Az Unherd portálon is olvashattuk, miszerint a Wall Street forgóajtója veszélyezteti az EU szuverenitását. Köszönjük a figyelmeztetést, egyre többen gondolják, hogy az amerikai oligarchatőke már rég a zsebében tartja Európát, és mivel Trump beiktatásával egy új gazdasági réteg kerül a hatalomba, így még inkább számíthatunk a jelenlétükre.
Matus Tibor véleménycikke
Cinikus mosollyal nyugtázhattuk Thierry Breton új munkahelyéről szóló híreket. Az EU belső piacért felelős volt biztosa a jól megérdemelt nyugdíja helyett inkább a Bank of America (az USA második legnagyobb bankja) busásan jövedelmező tanácsadói szerepét választotta. Pedig a mi Thierrynkről azt hihettük, hogy az európai szuverenitás bajnoka, különösen akkor, amikor oroszlánként küzdött az olyan amerikai technológiai óriáscégek dominanciája ellen, mint Elon Musk X-e. Persze az EU-nak még ma is szüksége van arra, hogy védve Európa autonómiáját, a digitális szolgáltatásokról szóló törvénnyel megtámasztva, a dezinformáció elleni küzdelem leple alatt megszabhassák, hogy mit mondhatnak, vagy mit nem olvashatnak a könnyen befolyásolható európaiak milliói.
Bretonnak vélhetően lesz mit tanácsolnia a Bank of Americának, és azon már ne lepődjünk meg, hogy az Európai Bizottság jóváhagyta számára, hogy ne kelljen tétlenül eltöltenie a szokásos kétéves lemondási időt, ami az azonnali lobbizást hivatott megakadályozni. És persze Breton számára is van az a pénz, ami segít összeegyeztetni Brüsszel függetlenségét Amerika egyik pénzügyi hatalmának érdekeivel.
A dörzsöltebbek már mondhatják is, hogy nincs itt semmi látnivaló. Európában az már rég megszokott, hogy például a francia elnöki posztra a legjobb tapasztalatot a Rothschildoknál lehet megszerezni, vagy a jövendő német kancellár is a BlackRocknál pallérozódott, sőt még a szigorú kordon mögött tartott német ellenzék kancellárjelöltje is a Goldman Sachsnál kezdte, hogy onnan pártoljon át a Bank of Chinához.
Ez már megszokott jelenség. A legnagyobb bankházak adják a vezető politikusokat, majd ha a politikus elvégezte a dolgát, akkor sem hagyják az utcán kéregetni, hanem van visszaút a zsíros állásokhoz. Ezt a jelenséget hívják forgóajtónak.
Tehát Breton is csak azt tette, mit régóta sokan mások, amikor a volt EU-tisztviselők a közszolgálati tapasztalataikat magas pénzügyi pozíciók megszerzésére használták fel. Furamód, általában nem Európában, hanem egyesült államokbeli bankok körében, amelyek hasznot húznak az európai politikai döntéshozatalról szóló bennfentes tudásból.
Elszomorító, hogy az uniós tisztviselők és a Wall Street közötti „forgóajtó” működése folyamatosnak tekinthető.
Sorolhatjuk a példákat, kezdve José Manuel Barrosóval, aki 2004 és 2014 között volt az Európai Bizottság elnöke, majd a mandátuma után tanácsadóként csatlakozott a Goldman Sachshoz, amelynek ellentmondásos szerepe volt az euróövezeti adósságválság során, és a pénzügyi krízis előtt is volt némi felelőssége Görögország adósságszintjének eltitkolásában. Barrosónak volt feladata, hiszen segítenie kellett a Goldman Sachsot eligazodni a brexit lehetséges következményeiben – ez a válság alááshatta volna a Wall Street hozzáférését az európai piacokhoz.
A forgóajtó azonban mindkét irányban működik.
Mario Draghi a Goldman Sachs International alelnökeként dolgozott, mielőtt az olasz jegybank elnöke, majd az Európai Központi Bank első embere lett. A Goldman Sachsnál eltöltött ideje alatt összetett pénzügyi termékek strukturálásában vett részt, beleértve azokat is, amelyeket a pénzügyi válságot megelőző időszakban alkalmazott Görögország is. Az EKB elnökeként Draghinak a megszorítások végrehajtásában betöltött szerepe az az amerikai bankok számára is előnyös volt, amelyek közül többnek súlyosan eladósodott ügyfele is volt az európai hitelintézetek és kormányok között.
