékony nemzetközi környezetben a nagyhatalmaknak okosan kell is „lépkednük a sarkvidéki sakktáblán”, hogy a közvetlen konfrontációt elkerüljék, a nemzetközi szereplők célja ugyanaz: az amerikaiak be akarják biztosítani magukat a sarkvidék felől is – ezért vetette fel Donald Trump már nem először Kanada 51. amerikai tagállamként való csatlakozását, valamint Grönland megvásárlását Dániától. A kínaiak adott esetben az oroszokon keresztül ide is ki szeretnék terjeszteni a jelenlétüket, az oroszok alternatív kereskedelmi útvonalakat akarnak fejleszteni, nem beszélve a közös nevezőről, a sarkvidék ásványkincseinek nyereséges kitermeléséről.
Kapcsolódó:
Borítókép: Wikimedia Commons
