A müncheni biztonsági konferencia kezdeti éveiben, vagyis több mint 60 évvel ezelőtt a világot két pólus konfrontációja alakította, így a konferencia akkoriban a napirendjét az elrettentésre és a védekezésre helyezte. Ma más világban élünk.  

A jelentés alaptétele az, hogy nincs értelme az európai biztonságról a globális trendektől elkülönítve tárgyalni. A technológia fejlődése, a változó gazdasági kapcsolatok és a globális felmelegedés mellett a biztonságra leginkább az van hatással, hogy

minden eddiginél többen játszanak fontos szerepet a globális rendben, jóval többen, mint a korábbi két szuperhatalom.  

Az idei müncheni biztonsági jelentés szerint bár a világ talán még nem igazán multipoláris (és talán soha nem is lesz), már magán hordozza a „multipolarizáció” jegyeit. E fogalom egyszerre írja le a jelenlegi világrend eltolódását a többszereplős globális hatalmi elrendeződés felé, valamint a szétnyíló polarizációt nemzetközi és hazai szinten. A jelentés szerzői nemcsak a potenciális pólusokat elemzik, hanem bemutatják a különböző nézeteket arról, hogy miképpen is nézne ki az ezen pólusokra épülő jövőbeli rend.  

Világszerte sokan remélik azt, hogy egy többpólusú világ igazságosabb és talán még békésebb is lehetne, de meg is fordíthatja a fejlődést, fokozhatja az egyenlőtlenségeket, károsíthatja az emberi jogokat, korlátozhatja a globális problémamegoldást és valószínűbbé teheti a háborút. A nemzetközi szabályok továbbra is kellenek ahhoz, hogy a többpólusú világ ne váljon olyanná, amelyben minden fontosabb szereplő úgy cselekszik, ahogy akar.  

Pólushelyzetek: uni-, bi-, multi- vagy nonpolarity? 

A jelentés szerint a mai nemzetközi rendszer egyszerre mutatja az uni-, a bi- a multipolaritás, valamint a polaritásmentesség elemeit. Egyre több szereplő képes befolyásolni a kulcsfontosságú globális kérdéseket. A világ azonban a fokozódó polarizálódást is megtapasztalja mind nemzetközi szinten, mind az egyes országok belpolitikáján belül is. 

Egyes elemzők számára a világ továbbra is egypólusú. Bár egyre kevesebben látják az Egyesült Államokat „hiperhatalomként”, az USA „minden téren domináns vagy túlsúlyban van”. Kulcsfontosságú mérőszámokra támaszkodva azt állítják, hogy a globális hatalmi eltolódások kevésbé drámaiak, mint azt gyakran gondolják.  

Még mindig az USA adja a globális védelmi kiadások csaknem 40 százalékát. Minden potenciális versenytársával ellentétben az Egyesült Államok valóban globális szövetségesi és partnerhálózattal rendelkezik, és legalább 128 tengerentúli katonai bázist tart fenn a világ több mint 50 országában.  

Bár Donald Trump megválasztása a Pax Americana végét jelezheti, és a nemzetközi rend őreként az Egyesült Államok globális szerepének újradefiniálását idézheti elő, semmi sem utal arra, hogy Washington a közeljövőben feladná „csúcsragadozói” pozícióját. A Trump-kormányzat valójában növelheti is a védelmi beruházásokat, és megpróbálhatja visszaszorítani Kína folyamatos felemelkedését.  

És ha már monopolaritásról beszélünk: a globális valuták szempontjából is a dollár dominál mindent, mind a tartalékvaluták, mind a kereskedelem területén. 

A G7 és a BRICS különböző mutatóinak összehasonlítása 

Más elemzők szerint a tendenciák egy új kétpólusú korszak felé mutatnak, ahol az USA és Kína a két szuperhatalom. Kínának ehhez nem kell teljes mértékben utolérnie az Egyesült Államokat, csak az szükséges hozzá, hogy beszálljon a nagyhatalmi versenybe. Ha Peking relatív képességeit a hidegháborús csúcson lévő Szovjetunióhoz hasonlítjuk, akkor már most Washington legerősebb kihívója szinte minden dimenzióban, mégpedig az Ukrajna elleni orosz háború és más potenciális fenyegetések árnyékában, és bár ez a Biden-kormányzat idején kezdődött, a Trump-éra alatt is igaz marad.  

