Sem Brüsszel, sem a háborúpárti európai államok nem tudják követni Trump elnök villámtempóját az ukrajnai háború lezárásával kapcsolatban. Míg Washington Szaúd-Arábiában tárgyal az oroszokkal, Párizsban pánikcsúcsot tartottak az európai vezetők. Teljesen feleslegesen.

A müncheni biztonsági konferencián történtekre reagálva Macron francia elnök pánikcsúcsot hívott össze február 17-én. Volt ok az aggodalomra. Pete Hegseth amerikai védelmi miniszter ugyanis mindössze két nappal a müncheni esemény előtt sokkolta NATO-s kollégáit, amikor elsorolta: az Egyesült Államok nem vesz részt egy esetleges ukrajnai békefenntartási folyamatban, amennyiben pedig EU-s tagállami katonákat támadnak meg az oroszok, Washington egyáltalán nem tekinti irányadónak a kollektív védelem elvéről szóló 5. cikkelyt. Azt is közölte, hogy Ukrajna nem lehet a NATO tagja, ami pedig az amerikai jelenlétet illeti Európában, a kontinensnek sürgősen fel kellene készülnie a saját védelmi képességeinek erősítésére, mert pár éven belül lehet, hogy egyedül kell megoldania a biztonsági kérdéseit.  

Trump elnök a biztonságpolitikai konferenciával egy időben jelentette be, hogy felvette a kapcsolatot Putyin orosz elnökkel, akivel a beszélgetés alapján konstruktívan fognak együttműködni egy békefolyamat kialakításában. A döbbent európai és brüsszeli vezetők még fel sem tudtak ocsúdni, amikor kiderült: az első tárgyalásra már 18-án sor kerül Szaúd-Arábiában, ahol az Egyesült Államok delegációját Marco Rubio külügyminiszter fogja vezetni, Oroszországot pedig kollégája, Szergej Lavrov képviseli. 

Bár Trump konkrét béketervéről még mindig nem áll rendelkezésre elegendő információ, az máris látszik, hogy Moszkva együttműködéséért cserébe nem a szigor eszközét kívánja alkalmazni. Rubio már Szaúd-Arábia előtt egyeztetett Lavrovval. Megállapodtak „a kölcsönös tiszteleten alapuló párbeszéd” helyreállításában, az indoklás azonban fontosabb a ténynél. A közlemények szerint a kommunikáció újraépítésére azért van sürgető szükség, hogy megoldják azokat a problémákat, amelyeket a Biden-kormányzat okozott „a kölcsönös előnyökön alapuló kereskedelmi, gazdasági és befektetési együttműködések egyoldalú felszámolásával”. 

Ez a mondat nem mást, mint az Oroszország ellen hozott szankciók felülvizsgálatát, végső soron – a béketárgyalások eredményeképpen – lazítását, majd megszüntetését jelenti.

  Mialatt Rubio az orosz–amerikai találkozóra készült, Trump újabb váratlan dologgal sokkolta az európaiakat. Szétküldött egy kvázi kérdőívet, amelyben arra kérte a tagállamokat, hogy pontosan jelöljék meg, milyen intézkedésekkel, fegyverzettel és békefenntartó csapatokkal képzelik el az általuk is folyton hangoztatott biztonsági garanciák megadását Ukrajnának a békekötés után. (Ahogy már említettük: az Egyesült Államok kategorikusan kizárta, hogy katonákat küldjön Ukrajnába.) A trükk átlátszóan ravasz volt: az Európai Unió (és Nagy-Britannia) hadseregei sem fegyverzetileg, sem létszámilag nincsenek olyan állapotban, hogy megnyugtató, pláne elrettentő erőt vonultassanak fel Ukrajna nyugati részében. Trumpnak azonban egy ilyen kérdőív eredménye kapóra fog jönni, amikor az EU egyes tagállamai és különösen a brüsszeli vezetés számonkéri rajta, hogy miért nem engedi oda őket a tárgyalóasztalhoz.  

