A 2024-es közgazdasági Nobel-emlékdíjat az intézményi közgazdaságtan képviselői kapták. Legfőbb üzenetük, hogy a fejlettek táborába kerülés titka a megfelelő intézményrendszer kialakítása: piacgazdaság, verseny, magántulajdon, demokrácia, szabadság, inkluzív politikák. A globális Dél közgazdászai viszont azt állítják, hogy ahogy szervekből sem lehet embert „összerakni”, úgy gazdaságot sem intézményekből. Fontos ugyanis az intézmények létrejöttének sorrendje. Erre világít rá az ún. embrionális fejlődés elmélete, amely számos, a gyakorlatban alkalmazható tanulsággal szolgál Magyarország számára.
Dr. György László kormánybiztos írása
A kínai fejlődés az intézményi közgazdaságtan cáfolata
„The economy, stupid.” Bill Clinton kampányának elhíresült mondása szerint a politikai siker kulcsa a gazdasági teljesítmény. „The institutions, stupid.” Daron Acemoğlu, James A. Robinson – akik a Miért buknak el nemzetek? című könyvük által váltak ismertté –, valamint Simon Johnson, az intézményi közgazdaságtan képviselői kapták a 2024-es közgazdasági Nobel-díjat „az intézmények jó-létet alakító és befolyásoló tanulmányozásának” elismeréseként. Az ítélőbizottság ezzel a közgazdaságtan egyik, napjainkban népszerű áramlatának azt az üzenetét húzta alá, hogy a gazdasági sikerek és a fejlettek táborába emelkedésnek titkát a megfelelő intézmények jelentik, amelyek közül a legfontosabbak a verseny, az inkluzív, vagyis a gazdaság hasznát széles rétegek körében szétterítő szakpolitikák, a jogállam, a demokrácia, a szabadság és a magántulajdon. Sokak szerint már régóta esedékes volt a díj odaítélése, viszont a globális Dél szerint a zsűri a nyugati intézmények felsőbbrendűségét legitimálta.
Ven Ji, a Sanghaji Csiao Tung Egyetem professzora részletes tanulmányában az embrionális fejlődés elméletével bizonyítja, hogy
az intézmények önmagukban nem hozzák el a jólétet.
Míg Nyugaton a világ népességének kevesebb mint 13 százaléka jutott a fejlettek táborába a gyarmatosítás kezdetétől közel 500 év alatt, addig a Kínai Népköztársaság a megalakulásától alig több mint 70 év alatt a világ népességének 20 százalékát emelte a nyugati életszínvonal közelébe – de legalábbis a globális középosztályba. Mindezt a nyugati politikai rendszer átültetése nélkül. Sem az intézményi közgazdaságtan, sem más növekedési elmélet (földrajzi adottságok, kulturális hipotézis stb.) nem ad kizárólagos magyarázatot Kína növekedésére.
Az embrionális fejlődés elmélete valódi magyarázat lehet a sikerre
Az elmélet szerint a magasabb rendű fajok embrionális fejlődésük során megismétlik az alacsonyabb rendűek alapvető szakaszait. Például az emberi embrió egysejtűből többsejtűvé, gerinctelenből gerincessé, majd csecsemővé fejlődik. Az ember tehát nem mechanikusan, a kialakult felnőtt szervek kívülről történő átültetésével áll össze, mint ahogyan az intézményi közgazdaságtan szerint kellene kialakulnia, hanem egymásra épülő fázisok során növekszik. Ven Ji ennek analógiájára öt egymásra épülő szakaszát határozza meg egy ország fejlődésének:
1. Nemzetépítés: az első, amivel Európa kitűnt, hogy képessé vált a piac megszervezéséhez szükséges erő kifejtésére, aminek alapja a nemzetállamok létrejötte volt. A folyamat Európában háromszáz éven át tartott (1450–1750), és ez idő alatt a négyszáz fejedelemségből, feudális monarchiából és városállamból létrejött Európa húsz erős nemzetállama.
