A német választásokon elmaradtak a meglepetések, az exit pollok viszonylag pontos prognózist állítottak fel a végleges eredményeket illetően: a rekordmértékű, 82,5 százalékos részvételi arány mellett megtartott választáson a szavazatok 28,5 százalékát szerezte meg a CDU/CSU pártszövetség (CDU: 164, CSU: 44 mandátum), őket követi az AfD története legerősebb eredményével, 20,8 százalékkal (152 mandátum), míg az SPD 1887 óta a leggyengébb számait produkálta 16,4 százalékkal (120 mandátum).

Az eddig kormányon lévő Zöldek a 11,6 százalékos eredményükkel (85 mandátum) valamivel gyengébb eredményt értek el, mint legutóbb, a Baloldal egy óriási kampányhajrával 8,8 százalékkal (64 mandátum) bőven átugrotta az 5 százalékos bejutási küszöböt, míg a belőlük kivált BSW 18 ezer szavazat híján (4,9 százalékkal) nem szerzett mandátumot, ahogy a novemberben a kormányból kivált FDP sem (4,3 százalék).   

A nagy meglepetések elmaradtak: az EP-választások óta a közvélemény-kutatások stabilan 30 százalék körüli eredménnyel biztos befutó első helyre mérték az addigi ellenzék vezető erejét jelentő uniópártokat. Végül a CDU/CSU és a Zöldek ennél valamivel gyengébben szerepeltek, az AfD a várakozásoknak megfelelően, az SPD, a Baloldal pedig erősebben. 

A német politikai tradíciók 

Azzal nem árulok el sok újdonságot, hogy Németországban relatíve nagy az egyes tartományok önállósága. A 16 szövetségi tartomány között nemcsak politikai, de gazdasági és kulturális értelemben is hatalmasak az eltérések, valamint a hidegháborús kelet–nyugati megosztottság a mai napig kézzelfogható tartományi szinten is.

A német politikai tradíciók alapján meghatározott felállás általában a következő: Bajorországban a CSU-nak stabil, zömében 40-50 százalék körüli támogatottsággal lényegében nincs kihívója, 2021-ben egy kivétellel (München déli kerülete) minden választókerületet megnyert, sőt 2003-ban kétharmados többséget is szerzett.

A Bajorországtól nyugatra lévő Baden-Württemberg és a tőle északra fekvő tartományok erős jobboldali hagyományokkal büszkélkednek. Ezzel ellentétesek a tradíciók az ország középső és keleti részén – igaz, utóbbi nagy része az AfD megjelenésével már stabilan jobbra szavaz több mint egy évtizede –, valamint a nagyvárosokban, ahol erősek a baloldali és a szociáldemokrata hagyományok. 

Amennyire erős Németországban a kelet–nyugati megosztottság, annyira kevésbé érezhető a város–vidék törésvonal, amit a tartományok közti olykor óriási fejlettség- és anyagi helyzetbeli különbség indokol.

Erre talán a legjobb példa, hogy a korábbi választási adatok alapján Észak-Rajna–Vesztfáliában a CDU inkább a vidéki lakosságra támaszkodik, míg Szászországban a városok lakóira. 

A kelet–nyugati törésvonalnak is megvannak a maga okai, amelyek közül az elsődleges a német újraegyesítés eltérő perspektíváiban keresendő. A korábbi NDK lakossága ugyanis mindezt úgy élte meg, hogy gazdaságilag hátrányt szenvedett: alapjaiban más szemléletmódot voltak kénytelenek átvenni az egykori NSZK-tól, és sok esetben az addigi munkájuk és életük elértéktelenedését kellett megtapasztalniuk. A jövedelmi viszonyokat tekintve a fal lebontását követő 35. évben sem sikerült az egykori vasfüggöny keleti részének felzárkóztatása. Ez minden politikai preferencia eredője, és az AfD ennek mentén is sikeresen tudta becsatornázni az itt élők szavazatait.  

Érdemes elmélyedni az adatokban! 

