A müncheni biztonságpolitikai konferenciára optimistán és nagy reményekkel készülődtek a résztvevők. Aztán két nappal a kezdés előtt jött az amerikai védelmi miniszter, majd maga Trump, és olyan bejelentést tettek, ami után minden megváltozik. Európa a partvonalról figyelheti az ukrajnai háború lezárását: kötelessége lesz, joga nem sok.
Biden távozásával és Trump elnök érkezésével az ukrajnai háborúval kapcsolatos nyugati célok egy csapásra megváltoznak. A legendásan kínos mondatot („Addig támogatjuk Ukrajnát, ameddig csak szükséges”) egyre kevesebben ejtik ki, helyette mindenki a fegyverszüneten és egy esetleges béketárgyalás létrehozásán töri a fejét. Talán feleslegesen: a jelek szerint Trump és alelnöke, az ukrajnai háborút évek óta ellenző J. D. Vance közvetlenül Putyinnal fog tárgyalni, Európát viszont érezhetően máris teljes mértékben kihagyják a folyamatból. Hasonlóképpen egyébként Zelenszkij elnökhöz, aki tisztában van vele, hogy országa jövője elsősorban az Egyesült Államok hozzáállásán múlik, így sietve közölte, szívesen teljesíti Trump kérését, és több százmilliárd dollár értékben is hajlandó kritikus ásványi anyagokat adni Washingtonnak a biztonsági garanciákért cserébe. (Újabb kérdés, hogy azon az Ukrajna húsz százalékát kitevő területen, amelyet az oroszok elfoglaltak, hogyan képzeli el a kitermelést. És még egy: nincs tisztázva, mit ért Ukrajna és mit az Egyesült Államok biztonsági garanciákon.) „Az amerikaiak segítettek a legtöbbet, természetes, hogy ők keressék a legtöbbet is. Ők a prioritás” – mondta az ukrán elnök, rendkívül kínos helyzetbe hozva európai háborúpárti kollégáit, akik ismét lecsúsznak egy lehetőségről, pusztán azért, mert az amerikai elnök ideológiai alapok helyett vegytisztán üzletire helyezte a háborút – egyébként Zelenszkij teljes támogatásával.
Az elsődleges kérdés a müncheni biztonságpolitikai konferencián tehát az lesz, hogyan lehet lezárni a háborút úgy, hogy az az Egyesült Államok igényeit is kielégítse, a másodlagos pedig az, mihez kezd Európa azzal az Ukrajnával, amely a jelek szerint éppen rábízza Trump elnökre, hogy kössön békét helyette. Az EU-nak gyakorlatilag újra kell definiálni a szerepét az ukrajnai háborúban: súlyosbítja számára a helyzetet, hogy Trump a jelek szerint zéró összegű játszmát folytat Európával szemben, és az újjáépítéstől kezdve a fegyvereladásokon át a kritikus ásványokig minden üzletet be fog zsebelni, miközben Brüsszel keserű mosollyal figyeli majd az eseményeket, és semmit nem mondhat, hiszen végig az „erkölcsi kötelesség” narratívát hangoztatta a háborúban.
Kinek jutna eszébe a demokráciáért vívott csatában gazdasági érdekekre gondolni? A választ most kapják meg.
J. D. Vance tehát részt vesz a müncheni eseményen, ahol végre személyesen is találkozik Zelenszkijjel. Tavaly feltűnően kerülte, hogy összefusson vele, mint mondta, nem hinné, hogy az ukrán elnök bármi újat tudna neki mondani. Most más a szituáció: egyrészt Vance az elnök nevében beszélhet, másrészt azzal, hogy Trump üzleti alapokra helyezte Ukrajna bármilyen formájú megsegítését, nem csak elviekben teszi az alelnököt a feltételek diktálójává. Ne feledjük: Vance volt az, aki éppen egy évvel ezelőtt úgy fogalmazott: „Minden európai nemzetnek fel kell tennie magának a kérdést: készen áll-e megvédeni magát? Az USA-nak pedig azt kell kérdeznie magától: ha az európaiak nem is tudják megvédeni magukat, akkor valójában szövetségesek vagy kliensek?” Vagyis az üzleti alapú politizálás (amelyhez az America First elve kiváló alapot ad) nagyon is közel áll hozzá.