Szűkül tehát a hatalmi szakadék Kína és az Egyesült Államok között,  

és ezzel egy időben növekszik az ázsiai nagyhatalom és bármely harmadik rangú ország között. Számos mutató utal arra, hogy Kína és az USA más bajnokságban játszik, mint a többi G7- és BRICS-tagállam – lásd GDP és a katonai kiadások, valamint Kína jó úton halad afelé, hogy nukleáris szereplővé váljon. 

És a többiek? 

Németország és Japán a gazdasági erejüknél fogva látens nagyhatalmaknak tekinthető, de hiányzik hozzá a katonai erejük. Nukleáris arzenálja ellenére Oroszország jelentős regionális, de nem nagyhatalom. És bár India folyamatos felemelkedése a jövőben többpólusúvá teheti a rendszert, egyelőre egyértelműen a „küszöb” alatt marad.  

A tudósok egy harmadik csoportja szerint az ilyen, meglehetősen korlátozó kritériumok félrevezetők, elfedik a többpólusú világ kialakulását. Vagy elfogadnak egy alacsonyabb küszöböt a nagyhatalmi státusz eléréséhez, vagy kételkednek abban, hogy egy államnak minden dimenzióban nagyhatalomnak kell lennie ahhoz, hogy „pólusnak” lehessen tekinteni.  

Ebből a szempontból a többpólusú világ nem azt jelenti, hogy több, nagyjából azonos képességű hatalomnak kell lennie, „csak az kell, hogy a jelentős hatalom kettőnél több államban összpontosuljon”.  

E tágabb meghatározás alapján az olyan országok, mint Brazília, Franciaország, Németország, India, Japán vagy Oroszország egyértelműen „fontos globális hatalmaknak” tekinthetők.  

A „multipolarizáció” sehol sem nyilvánvalóbb, mint a gazdasági szférában, mivel számos feltörekvő gazdaság lenyűgöző növekedést ért el. A soha nem látott összetettségű ellátási láncok és a példátlan mértékű kölcsönös függés azt jelenti, hogy a küszöb még alacsonyabb lett. Ennek eredményeként azok az államok, amelyeket általában nem tekintenek „pólusoknak”, túlméretezett szerepet játszhatnak a világpolitikában. Ilyen például Katar, Szaúd-Arábia vagy Törökország: nem lehetnek „nagyhatalmak”, de minden bizonnyal hatalomközvetítők a regionális környezetükben és néha azon kívül is. 

Végül, egyes tudósok nem gondolják, hogy a világ a bi- vagy többpólusúság felé halad. Inkább azzal érvelnek, hogy  

a hatalom diffúziója azt jelenti, hogy a mai nagyhatalmak klubja sokkal kisebb befolyást gyakorol, mint korábban.  

Nekik ugyanis „kevesebb a képességük, hogy egymás között elintézzék a rendre vonatkozó kérdéseket és formalizálják a dominancia viszonyait a rendszer többi részével szemben”. Ebben az értelemben a multipolaritásról szóló beszéd elfedheti a „polaritásnélküliség” irányába mutató tendenciát. 

A megkérdezettek szempontjai a nemzetközi rendről és a benne lévő pólusok számáról 

Arra a kérdésre, hogy mely országok a nagyhatalmak, a válaszadók az Egyesült Államokra, Kínára és Oroszországra hajlanak, átlagosan több mint 80 százalékuk ért egyet azzal, hogy ezek az államok nagyhatalmak. Noha ezek kiemelkednek, a mai nemzetközi rendszerben három–kilenc nagyhatalmat lehet identifikálni.   

A válaszadók szerint mely országok nagyhatalmak 

Ideológiai polarizáció: a sokaság rendjei? 

Ami egypólusú momentum volt a hatalomelosztásban, az a liberális pillanat az eszmék birodalmában. Gyakran emlegették már a „történelem végét”, de ez az eszmei unipolaritás megszűnt. Bár a liberális eszmék világszerte továbbra is vonzók, egyre inkább vitatottá váltak – belülről és kívülről egyaránt. 

