A Panama-csatorna a 20. század eleje óta az atlanti- és a csendes-óceáni hajózás egyik legnagyobb hatású és legértékesebb csomópontja. A kiemelkedő geopolitikai jelentőségű vízi út kulcsszerepet játszik az Egyesült Államok, Kína és a latin-amerikai országok erőviszonyrendszerében. Az utóbbi hetekben Donald Trump elnök újra előtérbe helyezte a térséget, az amerikai külpolitika pedig – Marco Rubio külügyminiszter vezetésével – mindinkább a kínai befolyás visszaszorítására törekszik Panamában és a tágabb régióban.  

Bár a latin-amerikai ország gazdasági fellendüléséhez jelentősen hozzájárulnak a Kínával megkötött infrastrukturális és gazdasági együttműködések,  

a napokban a világ mégis azzal szembesült, hogy Panama visszakozik a Kínával kötött Selyemút megállapodástól (más néven Egy övezet, egy út kezdeményezés, az angol rövidítése BRI) a Trump-kormányzat nyomására.  

Mégis hogyan sikerült ezt elérnie Washingtonnak, és miért? Mi lesz ezután a kis közép-amerikai ország infrastruktúrájával? 

A Panama-csatorna mint stratégiai szimbólum 

A csatorna 1914-es megnyitása után az Egyesült Államok több mint nyolcvan éven át ellenőrzést gyakorolt felette. A Washington és Panama közötti 1977-es Torrijos–Carter-szerződések értelmében az USA végül 1999-ben adta át a vízi átkelő teljes irányítását a közép-amerikai országnak. E kontraktusok azonban rögzítették a csatorna semlegességét és az Egyesült Államok jogait arra, hogy katonai eszközökkel is biztosítsa a szabad átjárást, ha azt bármely külső vagy belső fenyegetés veszélyeztetné. 

Az átkelő, amely a kis közép-amerikai ország egyik fő bevételi forrása, stratégiai szempontból továbbra is kulcsfontosságú, mivel a globális tengeri kereskedelem mintegy 6 százaléka halad át rajta. Ez elsőre alacsonynak tűnhet, de valójában meghatározó forgalmat jelent, hiszen a csatorna rövidíti a szállítási útvonalakat és kaput nyit az atlanti- és a csendes-óceáni térség között.  

Az Egyesült Államoknak ez különösen fontos, hiszen a becslések szerint az amerikai konténerforgalom 40 százaléka halad itt át. 

Donald Trump elnök rögtön az újbóli hivatalba lépésekor kifejtette, hogy ellenzi a Panama-csatorna „túl magas” díjtételeit, amelyek szerinte aránytalanul nagy terheket rónak az amerikai hajózási vállalatokra. Washington a gazdasági megfontolások mellett geopolitikai szempontokkal is indokolja a Panamával szembeni követeléseit: nem akarja elveszíteni azt a biztonsági és kereskedelmi előnyt, amelyet a csatorna biztosít. 

Kínai befolyás körüli viták 

Trump gyakran hangoztatta, hogy „Kína működteti a Panama-csatornát”, noha a valóságban azt hivatalosan a Panama Canal Authority (PCA) kormányügynökség birtokolja és üzemelteti. A kínai befolyással kapcsolatos vádak alapja, hogy két kínai tulajdonú vállalatnak, a Landbridge Groupnak és a hongkongi CK Hutchison Holdingsnak a csatorna mindkét végén jelentős kikötői koncessziói vannak. Azonban érdemes megjegyezni, hogy a térségben üzemeltetnek kikötői terminálokat amerikai, tajvani és szingapúri cégek is. 

Az amerikai megítélés szerint Kína egyre jobban „megveti a lábát” Latin-Amerikában a jelentős infrastrukturális beruházások révén – vasutak, kikötők, híd- és útépítések, valamint az Egy övezet, egy út kezdeményezés keretében kötött kereskedelmi és befektetési megállapodások segítségével.  

Különösen az aggasztja Washingtont, hogy a csatorna két végén működő kikötőket a kínai vállalatok adatgyűjtésre használhatják, rálátva arra, hogy mi és hová tart.  

Egyes szakértők, mint például Michael Beckley, a Foreign Policy Research Institute, ázsiai programjának az igazgatója, úgy vélik, hogy ezzel a kínai kormány stratégiai információkhoz juthat az Egyesült Államokról és szövetségeseiről. 

Mikroszkóp alatt Kína és Panama viszonya 

A Kína befolyását 98 joghatóságban mérő 2024-es Kína-index szerint Panama globálisan a 12., regionálisan (azaz Latin-Amerikát tekintve) pedig a második helyen áll, ami azt jelenti, hogy azon országok közé tartozik, amelyekre Peking viszonylag nagy hatással van. Azonban az adatok azt mutatják, hogy Panama gazdasági és katonai területein Kína kisebb befolyást gyakorol, és meglehetősen visszafogottnak tűnik. Valójában Kína befolyása Panamában jelentősebb a belpolitika (82,5 százalék), a külpolitika (68,2), a társadalom (68,2), a média (59,1), a bűnüldözés (50), a tudományos élet (47,7), a technológia (40) területén, ami ellentétben áll a katonai (30 százalék) és a gazdaságbani (27,3) és katonaságában (30 százalék). 