És ez nem kérés…
Vance többször szóvá tette már: az európai védelmi képesség nevetséges a NATO-n belül, ezt a problémát pedig „költségvetési trükközésekkel” (itt egyértelműen Németországon gúnyolódott, amely speciális hitelalapot hozott létre hadseregfejlesztésre, hogy ne sértse az alkotmányos adósságféket) és ilyen-olyan csúcstalálkozók szervezésével nem lehet már elkenni. Mind a hadiipar, mind a tagállamok hadserege rengeteg problémával küzd, tehát adja magát a kérdés: „azzal, hogy az Egyesült Államok minden biztonsági szemszögből védte és védi Európát, nem önmaga idézte-e elő, hogy az európai védelmi képesség gyakorlatilag elsorvadt az amerikai protektorátus alatt?”
Érzik a dilemmát az európai államok is, így egymásra licitálnak, ki tud nagyobbat mondani és ígérni. Macron fogalmazta meg a legegyenesebben: ha gyengeséget és kishitűséget mutatnak, az Egyesült Államok nem fogja tisztelni Európát. Más kérdés, hogy a szavakon túl a kontinensnek nincs túl sok lehetősége kifejezni sem az erejét, sem az anyagi eszközökkel alátámasztott hitét. És az is, mit kezd Washington a szavakkal, amelyek eddig a háború vég nélküli folytatására buzdítottak, most pedig kicsit szeppentebben, de azt közvetítik, hogy a NATO keleti szárnya igenis van olyan tényező, amely a térség problémáit megfelelő szinten képes kezelni. Trump ugyanis elsősorban a Közel-Kelettel és Kínával akar foglalkozni, három helyszínen pedig semmiképpen nem akar elrettentő amerikai katonai jelenlétet állomásoztatni, pláne nem konfliktusba keveredni.
Az a nemes gondolat, amelyet a volt amerikai elnök és európai kollégái sokszor elismételtek (jellemzően mindig akkor, amikor Ukrajna nagyobb veszteségeket könyvelt el a fronton, vagy kétségbeejtő fegyver- és emberhiánnyal küzdött), miszerint a béketárgyalások akkor kezdődnek, amikor Kijev úgy dönt, szintén teljesen hidegen hagyja Trumpot.
Az elnök nem csinál titkot abból, amit elődje végig tagadott: az ukrajnai háború kizárólag azért folyik még, mert az Egyesült Államok így akarta. Vagyis befejezni is az Egyesült Államok fogja, Oroszországgal tárgyalva.
Ukrajnának marad a háború utáni biztonsági garancia, amit Trump megadhat – amennyiben üzletileg (különös tekintettel a nyersanyagok kiaknázására) megéri neki.
Zelenszkij tehát nem lesz könnyű helyzetben Münchenben. Országát immár tárgyalóasztalhoz akarják ültetni – az európaiak még mindig finomkodva, de már kellő távolságtartással, az Egyesült Államok új vezetése pedig egyszerűen, nem köntörfalazva. „Őszinte leszek, nem igazán érdekel, hogy mi történik Ukrajnával így vagy úgy” – mondta még két évvel ezelőtt Vance, és bár az üzleti érdekek jelenleg jobban formálják az amerikai külpolitikát, mint az ideológiaiak, üzenete lényege ugyanaz maradt. Ennek megfelelően az ukránok feltűnően szűkszavúak voltak a konferencia előtt. Bár az elnöki hivatal igyekezett felvenni a kapcsolatot Trump kabinetjével, elsősorban Keith Kellogg tábornokkal, akit Trump az ukrajnai háború lezárásának feladatával bízott meg, nem számítanak semmi olyanra Münchenben, amit Biden ígérne, ha még ő lenne az elnök.
