Ausztriában ismét kudarcba fulladtak a koalíciós tárgyalások, ezúttal az FPÖ és az ÖVP közötti kül- és kultúrpolitikai különbségek miatt hiúsultak meg, míg korábban az ÖVP–SPÖ–NEOS közötti egyeztetések a gazdasági vitákon buktak el. Az államelnök újabb kísérletet sürget. Mutatjuk, mi jöhet a Lajtán túl!
Ismét összeomlottak Ausztriában – immár másodszor – a koalíciós tárgyalások, miután a szeptemberi parlamenti választásokat megnyerő Szabadságpárt (FPÖ) és az 1986 óta valamilyen szinten minden alkalommal a kormánykoalícióban szereplő Osztrák Néppárt (ÖVP) megszakította azokat.
Mindez azt jelenti, hogy Ausztriának immár lassan fél éve ügyvivő kormánya van a 2019 óta kormányzó néppárti–zöld koalícióval.
Már az FPÖ szeptemberi választási győzelmét követően tudni lehetett, hogy Herbert Kickl csak az őszi választáson második helyen végző ÖVP támogatásával kerülhet a kancellári székbe, de kevesen számítottak ilyen hosszadalmas kormányalakítási folyamatra. Ez utóbbi fokozottan igaz annak fényében, hogy az FPÖ és az ÖVP közötti tárgyalások eleinte gördülékenyen haladtak előre: szinte minden gazdaságpolitikai kérdésben megegyeztek, azonban a kül- és a kultúrpolitikai ügyekben, valamint a minisztériumok elosztásában való szemléletbeli különbségek végül áthidalhatatlannak bizonyultak.
Mi vezetett ide?
Mikor szeptemberben az európai parlamenti választásokhoz hasonlóan győzött az FPÖ, a zöldpárti osztrák államelnök, Alexander Van der Bellen az informális szokástól eltérően nem a győztes politikai erő vezetőjét – ez esetben Herbert Kicklt – bízta meg kormányalakítással, hanem a második helyen végző ÖVP első emberét, az akkor még a kancellári székben ülő Karl Nehammert. Ausztriában az alkotmány ugyan nem rögzíti, hogy az államelnök köteles a választáson győztes párt vezetőjét megbízni a kormányalakítással, de a gyakorlatban egyfajta hagyományként eddig mégis mindig így történt.

Az osztrák törvényhozás alsóháza, a Nemzeti Tanács (Forrás: Wikimedia Commons)
Nehammer már a választási kampányban is kijelentette, hogy semmi esetre sem hajlandó koalícióra lépni az FPÖ-vel, mivel túl radikálisnak tartja pártot és annak vezetőjét, így – a választási eredmények és a bejutó pártok ismeretében – Nehammer számára egy út maradt: elszigetelni az FPÖ-t a parlamentbe bejutó maradék 3 párt (szociáldemokraták, zöldek, liberálisok) közül legalább 2 segítségével. Mivel a Szociáldemokrata Párt (SPÖ) kizárta az FPÖ mellett a Zöldekkel való koalíciót is, így az egyetlen járható út a liberális Új Ausztria (NEOS) bevétele volt a tárgyalásokba. Ennek megfelelően meg is kezdődtek a koalíciós egyeztetések az ÖVP, az SPÖ és a NEOS között.
Már a kezdetektől tudható volt, hogy még ha a három pártnak sikerül is megállapodnia, az törékeny koalíciót eredményezhet, mivel a szereplők közt alapvető szakpolitikai kérdésekben óriásiak a különbségek – ez erősen hajazott a 2021-es német szövetségi választások utáni helyzetre, mikor a győztes szociáldemokraták a zöldekkel és a liberálisokkal kezdtek (végül sikeres) koalíciós egyeztetésekbe.
Az osztrák esetben azonban már a tárgyalások során kibuktak a szakpolitikai szemléletbeli különbségek, így nem következett be a német forgatókönyv.
A megbeszéléseket először a NEOS szakította meg, mivel nem tudtak megállapodni a költségvetési hiány csökkentésének lépéseiben.