A liberális nemzetközi rend szívében is tanúi lehetünk az illiberális erők felemelkedésének. Egyeseknél ez a visszahatás egy illiberális „ellenforradalomnak” felel meg, és ez a hazai polarizáció bizonyos mértékig akár a növekvő multipolaritás eredményének is tekinthető. Ennek az álláspontnak a hívei szerint a liberális nemzetközi rend méltánytalan előnyökkel járt a feltörekvő hatalmaknak, elsősorban Kínának és a hazai „globalista” elitnek.  

Trump támogatóit legalább részben az a felfogás motiválja, hogy az Egyesült Államok viseli a globális teher oroszlánrészét, míg mások kihasználják azt. 

Kívülről is kihívást jelent a demokráciák és az autokráciák növekvő ideológiai kettészakadása, amelyben többféle rendi modell létezik egymás mellett: versenyez vagy ütközik egymással. Egyesek számára a liberális hegemóniát a demokráciák és az autokráciák közötti nyílt verseny váltotta fel, és a világ egyre inkább két geopolitikai táborra oszlik a politikai berendezkedés típusa alapján. Már nem tagadható le, hogy a világ legtöbb részén a liberális demokrácia nyomás alatt, vagy már éppen visszavonulóban van. 

Mások rámutatnak, hogy a demokrácia-autokrácia-dichotómia túlságosan leegyszerűsíti a rendi modellek mai zűrös piacát. Ebből a szempontból túl sok olyan nemzetközi dinamika létezik, amely nem illeszkedik a demokrácia-autokrácia-binárishoz. Ilyen például a BRICS keretein belüli együttműködés, amely demokratikus és autokratikus tagokat egyaránt magában foglal. Ehhez hasonlóan a globális dél több országa a politikai mozgástere maximalizálására törekedve nem hajlandó átvenni a nyugati demokrácia kontra autokrácia felfogást. 

Sokan érvelnek úgy, hogy

a jövő rendje sokkal zavarosabb lehet ott, ahol több rend létezik egymás mellett vagy verseng egymással, mint ahol kevés maradt a szinte univerzális szabályokból, elvekből és együttműködési mintákból.  

Ebben a sokféle rendű világban Oroszország, amely régóta civilizációs pólusnak tekinti magát, egy orosz vezetésű eurázsiai rend kialakításán dolgozik. Kína a maga részéről Peking vezette rendet hoz létre Kelet-Ázsiában, és megpróbálhatja tovább szélesíteni az Egy övezet, egy út nyomvonalát.  

A kialakuló többpólusú rend (rendezetlenség) ígéretei és veszélyei 

Szerte a világon ez a multipolarizáció vegyes érzelmeket kelt. Az optimista olvasat rávilágít a befogadóbb globális kormányzás lehetőségeire és Washington sokak számára terhes dominanciájának nagyobb korlátozására. Egyesek azt remélik, hogy a multipolaritásra való átállás megerősíti a nemzetközi jogot azáltal, hogy csökkenti a nyugati államok azon képességét, hogy szelektíven alkalmazzák a rend szabályait és elveit. Azt várják, hogy egy többpólusú rend nagyobb toleranciát tanúsítson a világ kulturális és politikai sokszínűsége iránt. 

A pesszimista olvasatban a multipolarizáció „a káosz receptjének” ígérkezik, növeli a rendetlenség és a konfliktusok kockázatát, és aláássa a hatékony együttműködést. Sőt, még ha a nagyhatalmaknak sikerül is elkerülniük a háborút egymás között,  

a fokozódó verseny nem tesz jót a világ más részein kialakuló konfliktusoknak.  

Alááshatja az univerzális szabályokat és normákat is, és nehéz lesz biztosítani olyan globális közjavakat, mint például a hajózás szabadsága. A szkeptikusok azzal érvelnek, hogy a multipolarizált világ hatalmas „globális vezetési deficittel” néz szembe, mivel sok ország rendelkezik negatív hatalommal – vagyis képes blokkolni vagy megzavarni a kollektív döntéshozatalt –, de a pozitív hatalomból hiány van. 

Egyértelmű különbségek vannak a lehetséges „pólusok” felőli véleményekben. 