A 299 egyéni választókerületből a CDU jelöltjei 143-at megnyertek, igaz, ebből 15 nem szerzett mandátumot, míg a szövetséges CSU Bajorország összes, mind a 47 választókerületét elvitte, és 3 jelöltjük nem szerzett képviselői helyet. Az AfD csupán egyetlen győzelemmel maradt el a bajor párttól, a jelöltjei 46 választókerületet nyertek meg, mindet az egykori NDK területén, és csupán három keletnémet választókerületben végeztek nem AfD-s politikusok az első helyen. Ez a három Erfurt, Lipcse és Potsdam, ezeken kívül más, korábbi NDK-s területeken az AfD-t megszorongatni sem tudták az ellenfelei. 

A német választási rendszerben azonban nem az egyéni kerületek határozzák meg a végleges parlamenti arányokat, mivel a listás eredmények sokkal hangsúlyosabban jelennek meg a rendszerben. Az arányosság az idei évtől még nyomatékosabb: míg 2021-ben még minden olyan jelölt, aki megnyerte a saját választókerültét, mandátumot szerzett, ez egy választójogi módosítás miatt már nincs így. Az ugyanis egy 630 fős maximumban állapította meg (korábban nem volt ilyen, és minden választáson változott a Bundestagba jutó képviselők létszáma, 2021-ben például 735-en ültek az alsóházban) a kiosztható képviselői helyek számát, ami a lehető leginkább arányos összetételt lenne hivatott elérni.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha valamelyik párt több egyéni kerületi győzelmet arat, mint amennyit a tartományokban a listán szerzett eredménye indokolna, a leggyengébb eredményt felmutató egyéni választókerületüket megnyerő győztes jelöltek nem szereznek mandátumot.

A módosítás ellen leginkább a CSU mint csupán Bajorországban induló párt tiltakozott, ami a saját szempontjukból logikus, így őket minden választás alkalmával valamilyen szinten érinteni fogja, hogy az egyes győztes jelöltjeik nem kaphatnak képviselői helyet.

Ebbe a kategóriába 23 olyan politikus esett bele, aki megnyerte a saját választókerületét. Ezek közül a legtöbb a legtöbb kerületet megszerző uniópártok közül került ki: a CDU 15, a CSU 3 jelöltje nem szerzett mandátumot az AfD 4 és az SPD (amely támogatta a módosítást) egyetlen politikusához hasonlóan. Jól látható tehát, hogy ez a módszer elsősorban a kis pártokat jutalmazza (a Zöldek és a Baloldal összes egyéni kerületi győztese mandátumot szerzett). 

CDU/CSU 

A győztes pártszövetség eredményeit szemlélve kirajzolódik, hogy a legerősebb eredmények a CSU-nak köszönhetők Bajorországban: nemcsak arról van szó, hogy a Markus Söder vezette párt a tartomány mind a 47 választókerületét megnyerte, de listán is 35–40 százalék közötti eredményeket tudott felmutatni. A szövetség nagyobbik szereplője, a CDU a hagyományosan jobbra szavazó tartományokban szerepelt a legjobban, így Rajna-vidék-Pfalzban, Baden-Württembergben és Hessenben, de az SPD gyengülése is szemmel látható abból, hogy a CDU az eredetileg a baloldali pártok bástyájának számító Észak-Rajna–Vesztfáliában – ami főleg az iparvidéknek köszönhető –, annak is leginkább a vidéki kerületeiben erősen szerepelt.

A városiasabb ipari területeken a CDU viszonylag jól végzett, de az eredményekből az látszik, hogy a kereszténydemokrata politikának továbbra is kisebb a támogatottsága az itt élő kevésbé vallásos rétegek körében, ami a keleti területekre ugyanúgy igaz, az SPD veszteségeivel együtt is. 

Mielőtt azonban földcsuszamlásszerű CDU/CSU-győzelmet kiáltanánk, érdemes összevetni a mostani eredményt a 2021-es, történelmi mélypontot jelentővel: az akkori 24,1 százalékhoz és 197 mandátumhoz képest most csupán 4,4 százalékkal és 11 parlamenti hellyel jobb eredményt hoztak, a legtöbb kerületben pedig átlagosan 5-6 százalékkal tudtak erősödni. 

Ha az arányokat nézzük, a győzelem ellenére az uniópártok számos területen veszítettek a támogatottságukból – még a 2021-es mélyponthoz képest is.