 

Kétszereplős játék

 Az unió fő problémája jelenleg éppen az, hogy az amerikai kormányzat több helyről is megerősítette: egyelőre nem szeretnék az európai vezetőket a béketárgyalások környékén látni. Némileg nagyobb gondot okoz, hogy a megbeszélések jelen szakaszában az ukránokat sem. A hivatalos verzió szerint először Moszkvával tárgyalnak, majd ugyanígy kétoldalúan Kijevvel, és ha minden jól megy, egy asztalhoz ültetik a két felet. (Az Európai Unió annál az asztalnál talán már jelen lehet, kérdés, hogy abban egyáltalán meg tudnak-e állapodni Brüsszelben, hogy ki képviselje a blokkot.) Zelenszkij állítólag a sajtóból értesült a szaúd-arábiai találkozóról, majd dühösen közölte, hogy már akkor sem vennének részt rajta, ha hívnák őket. A zűrzavar egyre nagyobb, valójában senki nem ismeri Trump taktikáját, így azt sem, pontosan mi lesz a következő lépése.  

A hétfői pánikcsúcson Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, Olaszország, Lengyelország, Spanyolország, Hollandia és Dánia vezetői, valamint az Európai Tanács és az Európai Bizottság elnöke vett részt, kiegészülve Mark Rutte NATO-főtitkárral. Az informális találkozó célja természetesen az volt, milyen választ adjon az Európai Unió az Egyesült Államoknak, pontosabban: mit kell ahhoz tétként betennie a játszmába, hogy Washington Európát is figyelembe vegye a béketárgyalások során.  

A tenni akarás versenyében végül Nagy-Britannia jelentkezett először. Starmer miniszterelnök a párizsi pánikcsúcs előtt egy nappal bejelentette, hogy országa kész békefenntartó csapatokat küldeni Ukrajnába az eredményes béketárgyalások után a biztonsági garancia részeként. Lépése ajtót nyitott volna Párizsban arra, hogy a minicsúcs résztvevői immár egységes álláspontra törekedjenek az európai katonák bevonásáról – szinte teljesen kizárt azonban, hogy összeurópai tervet faragjanak belőle. Több tagállam ugyanis visszautasítja az ilyen jellegű kérést (Lengyelország máris jelezte, hogy nem hajlandó katonákat küldeni Ukrajnába, kizárólag logisztikai segítséget nyújt azon államoknak, amelyek viszont igen), ráadásul – és ezt Starmer sem tagadta – a szavakon túli realitás változatlanul az, hogy az Egyesült Államok aktív részvétele nélkül minden ilyen terv valószínűleg terv szintjén is marad.  

 

Közhelymeeting 

A párizsi találkozót azért szervezték meg ilyen sietősen, hogy az EU azonnal fel tudjon mutatni valamilyen eredményt Trumpnak, mielőtt Szaúd-Arábiában olyan döntésre jutnak a tárgyaló felek, amelybe Brüsszelnek már semmilyen beleszólása nem lesz. Az eredmény azonban katasztrofális lett. Az asztalnál ülők semmiben nem tudtak megegyezni, így természetesen az Ukrajnának felajánlott biztonsági garanciák alapjaiban sem.  

Már maga a tény, hogy Macron szelektált a tagállami meghívók között, erősen sértette a találkozóról kizárt európai tagországok önérzetét – a szlovén elnök egyenesen az EU konszenzusos rendszerének összeomlásáról beszélt az esemény kapcsán. Miközben a jelszó az azonnali cselekvés volt, a Macron-csúcs gyakorlatilag egy az egyben lekövette a brüsszeli bürokratikus folyamatokat, vagyis gyakorlati lépéstervezés helyett egy előkészítő értekezlet előkészítő értekezletének az előkészítő értekezletének a szintjére süllyedt. Ahogyan Alexander Stubb finn elnök fogalmazott:  

Az a bajunk itt Európában, hogy sokat beszélünk, de keveset teszünk. 