A müncheni biztonsági jelentés 

Az idei müncheni biztonsági dokumentum azt sugallja, hogy a G7-országok polgárai összességében kevésbé optimisták a többpólusú világgal kapcsolatban, mint a BRICS-tagok válaszadói (BRICS mínusz Oroszország). Egyes nemzetek nézeteit a multipolaritásról a jelenlegi nemzetközi rend és a kívánatos jövő különböző perspektívái alakítják. A G7- és a BRICS-országokban a megkérdezettek veszélyként értékelik a kibertámadásokat, a gazdasági válságokat és a környezeti fenyegetéseket. 

A müncheni biztonsági jelentés (MSI) 2021-es első változatához képest a G7-országok közül az összes mutató tekintetében az Oroszország és Irán által jelentett kockázatok nőttek a legnagyobb mértékben, miközben Kína viszonylag kiegyensúlyozott maradt. Ezzel szemben a BRICS-országok válaszadói Kínát ma sokkal kevésbé tartják fenyegetőnek, mint négy évvel ezelőtt.  

Az MSI jelen kiadása minden G7- és BRICS-ország 1000 fős reprezentatív mintáin alapul. A teljes minta így 11 ezer főt tesz ki. A szavazás 2024. november 14. és 29. között zajlott. A globális kockázati megítélésében az MSI 20 kockázati mutató összesített növekedését regisztrálja, míg 10 mutató összességében csökkent, kettő változatlan maradt.  

Donald Trump amerikai elnök megválasztását követően a G7-országokban – különösen Németországban és Kanadában –, valamint Indiában meredeken nőtt az USA által jelentett kockázat, Kínában és Brazíliában (nagyjából) változatlan maradt, Dél-Afrikában pedig csökkent.  

Míg a tavalyi MSI némileg javult Oroszország megítélésében, Moszkva kockázati megítélése Kanadában, Franciaországban, Németországban, Indiában és az Egyesült Királyságban nőtt. Az USA és Oroszország felfokozott kockázati megítélése talán a kereskedelmi háborúktól való megnövekedett félelmekkel, illetve az agresszor atomfegyver-bevetésével kapcsolatos félelmekkel is összefügg.  

Feltűnő, hogy csak Németország és az Egyesült Királyság látja Kínát nagyobb kockázatnak, mint tavaly. Az elmúlt egy évben a legtöbb országban jelentősen csökkent a koronavírus-járványtól, az energiaellátási zavaroktól és a radikális iszlám terrorizmustól való félelem. Az indexben szereplő három környezeti kockázatcsoport – a szélsőséges időjárás és az erdőtüzek, a természetes élőhelyek pusztulása, valamint általában a klímaváltozás – összesítve az első, a második és a harmadik legnagyobb kockázatot jelenti. Indiában, Brazíliában és Olaszországban a három legfontosabb fenyegetettség mind környezeti jellegű.  

A kibertámadások összességében a negyedik legnagyobb kockázatnak számítanak, és az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban és Kanadában az első három közé tartoznak. Oroszország a legnagyobb aggodalomra ad okot az Egyesült Királyságban, Kanadában (holtversenyben) és Németországban (holtversenyben), és a második legnagyobb az Egyesült Államokban.  

Kína kiemelkedik azzal, hogy a számára legfontosabb fenyegetettség – köztük az Egyesült Államok, az agresszor biológiai és nukleáris fegyvereinek használata – egyik országban sem szerepel a legnagyobb kockázatok között.  

A G7-országok mindegyike Iránt, Kínát és Oroszországot inkább fenyegetésnek tekinti, mint szövetségesnek. A G7- és a BRICS-tagállamok válaszadói feltűnően eltérnek abban, ahogyan országuk vagyonának jövőbeli alakulását látják. Az Egyesült Államokon kívül egyetlen G7-ország sem hiszi, hogy tíz év múlva biztonságosabbak és gazdagabbak lesz, ami a hanyatlás széles körben elterjedt érzését bizonyítja.  

Ezzel szemben Kínában és Indiában a többség úgy gondolja, hogy tíz év múlva jobb gazdasági és biztonsági helyzetet ér el, Brazíliában és Dél-Afrikában viszont nagyjából egyenlő arányban oszlanak meg a válaszadók. 

