A kiszámíthatóságon alapuló világrend a szemünk láttára omladozik. A stabilitás megszűnésével a káosz uralta geopolitikában a látszólag rögtönzésekre épülő, sokszor értelmetlennek tűnő válaszok jelentik az előnyt. Donald Trump csavart egyet a játékelméleten, és vegyes stratégiát alkalmaz minden területen.
Donald Trump megválasztása óta szinte naponta sokkolja a világot új bejelentéseivel, fenyegetéseivel, gazdasági, politikai és katonai elképzeléseivel. Amennyiben az elnök lépéseit valamilyen ismert, bejáratott logikai sémához próbáljuk kötni, azt feltételezve, hogy egy megszokott startégiát követ, csalódni fogunk. Valamilyen rendszert azonban kell találni benne: az elkövetkezendő évek valamennyi gazdasági, világ- és geopolitikai eseményét csak a trumpi gondolkodás függvényében lehet majd értelmezni – beleértve az ukrajnai és a közel-keleti háborút, a Kínával fennálló konfliktusokat, a technológiai vállalatok politikai térnyerését, a zöldátállást, a protekcionista politikákat és természetesen az európai versenyképesség agóniáját is. Akik azt feltételezik, hogy Trump (hatalma súlyának tudatában) azt mondja, amit valóban tenni fog, súlyosan tévednek. Akik úgy vélik, hogy Trump az, akinek látni szeretnék, vagyis egy egoista és hozzá nem értő politikus, aki összevissza beszédekkel palástolja saját tehetségtelenségét és őrületét, még nagyobbat tévednek. Kényelmes magyarázat lenne, de ugyanannyira sekélyes is.
Az elmúlt években olyan geopolitikai változások erősödtek fel, amelyek gyors lefolyásuk miatt szükségszerűen felborítják a nyugati dominancián és szabályokon alapuló eddig ismert világrendet. (Emlékezhetük Hszi Csin-ping 2023-ban Putyinnak mondott szavaira: „Száz éve nem látott változások jönnek, és mi vezetjük ezeket”.) Ezek a változások minden területen és a világ minden pontján érezhetők – akár kiindulópontként, akár hatásaiban. Nincs olyan szegmense a világgazdaságnak és a geopolitikai térnek, ahol ne indultak volna el radikális következményekkel járó folyamatok, a stabilitás érzete helyett a bizonytalanság uralkodik. A kiszámíthatatlanság kezelését azonban nem lehet a stabilitásra épülő módszerekre bízni. A megszokott politikai gondolkodás és a berögzült hatalmi játékszabályok nem sokat érnek. A káoszra legjobban a szándékos káosszal lehet válaszolni – Donald Trump pedig eddig mintaszerűen alkalmazza ezt a megközelítést.
A káoszhoz vezető út
Az Egyesült Államok a második világháború utáni korszakban maga volt a kiszámíthatóság. A helyzet a hidegháború végével kezdett megváltozni, azonban sem Amerika, sem a tágabb értelemben vett Nyugat nem vette észre az árulkodó jeleket. Washington továbbra is kiszámítható maradt, a már jól megszokott „világcsendőr” szerepében egyeseknek jutalmat, másoknak korbácsot ígért – tehette, a világ legnagyobb gazdaságával és legerősebb hadseregével a háta mögött. A jutalomhoz mindössze annyi kellett, hogy az adott ország elfogadja az amerikai játékszabályokat, míg a korbácshoz annyi, hogy ne tegye azt. A stabilitás rendkívül fontos volt, ezért ha kellett, erőszakkal exportálták az Egyesült Államok szempontjából fontos területekre, akkor is, ha az a stabilitás bizonyos körülmények között törvényszerűen életképtelen volt.
Aztán történt valami, aminek a következményeit, de kiváltképp a megoldási lehetőségeit a mai napig nem tudja értelmezni a Nyugat: Kína gazdasági berobbanása a színtérre, és az azzal járó geopolitikai hatalmi rendszer kiépítése. Hszi Csin-ping már egyáltalán nem az orosz vagy a nyugati játék mintáit követte, inkább saját szabályokat hozott (Kissinger mondta egyszer: „A kínai rendszer inkább konfuciánus, semmint marxista”), amivel láthatóan senki nem tudott mit kezdeni. A Nyugat szemében a kínai elnök geopolitikai stílusa maga volt a káosz, ám ennél is veszedelmesebb volt az, hogy ez a káosz nagyon hamar követőkre talált. Azzal, hogy Hszi megmutatta, mennyire nem tud a Nyugat reagálni egy-egy kiszámíthatatlan lépésére (legyen szó a kereskedelmi hegemónia felé vezető út apró lépéseiről vagy éppen a Tajvan-politika fenyegető elemeiről), országok sokaságának kínált receptet: ha kiszámíthatóan játszanak, veszítenek. Ha új elemeket építenek a játszmába, azonnal és mindenben nem is győzhetnek, de erős pozícióból a játszma végéig legalább asztalnál maradhatnak. Elég Putyin elmúlt tízéves politikájára vagy a globális dél államainak gazdasági eszmélésére és saját érdekszövetségük kialakítására gondolni.
