Guido Alfani, a Bocconi Egyetem gazdaságtörténész-professzora egészen 700 évet ment vissza az időben, hogy megvizsgálja, miképp alakult az egyenlőtlenség Európában. A vagyonkoncentráció lényegében folyamatosan nőtt, kivéve a pestises időket és a világháborúkat.
Európára nézve két korszakot jelöl meg, amikor csökkent az egyenlőtlenség: az 1347–52-es feketehalál-járványt követő évtizedeket, valamint az első világháború kezdetétől a hetvenes évek közepéig tartó időszakot. Tehát az egyenlőtlenségek csökkenése elsősorban a katasztrófákhoz köthetők, de Alfani hangsúlyozza, hogy ennek hosszú távú tendenciáit nagymértékben az emberi tevékenység alakította, amelyet viszont az intézmények segítettek.
Az utóbbi években nagyobb tudományos figyelmet kaptak a gazdasági egyenlőtlenség hosszú távú trendjei. Az elmúlt idők válságai, recessziói a lakosság körében megnövelték az egyenlőtlenség potenciális problémaként való észlelését, a politikai viták központi témájává tette, és sok kutató is igyekezett pontosabb becsléseket készíteni a tárgykörben.
A téma feldolgozása is változott, hiszen már nemcsak a jövedelmi egyenlőtlenségeket vizsgálják, hanem igyekeznek feltárni és elemezni a vagyoni egyenlőtlenségeket is, különösen, miután Thomas Piketty francia közgazdászprofesszor 2014-ben megjelent könyvében határozottan megerősítette azt a nézetet, hogy a gazdasági eszközök elosztása erősen befolyásolja a (teljes) jövedelem eloszlását. Másrészt az új kutatások nem korlátozódtak a modern korra, hanem megpróbálnak visszanyúlni az időben, amennyire csak a fennmaradt dokumentumok lehetővé teszik.
Alfani is így tett, bár elismeri, hogy Európában a javak elosztásának háztartási szintig való kutathatósága a legjobb esetben is a középkor utolsó előtti évszázadáig nyúlik vissza, közvetlenül az 1347–52-es pestisjárvány előtti időszakig. Másik tény, hogy az iparosodás előtti időkből sokkal többet tudunk a vagyoneloszlásról, mint a jövedelemről, egyszerűen azért, mert a közvetlen adózás a vagyonra összpontosított. A professzor szerint a történelmi régmúlt gazdasági egyenlőtlenségeit feltáró adatok új megvilágításba helyezik a mai egyenlőtlenségről szóló vitát, és akár politikai vonatkozásai is lehetnek.
Két éve megjelent könyvében áttekintést ad a vagyoni egyenlőtlenségek hosszú távú tendenciáit bemutató legújabb tanulmányokról, és képet ad a különböző korszakokban a gazdagokról és a társadalomban betöltött szerepükről. Általános következtetésként megállapítja, hogy a vagyonkoncentráció permanens folyamat, amely a középkortól napjainkig szinte szünet nélkül haladt előre. A vagyon koncentrálódásának megtorpanásait a történelem legpusztítóbb katasztrófái váltották ki, mint például a már említett 14. századi fekete halál vagy a világháborúk a 20. században. Ez jól látható az 1. ábrán, amely a felső „egy százalék” vagyoni részesedését mutatja az elmúlt mintegy hét évszázadban.
1. ábra: A legfelső 1 százalékos vagyon aránya Európában, 1300–2000

Forrás: Alfani (2023)
Az 1861-es nemzeti egyesítés előtt az Olaszország pusztán földrajzi meghatározás volt, ezért a térség iparosodás előtti időszakáról szóló tanulmányok az egyes államokra összpontosítottak (amelyek közül néhány nagyjából megfelel a mai közigazgatási régióknak, mint például a firenzei állam vagy Toszkána, míg mások több térséget ölelnek fel). Ez lehetővé teszi a helyi tendenciák összehasonlítását, ahogy az látható a 2. ábrán, amely a vagyoni egyenlőtlenségek tendenciáit mutatja az Appennini-félszigeten az északnyugati Savoyai Hercegségtől és az északkeleti Velencei Köztársaságtól kezdve a középen fekvő Firenzei Köztársaságon át egészen a déli Nápolyi Királyságig.
