Mit érdekel Raratonga? Fürdök én a Balatonba!

Nem csoda, ha a Cook-szigetekről szinte sosem lehet a hírekben olvasni, pedig néha érdemes rápillantanunk, mi folyik a Csendes-óceánon, mert a globális geopolitika hozzánk közelebbi eseményeit is segíthet megérteni.

Kerekes György írása

Tamkó Sirató Károly gyerekversének hőse, Tengerecki Pál így füstölög magában, amikor megunja a sok utazást. Ha a világtérképet kiterítjük az asztalunkra, valóban Rarotonga, a Cook-szigetek egyetlen 10 ezer lakosnál népesebb települése tűnik Budapestről a legtávolabbi lakott pontnak, de mivel a Föld ugye gömbölyű, ezért valójában a Cook-szigetekre már a másik irányból kellene repülnünk, nem Ázsia, hanem Amerika felől – így Budapestről Új-Zéland pár száz kilométerrel messzebb van Rarotongánál.

A Cook-szigetek egy nemzetközi jogi kuriózum – ahogy igazi különlegesség a szigetek madárritkasága, a kritikusan veszélyeztetett rarotongai tengerilégykapó is: Új-Zéland szabadon társult állama, a kül- és hadügyeket Új-Zéland intézi, de a szigeteknek amúgy saját kormányzata van. A Cook-szigetek a párizsi olimpián is a saját zászlaja alatt indulhatott, néhány fős delegációjuk igyekezett maori-polinéziai hangulatot csempészni az esős szajnai megnyitóünnepségbe.

Múlt héten Kína figyelmeztette Új-Zélandot, hogy 3 hadihajója Ausztrália és Új-Zéland között, 340 tengeri mérföldre Sydney-től délkeletre hadgyakorlatot tart.

Egy sor kereskedelmi repülőjárat kényszerült útvonalat módosítani, mert fegyverek tesztelését is jelezték a kínaiak.

Egy nappal később pedig Kína és a Cook-szigetek egy memorandumot írt alá a Kék Gazdasági Együttműködésről (blue economy: a tenger fenntartható használatához kapcsolódó gazdasági tevékenységek), amelyben kikötő- és hajóépítési elemek szerepelnek logisztikai és mélytengeri halászati, valamint befektetési pontokkal dúsítva. A memorandumot az észak-kínai Harbinban írták alá február 14-én, de egy apró jogi probléma adódott: a Cook-szigetek alkotmányos megállapodása Új-Zélanddal azt tartalmazza, hogy a társult állam minden olyan ügyben konzultál a wellingtoni Aotearoával (Új-Zéland parlamentjével), amely a védelmi vagy biztonsági ügyeket érinti. Ilyen konzultáció nem történt, bár Új-Zéland nemzetbiztonsági szolgálatának vezetője, Andrew Hampton egyeztetett a Cook-szigeteki miniszterelnökkel, Mark Brownnal az aláírás előtt. Wellingtonban így is nagy felzúdulást keltett az aláírás ténye: a haza szó szerinti kiárusításával vádolták meg a Cook-szigetekieket.

A „memorandum of understanding” létrehoz egy kínai–Cook-szigeteki befektetési együttműködési bizottságot is (a kínai politika imádja az ilyen szépen hangzó, a gyakorlatban bármilyen tartalommal megtölthető bizottságokat), de a kommentárok szerint a tárgyalások lényege a kínai hadiflotta számára elrugaszkodási pontot (járműjavítási lehetőséget, logisztikai támogatást) létrehozni a Csendes-óceán déli felén. Nem csoda, ha ezt Új-Zéland és a térségben aktív angolszász hatalmak (Ausztrália, USA) barátságtalan lépésnek tekintik, különösen a fent említett hadgyakorlattal együtt.

A Balaton partjáról nézve nem túl megrázó történetnek azért van néhány geopolitikai tanulsága:

Kína nagyhatalmi ambíciói nemcsak a Dél-kínai-tengert érintik, hanem a Csendes-óceán egész hatalmas medencéjét.
Az angolszász hatalmak (QUAD-tagok) ezt provokációnak élik meg, bár nyilván nem érdekeltek a feszültségek növelésében.
A többpólusú világrendben (erősebben fogalmazva a hidegháború 2.0-ban) minden kisebb államalakulat értékes lehet, földrajzi helyzete, természeti erőforrásai miatt.
A világpolitika súlypontja egyre jobban tolódik a Csendes-óceán felé, így érdemes a távolból is követnünk a fejleményeket, bármennyire is belefáradtunk a kalandokba, mint Tengerecki Pál.