Hasonlóképpen, Mario Monti, a korábbi EU-biztos, aki 2011-ben technokrataként Silvio Berlusconit váltotta Olaszország miniszterelnöki posztján, szintén a Goldman Sachs nemzetközi tanácsadójaként dolgozott, és csak alig néhány nappal az eskütétele előtt mondott le a tisztségéről. Kormányának az egyik első intézkedése az volt, hogy 3,4 milliárd dollárt fizetett a Morgan Stanley-nek egy több mint 20 évvel korábban kötött kamatcsere megszüntetéséért.
Azonkívül, hogy az egyes személyek cselekedete etikai aggályokat vet fel, sokkal fontosabb, hogy az amerikai pénzintézetek az európai politikai döntéshozatal legmagasabb szintjeibe ágyazzák be magukat, és ezzel tudják a kontinens gazdasági környezetét a saját érdekeikhez igazítani.
Az amerikai gazdasági és politikai befolyás csatornájaként működnek, ami leépíti az európai nemzetek azon képességét, hogy önálló utakat jelöljenek ki az olyan kihívások kezelésében, mint a digitális szuverenitás és az iparpolitika. Ehelyett Európa gyakran az USA-központú keretekhez igazodik, még stratégiai autonómiája rovására is.
Beakadhat a forgóajtó?
Sokan rendszerhibának vették Donald Trump első megválasztását, az újraválasztása viszont nem lehet véletlen. Többen ezt azzal magyarázzák, hogy a pénzügyi óriások között (hogy ne nevezzük őket a sokak által használt háttérhatalomnak) érdekellentétek húzódnak, és ennek köszönhető az újrázás. Tény, hogy Trump első újraválasztási kísérleténél az ellenfelei a klasszikus médiahátszelük mellé még hirtelen találtak vagy 12 millió szavazatot (hogy honnan, azt ne firtassuk). Viszont a jelenlegi szavazásnál ez már nem jött be, sőt a kampány során csatlakozott Trumphoz Elon Musk, a világ leggazdagabb embere a maga befolyásos közösségi oldalával. Nyilván Trump győzelméhez kellett az amerikai középosztály, illetve az onnan lecsúszó rétegek elégedetlensége, de így talán mégis könnyebben ment.
Az már sokat mond, hogy a sikere után mekkora igyekezettel csatlakoztak, borultak le az újonnan megválasztott császár elé a technológiai óriások vezetői, mintegy jelezve az amerikai gazdaság változását, a háttérben meghúzódó pénzügyi hatalom kettéhasadását. A feltörekvő újak meglátták a lehetőséget, hogy kiköveteljék azt, ami nekik jár.
Jelképes volt Biden búcsúbeszéde, amelyben Eisenhower mintájára figyelmeztetett a hatalom nagyon kevés ultragazdag ember kezében való veszélyes koncentrációjára, és arra, hogy a kialakuló új oligarchia „szó szerint fenyegeti az egész demokráciánkat, alapvető jogainkat és szabadságainkat, és a tisztességes esélyt mindenkinek a továbbjutáshoz”. Eisenhower elnök búcsúbeszédében a hadiipari komplexum veszélyeiről beszélt. A két elnöki megnyilvánulásban az volt a közös, hogy csak búcsúzásul szúrtak oda még egyet a hatalmasoknak, mandátumuk alatt élvezték az általuk nyújtott összes előnyt.
Az amerikai sajtóban elsősorban Elon Muskra gondoltak, akinek Biden nem tudta megbocsátani az átállását, és azt, hogy a a Tesla-vezér cselekedetét többen követték.
Pedig csupán annyit kell megértenünk, hogy a technológiai oligarchia már itt van. Évek óta. Csak most nyíltabban és agresszívebben fejezi ki magát.
Akár még érthető is a volt elnök és a demokraták felháborodása, hiszen több kulcsfontosságú eszközzel segítették felgyorsítani annak az oligarchiának a kialakulását, amelyet most elítélnek. A demokraták érdemben vitatják a technológiai óriások hatalomra jutását, de már Obama első ciklusa óta támogatták Elon Muskot és vállalatait támogatásokkal, adókedvezményekkel, ösztönzőkkel. És ugyanilyen kesztyűs kézzel bántak a versenyellenellenes vizsgálatoknál a Google-lel, az Airbnb-vel vagy az Uberrel. Sőt, az utóbbi leginkább a demokrata vezetésű városokban tudott teret nyerni, megsértve helyi taxitörvényeket, elszegényítve ezzel a taxisokat.