Egyesült Államok 

Donald Trump elnökválasztási győzelme eltemette azt a hidegháború utáni amerikai külpolitikai konszenzust, amely szerint a liberális internacionalizmus nagyszerű stratégiája szolgálná legjobban az Egyesült Államok érdekeit. Trump és sok támogatója számára az országuk által létrehozott nemzetközi rend rossz üzlet. Következésképpen az USA lemondhat Európa biztonsági garanciájaként betöltött történelmi szerepéről, ami jelentős következményekkel jár Ukrajnára nézve. Az USA külpolitikáját a következő években valószínűleg a Washington és Peking közötti kétpólusú versengés fogja alakítani. Ez azonban felgyorsíthatja a nemzetközi rendszer multipolarizálódását. 

A következő négy év lezárhatja azt az alapvető vitát, amely arról szól, hogy az Egyesült Államok globális tevékenysége tovább szítja a zavart a világban vagy egy új egyensúlyt hoz. Az emberek Kijevben, Tajpejben, Gázában, Tel-Avivban és másutt aggódva figyelik mindezt. 

Kína 

Kína a világ legkiemelkedőbb és leghatalmasabb támogatója a többpólusú rendnek, amely az úgynevezett globális dél országainak szószólójaként mutatja be magát. Mégis, Nyugaton sokan úgy látják, hogy Peking a multipolaritás narratívájával fedezi az USA-val folytatott nagyhatalmi versenyt.  

Ugyan nincsenek megbízható szövetségesei, egyre inkább együttműködik más revizionista szereplőkkel. Kína folyamatosan növeli katonai képességét az indiai-csendes-óceáni riválisokkal szemben, és bizonyos tekintetben már meghaladja az Egyesült Államokét. Az USA és e térség szereplői újrafegyverkezéssel, valamint a védelmi kapcsolatok megerősítésével válaszolnak. 

Annak ellenére, hogy Kína jelentős sikereket ért el a jelenlegi globális rend elleni elégedetlenség felszámolásában, az ország gazdasági és katonai fejlődése számos hazai akadályba ütközik. Sőt, Trump elnök vezetése alatt valószínűleg felerősödnek majd az Egyesült Államok erőfeszítései is Kína megszorítására – de Pekingnek is hasznára válhat az, hogy az USA kilép a nemzetközi kötelezettségvállalásai alól vagy elidegenedik a régóta fennálló partnerektől. 

Európai Unió 

Az EU nemzetközi rendről alkotott liberális víziója egy ideje ellenszéllel néz szembe, és ezek a légmozgások mára tökéletes viharrá változtak. Az unió képessége az előtte álló kihívások kezelésére egyre szűkült, amit az Egyesült Királyság kilépése is súlyosbított, ráadásul a kontinens energiaforrásai is relatíve hanyatlóban vannak. 

Oroszország Ukrajna elleni háborúja lerombolta a kooperatív biztonsági architektúrát Európában, és aláásta a területi hódítás elleni globális normát. Putyin rezsimje már most is nukleáris fenyegetést jelent. Az Ukrajna felett aratott orosz győzelem esetleg arra bátoríthatja Moszkvát, hogy fokozza ezeket a támadásokat, és folytassa birodalmi ambícióit a posztszovjet térben. A válságot tetézi az új amerikai kormányzat jelzése, miszerint csökkentené a kontinensnek nyújtott biztonsági segítséget.  

Az EU a hidegháború utáni hiperglobalizációs korszak példaképe. A globális geogazdasági fordulat az unió hagyományos gazdasági modelljének aláásásával fenyeget. Az EU belső gazdasági gondoktól és lassú növekedéstől szenved. Több okot is beazonosítanak ezekkel kapcsolatban, köztük a munkaerő elöregedését, a technológiai szektor gyengeségei miatti alacsony termelékenységnövekedést, a nem kellően integrált tőkepiacokat és a beruházások nem megfelelő szintjét. (Az energiaárakat a jelentés nem említi.) Eközben veszélyt jelent a világgazdaság „politikailag vezérelt geoökonómiai széttöredezettségének” kísértete is.  

Trump választási győzelmét követően az EU gazdasági modelljére nehezedő nyomás fokozódhat. Mivel az Egyesült Államok az unió legfontosabb kereskedelmi partnere, nem csak a köztük zajló kereskedelmi háború okozna jóléti veszteségeket. A Pekinggel szembeni amerikai vámok a kínai árukat is az európai piacra terelnék, így fokozva a fennálló feszültséget.   

