A davosi fekete özvegy – makronom.eu
2025. február 7., péntek

A davosi fekete özvegy 

Davosban általában a kiválasztottak ecsetelik a többi kiválasztottnak, hogy mit csináltassanak a nem kiválasztottakkal, hogy ők továbbra is kiválasztottak legyenek – ez a filozófia azonban az idei összeröffenésen már nem működött. Új seriff érkezett a városba. 

„Az emberek olyan veszteseket akarnak látni, akik végül győztesek lesznek. Vagy egy győztest, akiből vesztes lesz. De egy vesztest, aki vesztes marad? Az túlságosan önmagukra emlékezteti őket. Önmaguk pedig nem érdekli őket.”
Charles Bukowski

Nem volt véletlen, hogy az idei Világgazdasági Fórum nyitónapja egyben az amerikai elnöki eskütétel napja volt. Trump szelleme lebegett mindenhol, nem létezett előadás vagy panelbeszélgetés, hátsó szobákban folyó üzleti pirospecsenyézés, amelyet ne az új elnökhöz való viszonyulás (megfelelni vágyás, addigi ideológiák kukázásával járó, gyűlöletből átforduló szeretet stb.) határozott volna meg.  

Davosban idén egyetlen főszereplő volt: az a Donald Trump, aki egyébként online csatlakozott egy rövid időre a pezsgőben fürdőző, fürdőben pezsgőző társasághoz – és akkor sem volt túlzottan kedves. Bárki, akit meghívtak, vagy jegyet váltott a világelit idei bulijára, vagy róla beszélt, vagy arról, milyen hatással lesz rá (országára, csoportjára, üzletére és annak feleire) az amerikai vezető pörölypolitikája. Trump anélkül győzött Davosban, hogy a lábát kitette volna rezidenciájáról. Immár nem csupán leült a geopolitika asztalához játszani, nemcsak ő kevert és osztott, de még a paklit is ő gyártotta, amivel elég nehéz vesztenie, főleg, ha mindenki tudja, hogy nála van a royal flush. 

Elképesztő volt látni, ahogyan az EU-s csúcspolitikusok hirtelen megszerették Trumpot.  

Azok főként, akik egyébként bő fél éve még szó szerint lehülyézték, alkalmatlan diktátornak tartották, akinek hatalomra kerülésével összeomlana A Szabad És Demokratikus Világrend, bármit is jelentsen e kifejezés. 

A kérdések, amelyeket az elnökválasztás napja előtt dühösen kiabáltak, mind eltűntek, elenyésztek a saját maguk által rájuk adott izomválaszokkal együtt, a megfelelési kényszer pedig úgy radírozta ki a legrosszabb ideológiától csöpögő, kioktató gondolatokat, mintha soha nem is lettek volna. (Pedig voltak. És Trump nem felejt.)  

Az America First politikáját Trump vérkomolyan gondolja. Megválasztásától a beiktatása napjáig a fél világot (köztük az Egyesült Államok ilyen-olyan értelemben vett szövetségeseit is) vámokkal fenyegette meg, területnövelő igényein (Grönland, Panama-csatorna és a még mindig trollkodásnak ható Kanada annektálása) pedig már senki nem nevet. Az egyébként is ezer sebből vérző európai gazdaság még kiszolgáltatottabb lett – Washingtonban olyan folyamatok indultak el (és olyan pénzmennyiség), amelyre Brüsszelben nincs orvosság. Davosban Trump megismételte az Európára vonatkozó fenyegetéseket is: bár kedveli a vén kontinenst, nem tűri tovább, hogy a kereskedelmi hiány domináljon a kapcsolatokban. „Újfehérházi”-ra fordítva: az EU vagy elkezd nagyon, nagyon sokat vásárolni sok pénzért az Egyesült Államoktól, vagy valóban repülnek az extravámok az európai exporttermékekre.  

Arcokra jegesedett mosolyok

Európával kapcsolatosan a hangulat több volt mint komor. Az egyik oldalról Kína, a másikról az Egyesült Államok robogott el mellette. Az egyikkel az EU tolja el a kereskedelmi kapcsolatát, a másik leckéztetni kezdi és feltételeket szab. Mindkettő gazdasága túléli az elfuserált helyzetet, egyedül az Európai Unió davosi kaviártól ragacsos, erőltetett mosolya az, ami idétlenné teszi a kialakuló pompás kis kereskedelmi háborút.  

Másik verzió: Trump megegyezik Hszi Csin-pinggel, a szőkére festett hajú hölgy pedig tényleg elmegy nyugdíjba, ahelyett, hogy nem létező csúcsvezetői pozícióba helyezi magát, és centralista hatalomgyakorlást próbál erőltetni egy olyan abszurd szituációban, ahol felcserélődtek a háztulajdonosi és a takarítói szerepkörök.  