Az ábrán látható Anglia és Németország is. Olaszországhoz hasonlóan Németország sem volt egységes az iparosodás előtti időkben, de erre a területre vonatkozóan a rendelkezésre álló információk túl korlátozottak ahhoz, hogy tagoltabb képet adjanak.
A 2. ábra világosan mutatja, hogy – mint említettük – az egyenlőtlenségben a fekete halál tudta kiváltani az elmúlt ezer év során tapasztalt mindössze két nagyobb kilengés egyikét. (Bár vélhetően a Római Birodalom hanyatlása és bukása is hasonló hatással járt.) A pestisjárvány, amely mintegy hat évszázad után, 1347-ben tért vissza Európába, megölte az európai és a földközi-tengeri térség lakosságának egynegyedét-felét, de ez nemcsak emiatt volt jelentős, ugyanis széles körben újraosztotta a vagyont és a jövedelmeket. Alfani professzor szerint ez minden olyan területen megfigyelhető volt, ahonnan voltak információk a pestis előtti vagyoni egyenlőtlenségekről. Ezek közé tartozik az ábrán fel nem tüntetett Dél-Franciaország is. Toulouse városában például 1335-ben a felső 5 százalék birtokolta az összvagyon 52,7 százalékát, viszont 1398-ban már csak 29,8 százalék volt a részesedésük.
2. ábra: A felső 5 százalék vagyonarányának hosszú távú trendjei, 1300–1800

Forrás: Alfani (2023)
Összességében az egyenlőtlenség csökkenése a pestis után könnyen magyarázható: a sok halálozás munkaerőhiányhoz vezetett, ami elindította a reálbérek emelkedését. Ez nemcsak a jövedelmi, hanem a vagyoni egyenlőtlenségeket is csökkentette, mivel a magasabb fizetések a lakosság nagyobb hányadának adtak lehetőséget ingatlanszerzésre. Ráadásul egy olyan környezetben, ahol részben a tömeges halandóság miatt a szokásosnál jóval több lakás volt a piacon, ami olcsóbb árakhoz vezetett.
Az egyenlőtlenség csökkenése a következő évtizedekben is folytatódott, és ennek következtében a 14. század első felére Európa nagy részén a jelek szerint rendkívül alacsony volt a vagyoni különbözőség., Sokkal visszafogottabb, mint bármely utána következő időszakban.
Amint azt a 2. ábra is mutatja, a 16.-tól a 18. századig a felső 5 százalék térnyerésének a növekedése szinte mindenütt változatlan volt, egy kivétellel: Németországban a 17. században a harmincéves háború (1618–48) és az 1627–1629-es pestisjárvány miatt az egyenlőtlenség csökkenésének újabb szakasza következett.
Az iparosodás előtti társadalmakban nem lehet letagadni a katasztrófák jelentőségét a vagyoni különbségek mérséklődésében, bár csak a valóban nagy sorscsapások eredményeztek jelentős kiegyenlítődést, és csupán akkor, ha az a társadalmat – és különösen a gazdasági elitet – váratlanul érte.
A legújabb szakirodalom (Piketty, 2014, Scheidel, 2017) is kiemelte a világháborúk kiegyenlítő erejét, amelyek a 20. század első felében az egyenlőtlenségek úgynevezett „nagy tömörülését”, vagyis a jövedelmek kiegyenlítődését váltottak ki (3. ábra).
A vagyoneloszlás háborús kiegyenlítődését azonban további néhány évtizedes egyenlőtlenség mérséklődés követte, amelyet általában a jóléti állam kialakulásával szokás magyarázni, amit nagyon progresszív adók jellemeztek. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy a vagyoni különbözőség csökkenése 1914–1945 között – vagyis az első világháború kezdetétől a második világháború végéig – nemcsak a pénzügyi és fizikai tőke megsemmisülésének, hanem a progresszív adóreformok elindításának a következménye is volt.
David Stasavage szerint „a háborúra való tömeges mozgósítás kontextusában a politikai baloldalnak lehetősége nyílt arra, hogy új, igazságosságon alapuló érveket alkosson a meredeken progresszív adózás mellett. Ha a munkaerőt be kellett sorozni, akkor ugyanez igaz legyen a tőkére is”. A háborús „munkakötelezettség” elősegíthette az egyenlőtlenségek csökkenésének feltételeit azáltal is, hogy az bizonyos időszakokban – például közvetlenül az első világháború után – erősebb szakszervezeti szerveződéshez vezetett.