A kiszámíthatatlanság immár nem a gyengeség, hanem az erő jele lett a globális geopolitikában.
A trükk egyszerű volt: mindössze úgy kellett tenni, mintha továbbra is az Egyesült Államok lenne a játékmester. A szabályalapú világrend (amelynek valódi jelentésével kapcsolatban egyre több ország tesz fel kérdéseket) minden idegszálával Washingtonhoz kötődik, így a kiszámíthatatlan államokat kvázi szabálytisztelő köntösbe bújtatta, amikor ügyes-bajos dolgaikkal az ENSZ-hez vagy a Kereskedelmi Világszervezethez fordultak. (Azért e kettőt idézzük elsősorban, mert funkciójukat tekintve a geopolitikai átrendezésnek és éppen a káosznak köszönhetően ezek gyengültek meg a legjobban, Trump politikája pedig mindig is hajlamos volt mellékes tényezőnek tekinteni őket.) Ugyanakkor, hasonlóan az Egyesült Államokhoz, a nemzetközi intézményeket csak addig vették komolyan, ameddig az érdekeik úgy kívánták, és ha kellett, azonnal áthágták a szabályokat. Finoman, trükkösen és rendkívül hatásosan. Kiváló példája ennek Kína, amely minden adandó alkalommal feljelent valakit a WTO-nál, ha úgy érzi, szabályszegésre kell rámutatnia, és fordítva: őt is minden alkalommal feljelentik, amikor mások vélik úgy, hogy szabályt szegett. A Kereskedelmi Világszervezet mára azonban béna kacsaként funkcionál, elsősorban éppen az Egyesült Államoknak köszönhetően, így a testület szinte csak azért létezik, hogy a törvényesség látszatát tudja adni a szabályokat régen felrúgó játékosoknak.
Új korok új embere
A geopolitikai káosz kitermelte a maga kríziseit. Az ukrajnai háború, a közel-keleti konfliktus, a szíriai események, az egykori afrikai gyarmatrendszer átalakulása úgy változtatják meg a geopolitikai térkép jellemzőit, ahogyan egy évtizede a Nyugat álmában sem gondolta volna. Biden elnök külpolitikája egy régi rend csökevényeként a hagyományos szankció plusz katonai fenyegetés taktikáját alkalmazta, Európa pedig követte – legalábbis a szankciós részét alkalmazva, figyelembe sem véve, mennyit árt önmagának azzal, amivel az amerikaiak jól járnak. Az EU még mindig azon gondolkodik, hogyan menekülhetne ki egy olyan csapdából, amelynek az épülését végignézte ugyan, de tenni nem sokat tett ellene, inkább önként belesétált. És amikor a nemzetközi intézményrendszer a szabályokon alapuló világrenddel együtt a Nyugat szeme láttára kezd elmerülni a saját futóhomokjában, megjelent Donald Trump, aki négyévnyi készülődés után olyan káoszpolitikát hozott magával, amellyel valószínűleg az elkövetkezendő időszakban véglegesen átalakítja a geopolitikai térképet.
Európa és Kína sokáig úgy próbált felkészülni az új Trump-ciklusra, hogy az első elnökségét vették alapul. Még Peking is későn vette észre, hogy mekkorát tévedett. Amit a tavalyi év utolsó hónapjaiban egyre többet hangoztatott („megvárjuk, hogy beiktassák, azután meglátjuk, milyen választ kell adnunk, ha kell egyáltalán”), nem pusztán udvariasság volt, hanem felismerés:
Donald Trump úgy kezdett bele második elnökségébe, hogy arra egyszerűen nem lehetett felkészülni.