Az európai szövetségesek abban bíztak, hogy Kellogg a müncheni konferencián részletesen ismerteti Trump elnök béketervét. (A kampányban használt „egy nap alatt vége lesz a háborúnak” mondat realistább megközelítést kapott, és 100 napra vagy hat hónapra tolta ki a határidőt.) Ezt azonban az érintett maga cáfolta, amire aztán felerősödtek azok a suttogó ukrán hangok, amelyek szerint azért, mert nincs is béketerv.
Mi van a dobozban?
És ekkor jött a hideg zuhany. A történet első főszereplője Pete Hegseth védelmi miniszter lett, aki a konferenciát megelőző ukrajnai védelmi csoport ülésén (a klubot még elődje hozta létre, az új amerikai távolságtartást pedig jól jelzi, hogy első ízben nem az Egyesült Államok, hanem Nagy-Britannia hívta össze a védelmi miniszterek megbeszélését) kíméletlen őszinteséggel beszélt a jövőről. Ezzel tulajdonképpen meg is adta a konferencia fő és szinte egyetlen témáját: egy Amerika nélküli európai védelmi rendszer kiépítésének szükségességét.
Hegseth összefoglalva a következőket mondta: Ukrajna nem lehet a NATO tagja, a béketerv erre vonatkozó kijevi igényeit tehát törölni kell. Ami a háború utáni biztonsági garanciákat illeti, lehet békefenntartókat küldeni Ukrajnába, de ezt az európaiaknak gyakorlatilag egyedül kell megoldani, az Egyesült Államok ugyanis nem fog csapatokat küldeni a területre – Trump elnök Kínára fókuszál, nem pedig Kijevre. Hozzátette azt is, hogy amennyiben Európa a jövőben valóban katonai jelenléttel erősíti Ukrajna védelmét,
az Ukrajna területén bekövetkező esetleges újabb háború és a külföldi katonák megtámadása esetén nem lesz érvényes a NATO kollektív védelmet garantáló 5. cikkelye, vagyis az Egyesült Államok nem fog háborúba indulni Oroszország ellen.
Az amerikai tárcavezető azt is közölte: a Zelenszkij által sokat hangoztatott mondat, amely szerint a békekötésnek a 2014-es, Krím elfoglalása előtti határállapotokat kell visszaállítania, teljesen irreális, így ezzel az Egyesült Államok nem is foglalkozik – nem beszélt ugyanakkor a 2022 óta annektált területekről, amelyek valószínűleg az alku részét képezik majd valamilyen formában.
„Azért is vagyunk ma itt, hogy egyértelműen kifejezzük: a stratégiai realitások megakadályozzák, hogy az Amerikai Egyesült Államok Európa biztonságára összpontosítson” – mondta, gyakorlatilag átadva a stafétabotot az újabban egyre jobban az európai koalíció vezérszerepére törő Nagy-Britanniának. Hegseth beszédével, amelyet nyilvánvaló időzítéssel a müncheni találkozó előtt mondott, végképp nyilvánvalóvá tette: az Egyesült Államok lezárja a Biden-külpolitika egyik leggyászosabb örökségét, és valóban véget vet az ukrajnai háborúnak. Hogy ennek nyomatékot adjon, és végképp eloszlassa az európai NATO-mítoszt, valamint azt a hitet, hogy az USA továbbra is a kontinens védelmi fejőstehene lesz, hozzátette:
az Egyesült Államok elkötelezett a NATO és az Európával kialakított védelmi partnerség mellett, de többé nem tűr el egy kiegyensúlyozatlan kapcsolatot, amely függőséget okoz a partnereknek.
A tanácskozás gyászos hangulata érthető, Ukrajna kétségbeesésével együtt. Zelenszkij több ízben kijelentette, hogy Európa egyedül képtelen lesz megvédeni Ukrajnát. Ezt az európai államok zöme is belátja, de (a tanácskozás egyik résztvevője szerint) jelenleg annak is örültek, hogy Hegseth nem az Egyesült Államok kilépését jelentette be a NATO-ból.