A pesszimizmus indokolt: az IMF éppen 2,7 százalékra javította az Egyesült Államok idei várható gazdasági növekedését, ugyanez a mutató az eurózóna esetében 1 százalék. Nagy levegőt véve – és már néhány ízes káromkodást elnyomva – pillanthatunk rá az Európa gazdasági motorjának immár évek óta csak jóindulattal becézett Németországra, ahol az idén 0,3 százalékos GDP-bővülés várható. Ha minden jól megy, de erre azért senki nem merne már mérget venni.  

Szegény Christine Lagarde az Európai Központi Bank elnökeként évek óta kongatja a vészharangot – nem kellett hozzá a Draghi-jelentés, hogy a pénzügyi adatokból megjósolja: a versenyképesség hiánya megöli az EU-s gazdaságot. Trump elég nyilvánvalóvá tette kereskedelmi és beruházási politikájának alapjait – és igen, azt a fránya bürokratikus mechanizmust, amely évekre lelassít minden azonnali befektetést, külön az EU fejére olvasta Davosban, mondván,  

annyira senki ne csodálkozzon, hogy az unió ekkora lemaradásban van, ha kifejezetten a fejlesztések ellen dolgoznak a tengernyi engedélyeztetéssel, vagy az Ursula von der Leyen szemefényének, a Green Dealnek csúfolt szabályozási szörnyszülöttel.  

Lagarde ezek után halkan már csak az egzisztenciális válság kifejezést ismételte el néhányszor Európa kapcsán. Majd burkoltan hozzátette: ha Trump újbóli berobbanása sem fúj ébresztőt Európának, akkor semmi.  

És lám, Davosban ezeregyedszerre is elhangzott: az uniós bürokráciáról, a különböző tagállami nézőpontokról és a túlszabályozásról immár széles körű vitát kellene nyitni, mielőtt nagyobb baj lesz. Ami azt illeti, ezt egyrészt évek óta mondogatják, Trump csak egy jól irányzott fenékbe rúgással erősítette fel a hangokat, másrészt a nagyobb baj már nem lesz, hanem van. Akinek van füle, hallja. 

Von der Lózung 

Sokkal jobb, hogy Ursula von der Leyen nem volt jelen személyesen, amikor Donald Trump a képernyőn át trancsírozta fel az EU-s közös almot és álmot, aztán a cafatjaival beterítette Davost. Élete legkínosabb pillanatait élte volna át élő közvetítésben. Pedig milyen szépen indult: elmondott egy tőle megszokott, mosollyal és teátrális mozdulatokkal tarkított beszédet a semmiről, egy kis Draghi-jelentés innen, egy csipetnyi túllihegett diplomáciai udvarlás onnan azért, hogy legalább a davosi pincérekkel elhitesse: Európa mellé-, és nem alárendelt szereplője a geopolitikai színtéren a gigászok csatájának.  

Bár nem várt választ, megkapta. Amikor arról beszélt, hogy az EU-nak és az Egyesült Államoknak tárgyalnia kell a kereskedelmi kapcsolatok megőrzése érdekében, még mindig nem akarta megérteni, hogy Trump éppen nem megőrizni, hanem megváltoztatni akarja azokat.  

Davosban általában a kiválasztottak ecsetelik a többi kiválasztottnak, hogy mit csináltassanak a nem kiválasztottakkal, hogy ők továbbra is kiválasztottak legyenek, 

ez a filozófia azonban az idei összeröffenésen már nem működött. Új seriff érkezett a városba, vele új szabályok. Az elnöki beiktatás után azonnal kiderült, miként vélekedik Trump úgy általában a szabályalapú világrend működéséről vagy annak képtelenségéről, a nemzetközi intézményrendszerről, azzal a húzásával pedig, hogy kilépett a párizsi klímamegállapodásból, ki is rántotta a hokedlit a jelenlegi gazdaságpolitikájának egészét az egyezményre építő Európai Unió és Von der Leyen alól. Trump immár nem multilaterális együttműködésekben, védelmező szerepekben és kedélyes, majd lesz valahogy, ha buksz, kisegítünk jellegű megállapodásokban gondolkodik. Az America First szlogen nem vicc, az Egyesült Államok minimum négy esztendeig újra a saját nemzeti érdekeit fogja képviselni és védeni – azt pedig mindenki tudja, hogy ehhez mekkora politikai, gazdasági és katonai hatalom van a kezében.   