Ez igaz az olyan területeken is, ahol az egyéni választókerületeket a CDU-s jelöltek megnyerték. Ilyen jellegű visszaesés, ha területileg nézzük, leginkább Észak-Rajna–Vesztfáliában, valamint Bajorországban volt jellemző, ami részben betudható annak, hogy az AfD még úgy is, hogy döntően a korábbi NDK-s területekre támaszkodik, az egykori NSZK-ban is érdemben tudott erősödni, néhol megközelítve vagy átlépve a 20 százalékot. Ha pedig csak a keleti területeket nézzük, akkor a CDU arányaiban kevesebb szavazatot szerzett, ami egyenesen visszavezethető arra, hogy az AfD az ország ezen területein domináns szereplővé vált. 

AfD 

A választás bebizonyította, hogy az AfD a megalapítása után 12 évvel immár nemcsak tartósan a második legerősebb párttá nőtte ki magát, hanem Kelet-Németország domináns szereplője lett úgy, hogy az esetek döntő többségében egyik párt sem tudta megszorongatni. A választások előtt már voltak erre utaló jelek: a tavaly szeptemberi tartományi és az EP-választás eredményei is arra engedtek következtetni, hogy a legtöbb egykori NDK-s kerületet megnyeri mind az egyéni, mind a listás szavazatokat tekintve.

A várakozásokat a párt abból a szempontól felülmúlta, hogy ahol az AfD győzött, ott nagyjából 15, néhol 20 százalékponttal megelőzte a második helyezettet, míg az egyéni jelöltek és a listás szavazatok tekintetében a keleti területeken 40 és 50 százalék körüli eredményeket tudott felmutatni, ez pedig azt jelenti, hogy a párt berobbanásának a mozgatórugója a keletnémet tartományokban élők elégedetlensége.

Az erődemonstráció az egykori NSZK területén is tetten érhető, hiszen számos esetben 20 százalék feletti eredményt ért el az Alice Weidel vezette párt, ami azt jelenti, hogy a rendszerkritikus retorika nyugaton is egyre inkább hódít. Ez egyértelmű, ha megnézzük az AfD támogatottságát a 2021-es és a mostani eredményeket összevetve: a legnagyobb változás lényegében lefedi a korábbi NDK területét, de – igaz, akadnak kivételek – nem egészen négy év alatt 10 és 15 százalékponttal bővült a párt szavazótábora. 

SPD 

A harmadik helyezett a történelmileg gyenge eredményt felmutató SPD, amelynek a megmaradt támogatottsága lényegében lefedi Alsó-Szászországot, míg 20 százalék feletti eredményt csupán a Saar-vidéken és Duisburg vonzáskörzetében ért el az Olaf Scholz vezette párt.

Ez annak fényében meghökkentő, és jelzi az SPD összeomlásának a mértékét, hogy az újraegyesített Németországban tartott korábbi választásokon éppen ezeken a vidékeken összpontosult a szociáldemokraták bázisának jelentős hányada, általában 40 százalék feletti támogatottsággal. Ez azonban egy sikertelen kormányzati ciklus alatt szinte szertefoszlott. Ennek mértékéről a legjobban a négy évvel ezelőtti eredményekkel való összehasonlítás tanúskodik: ebből kirajzolódik, hogy az egykori NDK területén és a Saar-vidéken 15 százalékpontos visszaesést könyvelt el az SPD, amiből döntően az AfD tudott profitálni.

A szociáldemokraták olyan szintű vereséget szenvedtek, amire 138 éve nem volt példa, így az építkezést és a választók bizalmának a visszanyerését szinte a nulláról kell kezdeniük még akkor is, ha kormányra kerülnek, koalícióban az uniópártokkal.

Olaf Scholz a politikától visszavonul, ezt már a választás előtt is kijelentette, ahogy azt is, hogy nem fog részt venni egy Friedrich Merz által vezetett kabinetben.

Így egyelőre kérdés, hogy az SPD-n belüli hatalmi harc kit emel a párt élére: a különböző szimpátiaindexek tanúsága szerint erre a legnagyobb esélye a jelenlegi védelmi miniszternek, Boris Pistoriusnak és a párt egyik társelnökének, Lars Klingbeilnek van. 

Zöldek 

A területi eloszlások a Bundestagba bejutó pártok közül a Zöldek esetében a legnagyobbak és leginkább szembetűnők. Ez zömében annak tulajdonítható, hogy a párt szavazótábora döntően a nagyvárosokban, főként az ország nyugati felében összpontosul.