Trump bekopogott Moszkva ajtaján
Az igazi bomba azonban még csak ez után robbant. Mialatt védelmi minisztere kíméletlen őszinteséggel vázolta az új helyzetet európai kollégáinak, Trump felhívta Putyint, és már egy béketárgyalás körvonalairól egyeztetett vele. Feltűnő, hogy Ukrajnával nem beszélt előtte, mint mondta: miután a beszélgetés során megállapodott orosz kollégájával a tárgyalások megkezdéséról, utólag tájékoztatta Zelenszkijt is a részletekről.
Az elnöki beszélgetés üzenete világos volt:
az Egyesült Államok kiszáll a háborúból, arra azonban jogot formál, hogy a békefeltételekbe beleszóljon, és úgy közelítse egymás felé az orosz és az ukrán álláspontokat, hogy közben gyakorlatilag megvonja Európa beleszólási jogát.
Valójában a tárgyalások Putyin és közte folynak majd, Ukrajna érdekeit pedig minden valószínűség szerint az Amerika First szemüvegén keresztül értelmezi.
Az amerikai–orosz kapcsolatok beizzításának hírére természetesen kitört a pánik. Azt, hogy Trump véget vet a háborúnak, már mindenki elhiszi, az azonban nehezen emészthető mind Ukrajna, mind az európai vezetők számára, hogy őket ilyen mértékben kihagyják a folyamatból. Zelenszkij igyekezett optimista hangot megütni, amikor arról beszélt, hogy „Trump megosztotta vele a Putyinnal folytatott beszélgetésének részleteit”, majd fejedelmi többesben folytatva úgy fogalmazott, hogy most Washingtonnal közösen „kidolgozzuk következő lépéseinket az agresszió megállítása és a tartós béke érdekében”. Az ukrán elnök jobban tudta leplezni csalódottságát, mint az európai politikusok. Utóbbiak egyelőre megpróbálják megemészteni, amivel az elnök és védelmi minisztere sokkolta őket.
Az új amerikai vezetés és Brüsszel között kifejezetten fagyos a viszony, a Trump-kormányzat szavak nélkül is folyamatosan jelzi az Európai Bizottság felé, hogy gyakorlatilag semmilyen kérdésben nem tekinti partnernek.
Hogy a brüsszeli elit mennyire nem tud mit kezdeni az új elnök káoszpolitikájával, jól mutatja, hogy Kaja Kallas, az EU új külügyi főtárgyalója és Annalena Baerbock még néhány napig hivatalban lévő német külügyminiszter egyaránt arról beszélt: az EU-nak minden tárgyaláson központi szerepet kell kapnia.
Pedig a jelek nem arra utalnak, hogy Trump helyet akar szorítani a tárgyalóasztalnál Európának. Amit az amerikai elnök a kampányában ígért, valószínűleg végre is hajtja. Egy dologra nem számított senki: arra az ellentmondást nem tűrő, egyébként remekül működő taktikára, ahogyan a megvalósítást végzi. Hegseth szavai és Trump utólagos tájékoztatása a Putyinnal folytatott tárgyalások megkezdéséről, Ukrajna háttérbe szorítása és az Európai Unió tagállamainak mellőzése a folyamatban gyors és nagyhatalmi módszerekkel operáló konfliktusrendezést vetítenek előre. Európa – minden hangzatos és harcias kijelentése ellenére – csak a partvonalról figyeli az eseményeket, beleszólási jog nélkül.
Ilyen közvetlen előzményekkel kezdődik meg február 14-én a világ legfontosabb biztonságpolitikai eseménye Münchenben, ahol az előre összeállított programokat megtartják ugyan, valójában azonban egyetlen téma szerepel majd a nyilvános és a hátsó szobák tárgyalási napirendjén: mennyit érhetnek Európa reálpolitikai gondolkodást és valós erőt nélkülöző, ideológiai alapon működtetett biztonsági tervei és vágyai egy olyan szituációban, amelyben az Egyesült Államok már nem kíván részt venni.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Kreml