2. Piacteremtés: a nemzetállamok létrejötte megteremtette annak lehetőségét, hogy Európa nagyhatalmai megszervezzék a piacaikat és a biztonságos szállítási útvonalakat. A világ első, mai sztenderdek szerint szerveződő gazdasági társaságai, a brit és a holland kelet-indiai társaságok a fókuszált nemzetállami erőkifejtés eszközei voltak. Az állam vezette a tengerentúli gyarmatok kiterjesztését és a tengeri hegemónia kiépítését. Az európai országok közötti verseny arra kényszerítette a gyarmatosítás számos későn érkező országát, például Nagy-Britanniát, hogy a gyártó nemzet útjára lépjen. A gyáripar nagyszámú munkaerőt igényelt, a termékeket pedig a likviditás és a tőke felhalmozásának elérése érdekében folyamatosan szállítani kellett szerte a világon. A gazdag kereskedők felfedezték saját országuk hatalmas munkaerő-feleslegét, ami a kézművesipar fellendülését és a primitív iparcikkek piacának fejlődését eredményezte. Csak egy hatalmas, egységes világpiac kialakulása indíthatta el az ipari forradalmat.
3. Első ipari forradalom: a piacok megszervezése után az első ipari forradalom révén sikerült a nagy jövedelemrugalmasságú termékek – vagyis a mindenki által szükségszerűen vásárolt árucikkek – piacát letarolni olcsó (jó ár-érték arányú) termékekkel. Az egyik első termékinnovációs példa erre a pamutfonal gyártása gyapjú helyett. Ez mind az öt feltételt teljesíti, amely ahhoz szükséges, hogy tarolni lehessen: a termékinnovációt, az olcsó alapanyagokat, az olcsó munkaerőt, az alacsony energiaigényt és a hatalmas piacokat.
4. Második ipari forradalom: a széles körben vásárolt, olcsón előállított termékek akkor válnak megfizethetőbbé, ha olcsón szállíthatók. Ven Ji szerint a második ipari forradalom az olcsó szállíthatóság megszervezéséről szólt. A vasút, a gőzgép, az aszfaltozott út, a teherautók, a teherszállító hajók, egyszóval a nehézipar megjelenése tette lehetővé az első ipari forradalom tömeggyártott termékeinek olcsó célba juttatását. Következésképpen azok az országok, amelyek erőltetett nehéziparosításba és infrastruktúra-fejlesztésbe kezdenek anélkül, hogy kontrollálnák a tömegesen megtermelt és nagy fogyasztói bázissal rendelkező alapvető élelmiszerek és iparcikkek piacát, másoknak teremtenek piacot.
5. A posztindusztriális jóléti társadalom létrejötte: tartósan csak az első és második ipari forradalom bázisára építkezve lehet kitörni a közepes jövedelmű országok csapdájából. Ezért volt stratégiailag helyes döntés a 2010-es évek elején célul kitűzni Magyarország újraiparosítását. Ven Ji szerint egy magas termelékenységű ország akkor képes tartósan rendelkezni a jóléti társadalom fenntartásához szükséges pénzügyi erőforrásokkal, ha az alapvető termékeinek és szolgáltatásainak a piacai fölött megfelelő kontrollal bír. Ekkor tud inkluzív, széles rétegeket bevonó növekedést elérni, széles középosztályt kiépíteni, amelynek híján a demokrácia hanyatlásnak indul. Ezért egy demokratikus rendszer fenntartásához meglehetősen erős ipari és gazdasági bázisra, valamint arra épülő széles középosztályra van szükség.
A Nobel-díjas „the institutions, stupid” állítás tehát csak akkor állja meg a helyét, ha az intézmények a honi szereplőknek teremtenek piacokat. Még két olyan kicsi, demokratikus országban is, mint Ausztria és Svájc, kevés babér terem külső szereplőknek a hagyományos piacokon.
Magyarország 1990-es évekbeli piacgazdasági átmenete pedig megmutatja, hogy ha mások számára hozzuk létre a piacgazdaság intézményeit, akkor annak vagy visszaesés lesz a következménye, vagy évtizedekben mérhető megrekedés a közepes jövedelmű országok csapdájában.
A közgazdászok és a gazdaságpolitikusok által évtizedeken keresztül sikeresnek beállított magyarországi piacgazdasági átmenet (nekünk sikerült a legrövidebb idő alatt, a legmélyebb átalakítást végrehajtva átváltani piacgazdaságra) elsősorban az akkor erőfölénnyel rendelkező német, francia, osztrák kiskereskedelmi láncoknak, német, olasz és amerikai élelmiszeripari vállalatoknak, valamint osztrák, német, francia és svájci építőipari vállalkozásoknak teremtett piacot.Azokat a közgazdászokat, akik már az 1990-es években jelezték, hogy nem lesz ez így jó, legjobb esetben kiközösítették, partvonalra tették, rosszabb esetben idegengyűlölettel vádolták. Keserű vigasz lehet számukra, hogy igazuk volt, igazuk lett.