Közös álláspont egyáltalán nem alakult ki. Az egységes akarat felmutatása helyett a pánikcsúcsról távozók kényszeredett közhelyeket fogalmaztak meg, közös ötlet egyáltalán nem született. Az európai katonák Ukrajnába küldésének terve a békeszerződés aláírása után már egy vacsoraasztalnál megbukott, a három és fél órás ötletelés gyakorlatilag unalomba fulladt. Macron és Starmer támogatta ugyan az elgondolást, ám a brit miniszterelnök megint hozzátette, hogy az csak az Egyesült Államok hadseregének védőhálójával valósítható meg. Vagyis a jelen állás szerint megvalósíthatatlan.  

Az előre hozott választásokat néhány napon belül borítékolhatóan elbukó, ezzel a politikai pályafutását befejező Olaf Scholz már arról beszélt, hogy a békefenntartók Ukrajnába küldéséről vitázni a háború jelenlegi szakaszában még helytelen és korai. A német kancellár a jelek szerint nem tudta értelmezni a párizsi összejövetel célját, de ezzel nem volt egyedül. A Grönlandot éppen Trump elnöktől féltő dán miniszterelnök, Mette Frederiksen szerint rengeteg dolgot kellene tisztázni, mielőtt a csapatok Ukrajnába küldése szóba kerülne, a holland kormányfő pedig egyenesen korainak nevezett bármilyen konkrét elhatározást.  

A párizsi pánikcsúcs a konszenzushiány, a párbeszédre való képtelenség, a brüsszeli, minden pragmatizmust nélkülöző gondolkodás esszenciája lett. A jelenlévők úgy utaztak haza, ahogyan megérkeztek. Azzal a céllal gyűltek össze, hogy bebizonyítsák az Egyesült Államoknak: nélkülük nem lehet a békéről tárgyalni, Európa geopolitikai hatalmi szerepe pedig megkérdőjelezhetetlen. Ezzel szemben azt sikerült bebizonyítani Trumpnak, hogy végig igaza volt:  

az Európai Unió önmagában semmilyen formában nem tényező sem egy háború, sem egy háborús konfliktus rendezése során. 

A szavai mögött nincs közös akarat, de ha lenne is, semmivel nem tudná támogatni azt. Lavrov orosz miniszterelnök nem véletlenül jegyezte meg: mégis milyen alapon akar Európa részt venni a béketárgyalási folyamatokban? A párizsi esemény tükrében kijelenthető: kérdése nemcsak költői, de jogos is volt. 

Eközben Szaúd-Arábiában megkezdődtek a valódi tárgyalások. Két szereplővel. A háború lezárásának mikéntje ott fog eldőlni. Oroszország és az Egyesült Államok megállapodása (minden ellenkezés ellenére) ilyen vagy olyan módon kötelező érvényű lesz Ukrajnára és az Európai Unióra egyaránt. Ahogyan a háborút Biden elnök akaratának megfelelően tervezték végtelenre, úgy a jelenlegi amerikai elnök akarata érvényesül a gyors befejezésben is. Sem Európának, sem a centralizált hatalomra törekvő Brüsszelnek nem lesz beleszólása abba, ami most fog történni. Amikor a tagállamok üresen visszaküldik Trump kérdőívét arról, milyen gyakorlati tervük van a biztonsági garanciák hangoztatása mögött (azon kívül, hogy az az Egyesült Államok nélkül lehetetlen), az elnöknek szó nélkül csak rá kell mutatnia a semmire, és nem kell több magyarázatot fűznie ahhoz, hogy többé miért nem tekinti Európát tényezőnek az ukrajnai háború kapcsán.  

*** 

Kapcsolódó:  

  

Fotó: Európai Bizottság