Az Egyesült Államokban élő egyik, chilei származású közgazdász és újságíró, Juan Martinez szerint azonban Panama külső adósságának a 60 százalékát Kína felé tartja fenn, ami a 24 milliárd dolláros tartozásállományból nagyjából 14-15 milliárdot jelenthet. Egyes elemzők attól tartanak, hogy ha Peking a hitelek feltételeit szigorítja, vagy a törlesztésben engedményeket ad, azzal erőteljesen befolyásolhatja a latin-amerikai ország szuverenitását és politikai döntéshozatalát.

Rubio külügyminiszter és Trump új megközelítése 

Donald Trump az egyik legközelebbi szövetségesét, Marco Rubiót nevezte ki külügyminiszternek, aki már a beiktatása előtt hangoztatta, hogy a „Kínai Kommunista Párt a legveszélyesebb rivális, amellyel valaha szembesültünk”. Február elején Rubio több közép-amerikai országot is felkeresett (Panama, El Salvador, Costa Rica, Guatemala, Dominikai Köztársaság), és nyíltan kifejezte Washington álláspontját:  

Kína befolyása a Panama-csatorna felett „nem fogadható el”, és sértheti a 1977-es semlegességi egyezményt. 

Ahogy említettük, a közel 50 évvel ezelőtt íródott szerződésekben az Egyesült Államok garantálta a csatorna folyamatos semlegességét, ugyanakkor fenntartotta a jogát a katonai beavatkozásra, ha a csatorna rendes működését veszély fenyegetné. Rubio és Trump szerint azonban a kínai vállalatok jelenléte – például a kikötők mindkét végén – már olyan mértékű befolyást biztosíthat Pekingnek, ami összeegyeztethetetlen a csatorna politikai semlegességével. 

A közös sajtótájékoztatók, valamint az amerikai külügyi összefoglalók szerint Rubio azt üzente José Raúl Mulino panamai elnöknek, hogy országának csökkentenie kell a kínai kitettséget, különben az Egyesült Államok „arra kényszerülhet, hogy megvédje a jogait” a csatornával kapcsolatban. Panamát erősen motiválja, hogy az átkelő bevétele (ami 2023-ban nagyjából 2,5 milliárd dollár volt) jelentős részben amerikai áruforgalomból származik, emellett az USA évente mintegy 3,8 milliárd dollárt fektet be olyan szektorokba, mint az energetika és az infrastruktúra. 

Mulino elnök a Trump–Rubio páros nyomásgyakorlása után óvatos hangot ütött meg: jelezte, hogy a csatorna szuverenitása nem vita tárgya, ugyanakkor Panama „nyitott a párbeszédre”, és áttekinti azokat a kínai szerződéseket, amelyekkel kapcsolatban az amerikai fél aggályokat fogalmazott meg.  

Az egyik legvitatottabb téma a hongkongi Hutchison Ports koncessziója, amelynek a 25 éves időtartamát 2021-ben újították meg, versenyeztetés nélkül. Az amerikai kormányzat azt állítja, hogy ez aláássa az átláthatóságot, és lehetővé teheti Kínának, hogy stratégiai pozícióból figyelje az áthaladó áruforgalmat és – elméletileg – egy krízishelyzetben blokkolja is azt.  

A panamai hatóságok bejelentették, hogy átvilágítják a koncessziót, és adott esetben megnyitják a lehetőséget az amerikai vagy az európai cégek előtt is. 

Emellett a Kína által finanszírozott 1,4 milliárd dolláros híd- és infrastruktúra-projekt a csatornán szintén komoly viták forrása lett.  

A panamai kormányzat számára létfontosságú, hogy folytassa a gazdaságát élénkítő infrastrukturális fejlesztéseket, de egyre nehezebb úgy lavíroznia, hogy ne ingerelje túlzottan Washingtont, miközben a kínai pénzekről sem akar lemondani. 

Bár Trump gyakran hangoztatta, hogy „visszaveszi” a Panama-csatornát, a katonai megoldást a szakértők többsége erősen kétségbe vonja. Robert Ross, a Boston College Kína-biztonságpolitikai szakértője és Marco Rubio is egyetért abban, hogy nincs közvetlen kínai katonai jelenlét a csatorna környékén, ami indokolná az amerikai beavatkozást.  

Viszlát, Selyemút 

Panama 2017-ben, Juan Carlos Varela elnöksége alatt csatlakozott a kínai Egy övezet, egy út programhoz, azt remélve, hogy annak keretében jelentős infrastrukturális beruházásokhoz és kereskedelmi előnyökhöz jut. A memorandumban szerepelt kikötőfejlesztés, a közlekedési hálózat bővítése és egyéb gazdasági együttműködési pontok, amelyek hosszú távon a panamai gazdaságot és a regionális kereskedelmet is fellendíthették volna. 