Elég csupán az elnökség első hetének termésére gondolni. A tömeges deportálások, a woke politikai térhódítása elleni legkeményebb fellépés, a Biden-kormányzat mélyen lefelé hatoló megtizedelése, a hirtelen kilépés a WHO-ból és a párizsi klímaegyezményből, a NATO jelenlegi működésének megkérdőjelezése csupán az első lépések egy olyan játszmában, amelynek a szabályait sem az Egyesült Államok ellenfelei, sem a szövetségesei nem ismerik. A vámfenyegetésekkel kapcsolatban mindenki tanácstalan: fogalma sincs senkinek, hogy Trump blöfföl, egy másik játszma részéve teszi azt, amit mond, egyáltalán azt mondja-e, amit gondol, vagy a szavak mögött teljesen más szándék húzódik meg.
Egy finom kis fricska, ami a kiszámíthatatlanság szimbólumesszenciája is lehetne: Trump Pete Hegsethet teszi meg védelmi miniszternek, aki az egyik legsürgősebb feladatának a kormányzat ezen szintjének a woke kultúrától való megtisztítását tartja. Eközben szemrebbenés nélkül a teljesen felvállaltan meleg Scott Bessentet nevezte ki a pénzügyminiszteri posztra. Miközben szinte takarítónőig mindenkit kirúg a minisztériumokból és a kormányzati szervektől, úgy tűnik, valóban komolyan gondolja, amikor arról beszél, hogy a pozíciókat kizárólag meritokratikus alapon, érdemük és tudásuk alapján kiválasztott emberekkel tölti fel. Függetlenül attól, hogy az illető egyébként beleillik-e az általa hangoztatott morális kategóriába. Dupla értelmezés, dupla fejtörés.
Kínát 60 százalékos vámokkal fenyegette meg, Kanadát és Mexikót 25 százalékossal, a dollártól függetlenedni igyekvő BRICS-tagállamokat százzal, Európát és a világ többi részét tízzel. Mindenki azt figyelte, mit valósít meg ebből az első héten – de nem csinált semmit. Aztán amikor a kedélyek kezdtek lenyugodni, olyan példát statuált az addig szóba sem hozott Kolumbiával, ami egy csapásra világossá tette: Washington innentől kezdve nem tűri, hogy bárki az érdekei ellen cselekedjen, legyen szó kereskedelmi hiányról, területi terjeszkedésről vagy éppen illegális migránsok kitelepítéséről. Hasonló a helyzet a nagy mozgatórugóval, az olajpiaccal: míg Bidennek nem sikerült elérnie, hogy az OPEC garantálja neki a tartalékai mozgósítását, amennyiben az újabb, Oroszországra kirótt olajszankciók miatt aggasztó mértékben emelkedni kezdene a piaci ár, Trump gyakorlatilag vállat von, és a „Drill, baby, drill!” szellemében csúcsra fogja pörgetni az amerikai olajkitermelést. Vagyis egyedül megoldja az olajár egyensúlyban tartását, miközben Oroszországot az olajbevételei radikális csökkentésével tárgyalóasztalhoz kényszeríti, rengeteg bevételt hoz az amerikai vállalatoknak – és nem mellesleg kivégzi a Biden-féle zöldátállási folyamat szinte minden szegmensét.
Egy másik terület: az EU-val folytatott kereskedelem mérlege valóban aggasztó az Egyesült Államok számára. Brüsszel és csatolt vidéke belekényelmesedett abba, hogy Biden legfeljebb megcsóválja néha a fejét, és az általa pénzelt ukrajnai háború miatt kieső orosz földgáz helyett rámutat az amerikaira. Trump nem udvariaskodik, és végképp nem kever szövetségesi ideológiát a történet folytatásába: nyíltan felszólítja az EU-t, hogy a hatalmas hiány eltüntetésére azonnal pörgessék fel az amerikai energia vásárlását, a még mindig meglévő hiányt pedig az Egyesült Államok fegyveripara és az új hatalmi háttérszervezetként funkcionáló óriás technológiai vállalatok exportsegítségével tüntessék el. Ha ez sem sikerülne, általános helyett habozás nélkül a differenciált kereskedelmet választaná – az már most látszik, hogy a multilaterális együttműködések helyett a bilaterálisokat fogja előnyben részesíteni, alkalmazkodva az új körülményekhez, sokkal nagyobb játékterületet biztosítva magának.