Von der Leyen azonban ahelyett, hogy valamiféle megoldási lehetőségről beszélt volna az Egyesült Államok és az EU újonnan kialakuló és erősen megváltozó kapcsolata tekintetében, ismét csak lózungokat adott elő, mondván: igaz ugyan, hogy az évtizedekkel ezelőtt megálmodott kooperatív világrendet a kőkemény geopolitikai verseny váltotta fel, de ebben a vészterhes időszakban is „együtt kell dolgoznunk, korszerűsítenünk kell a szabályokat, hogy fenntartsuk azon képességünket, hogy kölcsönös előnyöket teremtsünk polgáraink számára”.  

Ami az európai álmokat illeti, képes volt elsütni a „változik a világ, nekünk is változnunk kell” mondatot, és előrevetítette a jövő héten bemutatandó Versenyképességi Iránytűt, amely majd jól meghatározza az EU, illetve a saját következő elnöki ciklusát. Pont, mint a Green Deal az elsőt, azt, amibe a halálra ítélt energiapolitikák segítségével amúgy is belebukni látszanak az európai ipari szereplők és lassan a középvállalatok is. Ebben a Draghi által is ajánlott tőkepiaci uniót, a bürokrácia drasztikus csökkentését és egységesített jogszabályi környezetet ígér. Erre jön rá az alacsony energiaárak ígérete, mert Oroszország miatt bizony az árak elszabadultak (némileg meglepő módon teljesen nyíltan azt hazudta beszédében, hogy az ukrajnai háború kitörésével Moszkva leállította a gázszállítást az EU felé), ám ennek is a Green Deal lesz a záloga, amihez a végsőkig ragaszkodni fog.  

Eltekintve attól, hogy Trump kilépése a párizsi egyezményből milyen hatással lesz a globális kibocsátáscsökkentési vállalásokra, az erőltetett európai zöldátállási forgatókönyvet még mindig szentírásként kezelni akkor, amikor az összes energiaigényes vállalat már térden állva könyörög, hogy elég volt, így nem lehet, vagy nagy bátorságra, vagy egy még magasabb elefántcsonttorony jelenlétére vall. Energiauniót emleget, de hogy ez mit takarhat pontosan, csak találgatni lehet, értékmegőrzésről papol, amikor azt éppen most nyeli el az Oroszország, Kína és immár az Egyesült Államok által kavart örvény, elvhű pragmatizmusról beszél, miközben a jelenlegi helyzetben ez a fogalmi összetétel nem is értelmezhető Európa számára (az elvhűség stimmel, a pragmatizmus semmiképp), és végig úgy beszél, mintha az EU-nak lenne még komolyan vehető geopolitikai hatalma a nagyok asztalánál. Pedig most és már nincs.  

Csend lett a nevünk, legalább ne szájaljunk vissza.  

Aztán mindössze egy nappal VDL nagy ívű beszéde után, amelyben immár századjára ígérte meg, hogy az európai versenyképesség megint szép lesz, és majd valahogyan pár száz milliárd eurót is összekaparnak rá évente, Trump 500 milliárd dolláros mesterséges intelligenciával kapcsolatos infrastrukturális beruházást jelent be az Egyesült Államokban. 500 milliárd dollár csak infrastruktúrára. Miközben Von der Leyen arról beszél, hogy az EU globális szerepét éppen a Kínával és az Egyesült Államokkal versengő európai MI és egy óriási technológiai szektor kiépítése fogja visszaszerezni, és már be is tolt a leendő infrastruktúrába 1,5 milliárd (!) eurót.  

Sakk-matt, plusz a távolban egy vörös vitorla.   

Aztán három nappal VDL megszólalása után Trump virtuálisan megjelenik Davosban, és válaszra sem méltatva a vezérigazgató-elnök-menedzser asszonyt, egy mondatban összefoglalja a lényeget (előrevetítve azt is, hogy immár inkább államok közötti együttműködést fog szorgalmazni, hát istenem, éppen mi is itt vagyunk a szeme előtt): az európai cégeknek lehet pakolni és költözni az Egyesült Államokba, vagy csak úgy repkednek majd a vámtarifák.  

És közben a kis kócos Európai Versenyképesség Davosban egy sötét sarokban korgó gyomorral ücsörgött, nézte, ahogy a felnőttek tapsolnak egy monitornak, és azon gondolkodott, hová tűnt az a néni, aki mindig vele dicsekszik, de csak beszél róla, és soha nem meri megmutatni a világnak. 

*** 

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm  álláspontjával. 

Kapcsolódó:  

Fotó: MTI/EPA-KEYSTONE/Michael Buholzer 

Posztok hasonló témában

Heti hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Minden héten megkaphatja válogatott tartalmainkat, hogy naprakész információi legyenek a világ történéseivel kapcsolatban.


Kérjük adja meg a teljes nevét.

Email címét nem osztjuk meg.

Kérdezz bátran!
Chat