Akár természetesnek is vehetjük, hogy az olyan titánok, mint Bezos és Musk, akik a világ leggazdagabb emberei, a régmúlt oligarcháinak nyílt módján gyakorolják a hatalmukat, hogy kedvező feltételeket követeljenek a vállalkozásukhoz, kikerüljék az adókat, kijátsszák a szabályokat stb.
A technológiai cégek erejéről ad némi képet, hogy mekkora helyet foglalnak el a részvénytőzsdéken. Ez alapján nem tűnik soknak az, hogy kapitalizációjuk csak a világ részvényei értékének a 15 százalékát fedi le, de
olyan területeket tudnak uralni, mint a közösségi oldalak, az internet kereső moduljai, az adatáramlás, vagy az egyre izmosodó e-kereskedelmi piac.
És ezek a vállalatok szinte abszolút hatalmat gyakorolnak a saját területeik felett, amibe a törvényhozók vagy a nyilvánosság nem nagyon szólhat bele. Azt a pár vezérigazgatót, aki alkalmanként vezeti ezeket a cégeket, a kongresszus elé hurcolhatják, hogy tanúskodjanak a platformjaikon zajló eseményekről, de a lobbizás, a kampányadományok, a PR és az „önmagukról alkotott mitológiák” keveréke révén fenntartják a digitális életünk feletti tekintélyelvű ellenőrzést. Ráadásul olyan a vállalatirányítási struktúrájuk, ami lehetetlenné teszi például Zuckerberg vagy Musk kirúgását.
A technológiai titánok, akik ekkora hatalmat szereztek a digitális világ felett, egyre jobban érzik magukat ezzel a hatalommal, és a „valós” világban is. Amerika új oligarcháivá válnak, és kihasználják a digitális platformjaikból származó tőkeáttételt és a megszerzett vagyont. És már nemcsak milliókat adnak a kampányba, hanem politikai szerepet is vállalnak. És itt nem csupán Muskról beszélhetünk.
Narratívák és Európa
Az már csak a folyamat cinizmusát mutatja, hogy az új oligarcha milyen könnyen vált narratívát. A technológia újítóit mindig is szabadelvűeknek képzeltük, Trump győzelmével azonban jó nézni, hogy miképp teszik magukévá az elnök választóinak is oly kedves konzervatív nézeteket, és miképp utasítják el a szélsőséges liberálisok woke- vagy genderelméleteit. Ezt már csak az fogja überelni, ahogy a hagyományos pénzügyi hatalmak is fokozatosan kifarolnak az inkluzivitás, a nemi arányok betartása és az egyéb progresszív megkötések mögül. Nincs itt semmi látnivaló, tudják nagyon jól, hogy mindez pénzbe került, elvitte a haszon egy részét, de ez volt az adó a politikai jófiúságért.
Európa, kevés kivételtől eltekintve, egyelőre kitart a régi forgóajtó mellett. Nemcsak a narratívában, hanem a politikai gyakorlataiban is. Ennek nem csupán az az oka, hogy a régi módszereket nehéz lesz újakra váltani, de az is, hogy az Amerikából kiszorult hatalmak itt még képesek nyomást kifejteni. És hogy el ne veszítsék ezt a befolyást, a nyomást fokozni is fogják. Persze az új oligarcha is kezdi felfedezni Európát, igaz, egyelőre csak Musk próbál helyzetbe hozni néhány olyan konzervatív politikust, akire az óvilágban a szélsőségesség bélyegét ragasztották. Láthattuk, hogy erre milyen érzékenyen reagált az európai mainstream. Külföldi befolyásolást emlegettek, mintha a másik oldalról nem érkezett volna ugyanez, csak őket segítette a hatalmuk megtartásában.
A konzervatív oldal hívei akár optimistán is tekinthetnek ezekre a folyamatokra, mert ezek az új idők jeleit hozzák, és esélyt ad a józan ész térfoglalásának, de nem árt odafigyelni, nehogy csöbörből a vödörbe kerüljünk.
(Forrás: Unherd, Blood int he Machine)
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm álláspontjával.