A nyugati liberális világrend – és ez immár kiszolgáltatott helyzetéből adódóan különösen igaz az Európai Unióra – elvesztette a realitásérzékét. A buborékon belüli politizálás, a pragmatikus gondolkodás kiiktatása, az ideológiai pácba forgatott gazdaság és kereskedelem súlyosan roncsolta az addig büszkén hirdetett kiegyensúlyozottságot. Stílusosan: a Nyugatból vadász helyett zsákmány lesz. A döntései erőtlenek, de ami rosszabb, egyre eredménytelenebbek is, a reakcióideje lassú. Afganisztán, Szíria, energiaválság, ukrajnai háború, szankciós politika, Kína kereskedelme, háttér nélküli zöldátállás, ipari hanyatlás. A globális dél egyre erőteljesebb hangja jelzi: a Nyugat által eddig jóindulattal lenézett és nem egy esetben autokratának tartott államok közel állnak ahhoz, hogy átlépjenek a Nyugaton, és egy új világrend új szabályai szerint játsszanak.
Trump szabálya tehát a szabálytalanság. Teljesen tisztán látja, hogy az eddigi játék menete megváltozott, pontosan azért, mert a legtöbb játékos már egyáltalán nem törődik a szabályokkal. Így ő sem kíván élni velük a továbbiakban: a káosz elsődleges jellemzője a szabályok hiánya, az elnök tehát idomul a környezethez, az a mód pedig, ahogyan teszi, az America First szavakban ölt alakot. Látja, hogy egyszerre kell védekeznie és támadnia, a másik oldalon ugyanis gyors, ravasz és káoszban edzett ellenfelek várnak rá. Az Egyesült Államok Trump-féle mindenre és mindenkire tüzelő taktikája válhat be a leginkább: még mindig a világ legerősebb gazdasága és legütőképesebb hadserege áll ugyanis mögötte. Tehát amikor azt mondja, hogy Grönlandot így vagy úgy, de az Egyesült Államok részévé teszi, a gondot egyszerre okozza az, hogy a káosz elveihez idomultan immár hajlandó a saját szövetségeseinek is nekirontani, valamint az, hogy senki nem tudja, hogy az ígyen és az úgyon túl van-e valami, amit még ki sem ejtett a száján.
Szándékos őrület
Többen hajlamosak párhuzamot vonni Trump első ciklusának többször használatos fogásai és a jelenlegi stílusa között. Az elnök annak idején jó néhányszor élt a „szándékos őrület” eszközével, ami akkor meglehetős újdonságnak számított, miután évtizedekig egyetlen amerikai vezető sem gyakorolta. Ellentmondott volna a kiszámíthatóságnak. A szándékos őrület elmélete (vagy ahogy később elnevezték, a „madman theory”) szerint, ha egy vezető annak a jeleit mutatja, hogy a logikai korlátokat átlépve bármire képes a céljai elérése érdekében, könnyebben ráveheti ellenfelét arra, hogy számára kedvező lépést tegyen, mint a hagyományos módszerekkel. Vagyis ha valaki őrültként viselkedik, konfliktushelyzetben hamarabb célt érhet, mint normális esetben. A módszer valójában olyannyira nem új, hogy már Machiavelli is említi egy 1531-es művében, amelyben bölcs dolognak nevezi, ha egy vezető időnként az őrület jegyeit mutatja, ezzel ugyanis kiszámíthatatlanná teszi az ellenfél szemében önmagát. Trump előtt más amerikai elnök is próbálkozott ezzel a stratégiával. Nixon elnök (Kissinger tanácsára) a vietnámi háború alatt igyekezett elhitetni a vietnámiakkal, hogy az idegrendszere nincs teljesen rendben, ami már odáig fajult, hogy reszket az ujja az atomgomb felett. Remélték, hogy a kiszámíthatatlanság és logikátlanság színre léptetésével Vietnám kapitulálni fog – hogy ez nem történt meg, és a háború végül az amerikai csapatok kivonásával végződött, nem von le semmit annak értekéből, hogy legalább megpróbálták.
Trump maga is többször próbálkozott hasonló eszközökkel operálni első elnöksége idején, mostani stratégiája azonban össze sem hasonlítható azzal. Kiszámíthatatlansága mögött ezúttal a körülményekhez való alkalmazkodás és tökéletes logika rejlik: a kifelé mutatott káosz egy belül értelmezhető és lépésről lépésre haladó terv része. Bár az elnök tagadja, hogy köze lenne a konzervatív Project 2025-höz, amely már 2023-ban a mostani hatalomátvételt készítette elő a legapróbb részletekig, elnökségének már az első hete arra enged következtetni, hogy
egy rendkívül alaposan kidolgozott, a látszat ellenére egyáltalán nem ad hoc jellegű elnöki nyitányt láttunk – annak ellenére, hogy Trump káosztornádóként zúdította rá magát a világra.