Hiszen ha az intézmények előbb jönnek létre, mint a belső képesség a piacok megszervezésére és a termelésre, akkor az ország a globális piacokat költséghatékonyságuknál (méretgazdaságosságuknál, az erőforrások megszervezésének képességénél, az elsőként lépők előnyénél) fogva uralni képes multinacionális cégeknek hoz létre befogadó intézményeket. A piacokat a lépéselőnyben lévő országok vállalatai fogják uralni, ahogyan az történt a kommunizmusból a piacgazdaságba való gyors, sokkterápiás (gyors privatizáció, dereguláció, liberalizáció) átalakulást végrehajtó országokkal is. Ez pedig garancia a közepes jövedelmű országok csapdájában ragadásra.
Hogyan lehet korrigálni az embrionális fejlődés félrecsúszott útját?
A fentiekből megérthető és levezethető a 2010 óta tartó magyar politikai korszak számos politikai-gazdaságpolitikai intézkedése. Ezért olyan fontos, hogy ma Magyarországon van nemzeti érdeket képviselni képes akaratképző erő. Enélkül egy országnak sincs semmilyen nemzetközi és belső politikai rendszerben esélye a fejlettek táborába emelkedésre. Ha van ilyen nemzeti akaratot kifejezni képes erő, akkor meg lehet szervezni a honi piacokat, amihez az alábbiakra van szükség:
1. Nemzetközi jó gyakorlatok lemásolása: meg kell értenünk, máshol miért tud megjelenni a helyi termék a kiskereskedelmi láncok polcain, miért a szomszédos kis farmgazdaság termékei kaphatók – megfizethető áron – a helyi étteremben, miért tudnak működni a kis faluszéli gyárak.
2. Gazdaságvédelem: amennyiben lehet, saját platformokat, saját piacokat szükséges fejleszteni. Erre Magyarország esetében jó példa a szerencsejáték-piac szabályozása, amellyel sikerült hazai kézbe venni ezt a sajátosan globalizálódó és globális szerencsevadászok által letarolt piacot.
3. Importhelyettesítés: ahol csak lehetséges, a kritikus fontosságú alapanyagok és termékek területén ki kell tudni váltani az importot, legyen szó élelmiszerről, energiáról, építési alapanyagról és a hozzájuk kapcsolódó gazdasági tevékenységekről.
Ahogyan azt a fejlett országokban tapasztaljuk, ezeken a kritikus piacokon a hazai szereplőknek a külső szereplőkkel szembeni együttműködésére, de egymás közt versenyre késztető kultúrára és szabályozásra van szükség.
Széles, fogyasztani képes nemzeti, helyi elköteleződésű középosztályra van szükség.
A világpiacot globális cégek uralják. A belső piacok megszervezése mellett pragmatikusnak, okosnak, leleményesnek és bátornak kell lenni, amikor alkut kötünk a világgazdaság nagy szereplőivel. A feladatok ez alapján a következők:
1. Becsatlakozás a globális értékláncokba. Külföldi tőkére van szükség ott, ahol ez segíti a közvetett vagy közvetlen belépést a globális piacokra, legyen szó a hazai vállalatokba való külföldi tőkebefektetésről vagy külföldi működő tőkéről. Egyszóval érdekeltté kell tenni a nemzetközi szereplőket Magyarország sikerében. Ám van egy másik lehetőség is: a világgazdaság működtetéséhez szükséges tudást egyre nehezebb előállítani és megszerezni. Így azok a régiók, amelyek erre képesek, versenyelőnybe kerülnek. Jelentős előrelépés, hogy 2018 után megkezdődött a magyar tudományos, innovációs és egyetemi világ újjászervezése, megerősítése, összekapcsolása a világ vezető tudásközpontjaival és a honi vállalkozásokkal.
2. Globális réspiacok felfedezése és magyar multik építése. A hazai képességek és a globális megatrendek monitorozásával megtalálhatók azok a réspiacok, ahol a magyar vállalkozásoknak van keresnivalójuk.
Miért érdekes mindez? Az új intézményi közgazdaságtan képviselői éppen most kaptak Nobel-díjat, ezáltal kizárólagossá válhat egy olyan közgazdasági nézet, amely félreviheti a döntéseket és a cselekvést.
A közgazdászoknak nem kellene eljutniuk újra oda, hogy a pontatlanul felírt orvosi rendelvénnyel félrekezeljék a pácienst, tovább rontva a helyzetén.
A cikk eredetileg a Mandiner hetilap VII. évfolyama 1-2. számában jelent meg.
Kapcsolódó:
Címlapfotó: Dreamstime