Karl Nehammer végül lemondott (Forrás: Wikimedia Commons)
Matematikailag ugyan az ÖVP és az SPÖ is többséget alakíthatott volna ki, de csupán minimális, egyfős parlamenti többség jött volna létre (92 mandátum a 183-ból), így a koalíció valamelyik kisebb párt (NEOS, Zöldek) külső támogatására szorult volna. Nem sokkal később ez a forgatókönyv is megbukott, miután az ÖVP berekesztette a tárgyalásokat az SPÖ-vel.
A fő törésvonalat az jelentette, hogy a gazdasági értelemben liberális ÖVP a NEOS-szal együtt nem találta a közös nevezőt az SPÖ-vel, különösen annak vezetőjével, a párt radikális, néhol egészen marxista hangot is megütő Andreas Bablerrel a több milliárd eurós költségvetési hiány mérsékléséről. Az ÖVP szavazóbázisa nagyban támaszkodott a hazai nagyvállalati és gazdasági szereplőkre, ami kisebb mértékben a NEOS-ra is igaz volt, ezért az SPÖ adóemelési, valamint a vagyon- és bankadóra vonatkozó javaslata borította a tárgyalásokat, mivel egyik párt sem volt hajlandó engedni az álláspontjából.
A sikertelen tárgyalások következtében Nehammer visszaadta a kormányalakítási megbízatást az államelnöknek, lemondott a kancellári pozíciójáról, a pártelnöki tisztségéről, majd egy kis idő múlva a parlamenti mandátumáról is, és a kormányalakítást, valamint Nehammer helyét a kancellári székben, illetve az ÖVP élén ideiglenesen Christian Stocker vette át. Róla érdemes tudni, hogy egy meggyőződéses technokrata, és mint olyan, már nem zárkózott el az FPÖ-vel való tárgyalásoktól sem.

Herbert Kickl és Christian Stocker végül tárgyalóasztalhoz ült (Forrás: Wikimedia Commons)
Miután Nehammer visszaadta a kormányalakítási megbízatást, az államelnök kénytelen volt Herbert Kicklt felkérni a kormányalakításra, aki tárgyalásokba is kezdett az ÖVP-vel.
A gazdasági kérdések nagyobb részében eleinte meg tudtak egyezni, azonban – mint az elején említettük – több kardinális kül- és kultúrpolitika területét érintő témában nem jutottak közös nevezőre, mindezen pedig az sem segített, hogy a minisztériumok egymás közti elosztásában sem tudtak megegyezni.
Kickl és Stocker nem rekesztette be rögtön a tárgyalásokat, csupán egy rövid szünetet tartottak, hátha a két párt az államelnök közreműködésével képes lesz közelíteni az álláspontját egymáshoz, de végül az FPÖ vezetője bejelentette, hogy visszaadja a kormányalakítási megbízatását a közös nevező hiánya miatt.
Világos volt a kezdetektől, hogy vannak kérdések, amelyeket tekintve – annak ellenére, hogy két jobboldali párt van a porondon – nagyon távol állnak a felek egymástól. Az ÖVP már a tárgyalások megkezdése előtt is feltételként támasztotta, hogy a leendő kormány Kickl vezetésével nem változtathat az orosz–ukrán háború, illetve az Európai Unióval kapcsolatos hozzáállásán, és a jogállamiság betartása, valamint az antiszemitizmus elleni fellépés is a feltételek között szerepelt.
A pártok közti bizalmatlanság a minisztériumi tárcák elosztásában is tetten érhető volt, mivel az ÖVP magának szerette volna a belügyi, az uniós és a pénzügyi feladatokat, miután egyrészt attól tartottak, hogy az FPÖ-höz kerül a titkosszolgálatok felügyelete (belügy), másrészt hogy az oroszokkal pragmatikusabb szemléletet érvényesítő FPÖ nem támogatná a Moszkva elleni szankciókat.