Martin Sandbu a Financial Timesban megjelent cikkében okosan a játékelmélettel magyarázza Trump kiszámíthatatlanságát, rámutatva, valójában mennyire szándékosan teszi, amit tesz. A politika minden esetben stratégiákra épül, azonban egy vezető minden lépése a vele egy asztalnál ülő játékosok lépésétól függ (és fordítva), amelyeket természetesen nem ismerhet törvényszerűen előre, de jó eséllyel fel tud rá készülni. A játék általában megszokott stratégiák mentén halad, vagyis a kiszámíthatóságnak döntő szerepe van benne: mindenki megpróbálja megjósolni a másik lépését, hogy aztán ahhoz igazítsa a sajátját, amit azonban már a többiek jósolnak meg előre és így tovább. Csakhogy Trump a vegyes vagy randomizált stratégiát alkalmazza, amelynek során lépések megszámlálhatatlan verzióját veti be, ráadásul szimultán játékok formájában. Lépései véletlenszerű látszata miatt ellenfelei már nem tudnak jósolni: senki nem tud felkészülni előre olyasmire, amit egyáltalán nem tud előzetesen elemezni. Ezt a randomizált stratégiát alkalmazza Trump minden területen. A Kolumbia elleni pár órás akció kiváló példája ennek – a dél-amerikai ország elvárta Trumptól, hogy a hagyományos szabályok szerint játsszon, de óriási hibát követett el, amikor nem vette észre a stratégiaváltást. A világ jól láthatóan nincs felkészülve az új stílusra, ezzel pedig óriási előnyhöz juttatja annak alkalmazóját.
A dezinformációnak sem az a lényege, hogy az emberek igaznak higgyenek egy hazugságot, hanem az, hogy bizonytalanságot keltsen, és már azt se higgyék el fenntartás nélkül, ami igaz.
Az elnök stratégiája valójában erre épül: a kiszámíthatatlanság olyan stratégiát követelne meg a Trumppal szemben ülőktől, amely a véletlenszerűséget tudná modellezni. Ez azonban a várható lépések lehetséges verziószáma miatt tulajdonképpen lehetetlen. Előre felkészülés helyett tehát meg kell várni Trump lépését, de a fő kérdés akkor is az, hogy valóban azt akarta lépni, vagy csak eltereli a figyelmet egy másik, számtalan variációból kiválasztott lépésről.
Közös tyúkszem
Trump vegyes stratégiája nem fog segíteni a káosz lecsendesítésében, de az elnöknek nem is ez a célja. Az America First egyszerre hitvallás és minden washingtoni politika origója, vagyis Trump szemléletváltásával valószínűsíthetően tevékeny részt vállal majd egy új világrend kialakításában, amelyben az Egyesült Államok ideológiai és szövetségi alapú birodalomépítés helyett konkrét és jól körülhatárolható, földrajzi kontúrokkal rendelkező geopolitikai nagyhatalommá válik.
Hogy ez egyben a világ újrafelosztását jelenti-e, e pillanatban még megjósolhatatlan. A taktika azonban működik: a bizonytalanság nyugtalanná tesz mindenkit, a politikusok és az elemzők egyelőre nem veszik figyelembe a játékelmélet random stratégiáját, és mindenáron logikus lépéseket várnak Trumptól. Az elnök döntései azonban csak az Egyesült Államok új játékszabályainak megfelelően logikusak, az Európai Unió pedig ezt figyelmen kívül hagyva még mindig makacsul ragaszkodik a hagyományos értékeléshez (lásd: „az elnök nem hagyja magára Ukrajnát, sem a NATO-t”), nem érezve annak súlyát, hogy Trump a káosz szabályt nélkülöző szabályai szerint cselekszik. Jellemző módon Kína és Oroszország, a két nagy káoszjátékos értelmezi a legjobban az elnök lépéseit: Európával ellentétben sem a dacos ellenállás, sem a pánik, sem a beletörődés jelét nem mutatják. Csendben várnak, miután azonnal észrevették a trumpi játékelmélet új elemeit. A legtöbben azonban még mindig a tradicionális viszonyrendszerbe igyekeznek helyezni az elnök szavait és tetteit, megfosztva magukat a későbbi gyors reagálás lehetőségétől. Ugyanakkora hiba ez, mint Trump politikáját Bidenére vagy akár saját előző elnöki ciklusára letükrözni: a káoszban már nem lehet ilyen viszonyítási pontot találni. Új játék, új szabály, új cél, új ember.
***
Kapcsolódó:
Fotó: The White House
Belső fotó: Rawpixel