Az eredeti három évre szóló együttműködést automatikusan további hároméves periódusokra lehetne meghosszabbítani, kivéve, ha valamelyik fél a lejárat előtt hivatalosan visszalép.  

A Trump-kormányzat korábbi fenyegetése és Rubio külügyminiszter kritikája végül odavezetett, hogy Mulino elnök bejelentette: Panama nem hosszabbítja meg a BRI egyezményt, sőt konkrét időpontot is belengetett a kínai fél hivatalos értesítésére.  

Még nem tudni, hogy ez a döntés milyen tényleges kártérítési vagy diplomáciai következményekkel járhat. Mindazonáltal a panamai lépés nem egyedülálló: 2023 végén Olaszország is kilépett a BRI-ből, míg más országok – például Brazília – eleve óvatosan közeledtek hozzá, és nem írtak alá átfogó csatlakozási szerződést.  

Kilátások: szuverenitás vs. gazdasági kényszer 

Az, hogy Panama nem hosszabbítja meg az egyezményt, egyértelmű diplomáciai sikerként értelmezhető a Trump-kormányzat részéről: Washington így demonstrálhatja, hogy a „kínai befolyás” csökkentését képes kikényszeríteni a saját geopolitikai érdekszférájában. Bár a Marco Rubio-féle külpolitikát sokan tartják agresszívnak, tény, hogy azonnali eredményt hozott: Mulino elnök a kínai projektek felülvizsgálatára kényszerült, és a csatorna kapcsán is engedményeket tesz, például megengedi az amerikai haditengerészet szabad átjárását és a migrációs együttműködés keretében engedélyezi a Metetí légibázis használatát a deportálásokhoz. 

A 22-es csapdája 

José Raúl Mulino elnök hangsúlyozza, hogy az ország szuverenitása „nem eladó”, és hogy a Trump által emlegetett katonai beavatkozás vagy „csatorna-visszavétel” csak üres fenyegetés. Ugyanakkor a panamai gazdaság jelentős része valóban függ az Egyesült Államoktól: a vízi átkelő bevételei, a kétoldalú kereskedelem és a befektetések mind Washington felé irányítják Panama figyelmét. A 22-es csapdája az, hogy a Kínával fenntartott gazdasági kapcsolatok szintén létfontosságúak, hiszen a világ második legnagyobb gazdasága a csatornát is kiemelten használó exportőr. 

Szakértők felhívják a figyelmet arra, hogy Kína egyre nagyobb hajókat használ, amelyek sok esetben túlméretesek a Panama-csatorna új (Neopanamax) zsiliprendszeréhez is. Emiatt a Peruban (szintén kínai pénzből) megépített chancayi „megakikötő” és az atlanti-óceáni partvidéket összekötő szárazföldi szállítási útvonalak komoly versenyt jelenthetnek a Panama-csatornának. Ha Kína erőteljesen befektet ezekbe az alternatív útvonalakba, Panama hosszabb távon veszíthet a stratégiai jelentőségéből, ezzel pedig a gazdasági bevételeiből is. 

Amennyiben Panama túlságosan az USA felé fordul, elveszíthet fontos kínai projekteket és befektetéseket. Ha viszont Pekinggel tartaná fenn ugyanazt a jelentős mértékű együttműködést, kiszolgáltatottá válhat az amerikai retorzióknak.  

E kettősség a panamai vezetés legnagyobb kihívása: miközben a lakosság a csatornaadókból és a nemzetközi kereskedelmi forgalomból származó hasznot várja, a nagyhatalmak közötti manőverezés folyamatos diplomáciai tűzoltást igényel. 

Felkerült a sakktáblára 

A Panama-csatorna körül kialakult vita túlmutat a regionális kereskedelmi kérdéseken. A térség a globális geopolitika és a világgazdaság egyik olyan frontja, ahol a régi status quo (az Egyesült Államok latin-amerikai dominanciája) ütközik az új realitásokkal (Kína növekvő befolyása). A mostani fejlemények – Panama kilépése a BRI-ből, az amerikai nyomás fokozódása, valamint a Mulino-kormányzat billegése az amerikai és kínai érdekek között – a jövőre nézve is beszédesek. A kérdés már nem az, hogy Kína erős szereplő-e a térségben, hanem az, hogy miként reagál erre az Egyesült Államok és az érintett latin-amerikai országok. 

Annyi bizonyos, hogy a csatorna továbbra is létfontosságú kereskedelmi útvonal marad, a Washington–Peking versengés egyik szimbólumaként. A világ pedig azon tűnődik, hogy a kis közép-amerikai ország képes lesz-e megőrizni a szuverenitását a két óriás közötti geopolitikai kötélhúzásban – a szóban forgó híd- és kikötőépítéseken, hiteleken és bevételi forrásokon túl valójában Panama (és a régió) jövőjéről is döntés születik. 

(Források: CS Monitor; China Index; The Diplomat; Bloomberg; Offshore Energy; Rio Times)

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Imagen 3