Márpedig a közelmúlt abból a szempontból alátámasztotta az ÖVP aggodalmait, hogy a néppárti Sebastian Kurz 2017-es választási győzelme alkalmával az FPÖ-vel lépett koalícióra, és két évvel később a Szabadságpárt akkori vezetőjéhez, Heinz-Christian Strachéhoz köthető Ibiza-botrány idején éppen Herbert Kickl volt a belügyminiszter.
Mivel az ügy kapcsán orosz szál is felmerült, nem vette ki jól magát, hogy az FPÖ-höz kötődő botrány idején a rendőrség mellett a hírszerzés is szabadságpárti miniszter kezében összpontosult. Ami a tárcák elosztását illeti, voltak javaslatok az FPÖ és az ÖVP részéről is, de egyik fél sem engedett: a Néppárt nem bízott a Szabadságpártban, ezért azt javasolta, hogy hozzanak létre egy migrációval foglalkozó különálló minisztériumot a belügy mellett, azonban ezt az FPÖ azért utasította vissza, mert így nem tudta volna teljesíteni a kampány során tett ígértek közül a gazdasági kérdések kezelését, hiszen az az ÖVP-s belügy alá került volna az uniós kapcsolatok és a médiafelügyelet mellett. Az sem segített a helyzeten, hogy az ÖVP mindenképp meg akarta tartani a pénzügyi tárcát.
A tárgyalásokkal párhuzamosan pedig egyre fokozódó nyomás helyezedett Stockerre a saját pártján belül, valamint az SPÖ, a Zöldek és a NEOS részéről is, hogy ne csináljon Kicklből kancellárt.
Alexander van der Bellen mint államelnök feladata, hogy valamilyen működőképes kormány jöjjön létre, ezért bár az alkotmányban rögzített szabályok szerint az ország működése az ügyvivő kormány meglétével garantálva van, felszólította a parlamenti képviseletet szerző pártokat, hogy legyenek nyitottak az osztrák politikai berendezkedés alapját jelentő kompromisszumra.
Szavait különösen a három „nagy” politikai erőnek, az FPÖ-nek, az ÖVP-nek és az SPÖ-nek címezte, mivel azok közel azonos parlamenti arányokat tudhatnak magukénak 28,8, 26,3, illetve 21,1 százalékkal.
Az államelnök, hogy megnyissa a pártok közti kapukat, a héten tárgyalt minden politikai erő vezetőjével, így minden bizonnyal ismét izgalmas időszak előtt áll Ausztria.
Új kormány továbbra sincs
Jelen belpolitikai káoszban – amelyben már minden forgatókönyvet megpróbáltak a parlamenti pártok, hogy stabil többséget alakítsanak – senki sem lenne szívesen az államelnök helyében. Alexander van der Bellen a héten az FPÖ, az ÖVP, az SPÖ, a Zöldek és a NEOS vezetőjével is találkozott, hogy valamilyen megoldást találjanak. Így, hogy már két koalíciós próbálkozás is megbukott, alapvetően négy reális forgatókönyv körvonalazódik a jövőre nézve.
- Ezek közül a legnagyobb esély arra mutatkozik, hogy az államelnök ismét a szeptember 29-i választáson második helyen végző ÖVP-nek ad mandátumot a kormányalakításra, hogy folytassa az SPÖ-vel egy hónapja megszakadt tárgyalásokat. Ehhez pedig csatlakozhat a NEOS vagy a Zöldek, igaz, utóbbi tárgyalásokba való bevételének az előfeltétele az SPÖ álláspontjának megváltoztatása.
- A második, hogy nem sikerül többségi kormányt alakítani, és kisebbségi (valószínűleg ÖVP vezette) kormányzásra szorul Ausztria, amely így külső, mérsékelt pártok támogatására (SPÖ, Zöldek, NEOS) kényszerül minden, legalább abszolút parlamenti többséget igénylő döntéshez.
- A harmadik lehetséges szcenáriónak van a legkisebb esélye. E szerint feláll egy pártfüggetlen miniszterekből álló szakértői kormány, amelynek hivatalba lépését a parlamenti pártoknak kellene garantálniuk. Ez inkább elméleti lehetőség.