A közgazdászok ezért „a második kínai sokkra” figyelmeztetnek, amely tönkreteheti „Európa alapvető iparágait”. E kihívások közepette elengedhetetlen, hogy az EU diverzifikálja a kereskedelmi kapcsolatait, és új partnerségeket alakítson ki az úgynevezett globális dél országaival. Az erősödő illiberalizmus és a növekvő polarizáció aláássa az EU mint a liberális értékek külföldön előmozdítója cselekvőképességét és hitelességét.

A politikai szélsőségek – különösen a jobboldaliak – a 2000-es évek eleje óta egyre nagyobb teret nyernek, ezt a tendenciát a 2024-es európai parlamenti választások is alátámasztják. 

Elemzők arra számítanak, hogy Trump második elnöksége felbátorítja az illiberális és populista mozgalmakat Európában, normalizálja és felerősíti retorikájukat és politikai álláspontjukat. Az, hogy Trump elnök a kétoldalú és tranzakciós diplomáciát részesíti előnyben, megakadályozhatja az egységes álláspontot az Egyesült Államokkal szemben, mivel az európai államok preferenciális kapcsolatokért versengenek. A Trump-kormányzat EU-val szembeni intézkedései fogják meghatározni, hogy az uniónak milyen mértékben kell átkalibrálnia a kapcsolatát az Egyesült Államokkal, esetleg el kell mennie odáig, hogy felszabaduljon Washingtontól, hogy autonómabb pólussá váljon. Akárhogy is, hanyatlásának megállításához és befolyásának visszaszerzéséhez az EU-nak újra fel kell találnia magát. 

Oroszország 

Oroszország a többpólusú világrendet az USA által vezetett egypólusú rend igazságosabb, befogadóbb alternatívájaként fogalmazza meg. Aktívan használja ezt a narratívát, hogy megnyerje ügyének a globális dél államait. Moszkva egy többpólusú világrendet képzel el, amely „civilizációs államokból” áll, és ebben nem tekinti egyenrangúnak az államokat. Szerintük ez a rend néhány „szuverén és egyenlő civilizációs államból” és azok befolyási övezetéből állna. A kisebb országok – Oroszország számára Ukrajna ilyennek számít – egy civilizációs állam befolyási övezetébe esnek.  

Korlátozott képességei ellenére Moszkva sikeresen hívja ki erősebb riválisait. Nem világos, hogy Oroszország meddig töltheti be ezt a túlméretezett geopolitikai szerepet, mivel egyre nagyobb gazdasági problémákkal és birodalmi túlfeszítettséggel néz szembe. Sok múlhat azon, hogy a nemzetközi közösség a közeli jövőben mekkora nyomást hajlandó kifejteni az országra. 

India 

Az indiai vezetők bírálata a fennálló nemzetközi rendről és a többpólusúság fogalmának elfogadása elválaszthatatlanul összefügg az ország azon törekvésével, hogy helyet keressen a világ vezető hatalmai között. Az indiai vezetők Újdelhit is olyan szereplőként pozicionálták, amely felerősíti a fejlődő országok hangját a nemzetközi fórumokon, és hídként működik a globális észak és dél között. 

Miközben Újdelhi előrelépkedett az ország nemzetközi elismertségének növelésében, kihívásokkal is szembe kell néznie. Kína növeli a stratégiai lábnyomát India szomszédainál. A határokon belül pedig az ország gazdasága strukturális gyengeségektől szenved, és az ország politikai és kulturális pluralizmusa hanyatlóban van. Bár Újdelhi a globális dél hangjaként pozicionálta magát, több közösségi politikája kétségeket ébreszt, hogy hajlandó-e kiemelkedőbb szerepet vállalni a globális béketeremtő erőfeszítésekben.  

Zárszó 

A multipolaritás víziói tehát szintén polarizáltak. Ez egyre nehezebbé teszi a meglévő rend békés adaptálását, az új fegyverkezési verseny elkerülését, az erőszakos konfliktusok megelőzését, illetve azt is, hogy közösen kezeljék az olyan, mindenkire érvényes fenyegetéseket, mint az éghajlatváltozás. Mivel a nagy és nem túl nagy hatalmak nem képesek egyedül megbirkózni ezekkel a kihívásokkal, az együttműködésük kulcsfontosságú lesz.