3. ábra: A felső 1 százalék vagyonrészesedése Franciaországban, Svédországban és az Egyesült Államokban, 1800–2021

Forrás: Alfani (2023)
Alfani két okból is fontosnak tartja a fiskális reform és az egyenlőtlenségek változása közötti kapcsolat kiemelését. Az első az, hogy a fiskális rendszerek vitathatatlanul kulcsszerepet játszottak az 1–3. ábrán bemutatott nagyon hosszú távú tendenciák kialakításában, mivel még az iparosodás előtti időkben is a regresszív fiskális rendszerek keretében (azaz ahol a legszegényebb rétegekre magasabb relatív adókulcsok vonatkoztak, mint a leggazdagabbakra) növelték az egy főre eső adót, ami az egyenlőtlenséget folyamatosan növelte.
Azért is hangsúlyozza a fiskális reform és az egyenlőtlenségek változása közötti kapcsolatot, mert az adatsorok lehetővé teszik számunkra azt az értelmezést, miszerint az egyenlőtlenségek mindig is növekedni fognak, és hogy az egyetlen gyógymód – egy nagy katasztrófa – rosszabb volna, mint maga az egyenlőtlenség csökkenése. Ez igaz, de inkább érvelne azzal, miszerint a vagyon- és jövedelemeloszlás tendenciái döntően az emberi cselekvéstől függenek, mégpedig az egyének kollektív cselekvésén, valamint az általuk felépített és alakított intézményeken.
A professzor itt látja elrejtve az első fontos politikai következményt. Ha kevésbé egyenlőtlen társadalmat akarunk, akkor ez teljes mértékben megvalósítható, mivel bármely társadalom elosztási jellemzői döntően a kollektív döntéseken múlnak – vagy legalábbis az uralkodó elit döntésein. Valójában az, hogy a történelem során az emberi cselekvés sokkal gyakrabban kedvezett az egyenlőtlenség növekedésének, mint a csökkenésének, arra kellene, hogy késztessen bennünket, hogy jobban értékeljük a jelentős és tartós kiegyenlítődés kivételes szakaszát, amely a 20. század nagy részét jellemezte (és talán arra is figyelmeztet bennünket, hogy a 21. században mit veszítettünk/veszíthetünk).
Szerinte a történelem nemcsak azt mutatja, hogy az egyenlőtlenségek csökkentése elérhető, hanem azt is, hogy ez egy olyan terület, ahol ha a változást kívánatosnak tartjuk, akkor cselekedni kell. Simon Kuznets amerikai közgazdász és statisztikus 1955-ös hipotéziséről, miszerint a gazdaságok modernizálódásával az egyenlőtlenségek automatikusan csökkenni fognak, mára bebizonyosodott, hogy valójában „vágyálom” – ahogy ő maga is tartott ettől.
Mindezeket általánosítva: a gazdasági egyenlőtlenségek hosszú távú perspektívája megerősíti, hogy az egyenlőtlenség és a növekedés közötti kapcsolat összetett, és határozottan azt sugallja, hogy a növekvő egyenlőtlenséget nem tekinthetjük pusztán a gazdasági bővülés mellékhatásának.
A történelem számos példát szolgáltat arra, hogy az egyenlőtlenség növekedett a gazdasági stagnálástól vagy hanyatlástól szenvedő területeken és időszakokban. Tehát miközben észszerűnek tűnik, hogy bizonyos – modern és premodern – környezetben a gazdasági bővülés növelte az egyenlőtlenséget, máshol többek között az intézményi tényezők és a rabló gazdasági (és politikai) elitek jelenléte kedveztek neki.
(Források: Vox EU; Guido Alfani: As Gods Among Men: A History of the Rich in the West, Princeton University, 2023; Thomas Piketty: A tőke a 21. században, Kossuth Kiadó, 2015; Walter Scheidel: The Great Leveler: Violence and the History of Inequality from the Stone Age to the Twenty-First Century, Princeton University, 2017; David Stasavage: The Decline and Rise of Democracy: A Global History from Antiquity to Today, Princeton University, 2020.)