- Legvégső esetben pedig az államelnök visszaadhatja a választók kezébe a döntés jogát, és új választásokat írhat ki annak reményében, hogy az új arányokkal könnyebb lesz megállapodni egy stabil kormányról. Ez a jelenlegiek közül kizárólag az FPÖ-nek kedvezne.

Az államelnöknek fel van adva a lecke (Forrás: Wikimedia Commons)
Királycsináló ÖVP
A forgatókönyvek a lehető legkülönbözőbbek, de ha megnézzük a közvélemény-kutató cégek felméréseit, akkor az adatok egy irányba mutatnak:
a szeptemberi választás óta az FPÖ érdemben erősödni tudott, és a választáson elért 28,8 százalékhoz képest már 33-35 százalék körülire mérik a támogatottságát.
A sikertelen koalíciós tárgyalások ellenben megtépázták a választáson második ÖVP-t, ami abból a szempontból érthető, hogy rajtuk, a Néppárt hozzáállásán múlik egy FPÖ és anélküli kormány felállása is: a választáson még 26,3 százalékkal második ÖVP-t jelenleg 19 százalékra mérik, így az SPÖ, vagyis a szociáldemokraták mögött a harmadik helyre szorult.
Az SPÖ, a Zöldek és a NEOS a mérések szerint minimálisan erősödött a választás óta: a szocdemeket az ősszel elért 21,1 százalékához képest most 22-23 százalékra mérik, ami csak azért elegendő a második helyre, mert a Néppárt, vagyis az ÖVP támogatottsága nagyon beesett. A Zöldek és a NEOS a felmérések szerint nagyjából azonos szinten áll: 9-10 százalékon az előbbi választáson elért 8,2, illetve 9,1 százalékhoz képest.
Mindebből az következik, hogy az FPÖ-n kívül egyik párt érdekében sem áll egy új választás kiírása, ami aztán nyomást jelentene a számukra, hogy valamilyen módon kompromisszumra kerüljön sor a várhatóan ismét összehívandó, FPÖ nélküli koalíciós tárgyalásokon.
A Szabadságpárt egy új választáson minden bizonnyal még nagyobb sikert érne el, mint szeptemberben, ha pedig több mandátumot szerez, mint az akkori 57, akkor még nehezebb lesz egy FPÖ nélküli többségi kormányt alakítani. Kétségkívül az ÖVP-n van a legnagyobb nyomás: a párt dönt a leendő kormány sorsáról, ugyanis akár egy FPÖ-t magában foglaló kormány, akár egy FPÖ nélküli, pártfüggetlen technokrata kancellár által vezetett, akár egy néppárti kancellár által vezetett kabinet is csak ÖVP-s jóváhagyással léphet hivatalba.
Az sem megoldás azonban (csak egy időre), hogy nagy nehezen létrejön a kompromisszum az FPÖ-t elszigetelni kívánó pártok között, és feláll egy ÖVP–SPÖ–NEOS- vagy egy ÖVP–SPÖ–Zöldek-koalíció, amelyben az FPÖ elszigetelésén és a kancellárt adó szerepének elutasításán kívül semmi közös nincs.
Ebben az esetben ugyanis könnyen életbe léphet a 2021-es német minta: akkor az SPD a Zöldekkel és az FPD-vel lépett közös kormányra (hogy az AfD-t elszigeteljék a CDU/CSU elutasítása mellett), és végül nem is töltötték ki a teljes ciklust, miután regnálásuk évei a szakpolitikai kérdésekben való merőben eltérő megközelítés miatti belharcokkal teltek.
Ez abban csúcsosodott ki, hogy az FDP felrobbantotta a koalíciót, amit kisebbségi kormányzás követett, majd bizalmi szavazással megbukott Olaf Scholz kancellár, és a jövő hét végén előre hozott választásokra készül Németország, miközben a belpolitikai instabilitás rányomta a bélyegét az ország gazdasági teljesítményére is.
Minden esély megvan arra, hogy Ausztria is hasonló helyzetben találja magát, ha nem veszik figyelembe a tényleges választói akaratot.
Kapcsolódó:
Borítókép: Flickr