Az egykori NDK területén vannak olyan, főként vidéki választókerületek, ahol alig találni Zöldekre szavazót, sok kerületben a két számjegyű támogatottságot sem érik el, míg nyugaton számos nagyvárosban szereztek egyéni kerületi mandátumot.

A 2021-es eredményekkel összevetve majd mindenhol visszaestek, ahol pedig bővülni tudtak, ott legfeljebb 4 százalékpontot erősödtek – ez utóbbiba beletartozik több bajor és keletnémet nagyváros, így München, Drezda, Lipcse, Erfurt, Stuttgart. Az adatok alapján leginkább Baden-Württemberg, Alsó-Szászország, valamint Schleswig-Holstein tartományban estek vissza leginkább, mégpedig a megtáltosodó Baloldal javára, amely végül megugrotta a bejutási küszöböt.  

Baloldal 

A választás meglepetéseredményét a kommunista utódpárt, a politikai paletta radikális baloldalára sorolt die Linke (Baloldal) szállította. A Baloldal 2021-ben csupán egy hajszállal jutott be a Bundestagba: ugyan nem érte el az 5 százalékos bejutási küszöböt, de a 4,9 százalékos eredménye mellett három egyéni kerületi győzelmet szerzett, így mentesült a küszöb teljesítésének feltétele alól. A párt azóta átalakuláson ment keresztül, tavaly januárban a konzervatív szárny Bündnis Sahra Wagenknecht vezetésével kivált, és megalapította a pártelnök nevét viselő BSW-t, amely rövid időn belül meghatározó lett a keleti területeken. 

Ilyen körülmények között a Baloldal 5 százalékot meghaladó teljesítményére pár héttel a választás előtt még kevesen mertek volna nagy összegben fogadni, de példátlan kampányhajrát produkálva új voksolókat és más pártokból kiábrándult szavazókat is meg tudott szólítani.

Ebben alapvetően két tényező játszott szerepet: egyrészt Heidi Reichinnek szinte példátlan sikerrel érte el a TikTok-kampánya során a női szavazókat, másfelől az uniópártok és az AfD tabunak számító, a migráció szigorítására való együttszavazására elindított elégedetlenségi hullámot tudták szavazatokra váltani.

A Baloldal annyiban egy húron pendül az AfD-vel, hogy a támogatói elsősorban az egykori NDK területén élnek, de az igazi áttörést ezúttal az jelentette, hogy zömében a Zöldek és az SPD elpártolt szavazóit is be tudta csatornázni, ami látható a választási eredményekben: 2021-hez képest a legnagyobb mértékben olyan nyugati tartományokban növelte a támogatottságát, mint Alsó-Szászország, Észak-Rajna–Vesztfália, Schleswig-Holstein, illetve valamelyest Baden-Württemberg. Berlin esetében pedig a legjobb eredményét érte el, ugyanis az 1990-es újraegyesítés óta nem történt olyan, hogy valamely fővárosi kerületben listán a legtöbb szavazatot szerezze. 

BSW 

Talán a legcsalódottabb az alig több mint egy éve a Baloldalból kivált BSW lehet: 18 ezer szavazattal maradt el a bejutástól, így bebizonyosodott, hogy nem elegendő, ha a párt lényegében csak a korábbi NDK területén élvez érdemi támogatást. A programja ideológiai elemek egyedülálló kombinációja a gazdasággal és a jóléti állammal, amely keveredik a hagyományos baloldali közhelyekkel és a bevándorlás ellenzésével.

Sokáig fix bejutó helyre mérték a BSW-t, amit meg is alapoztak az EP-választások, ahol a párt megmutatta a népszerűségét az egykori Kelet-Németországban. A Baloldal és az AfD keletnémet területeken való kiugró népszerűsége és különösen az előbbi kampányhajrája azonban úgy tűnik, megpecsételte a BSW sorsát: a keletnémet voksok három részre oszlásából nem tudott profitálni, és a baloldali szavazatok is inkább az SPD-hez és a Baloldalhoz vándoroltak, holott az őszi tartományi választásokon stabil harmadik erőként futottak be, sőt Brandenburgban az SPD a BSW-vel lépett koalícióra. 

FDP 

A jelzőlámpa-koalíciót szétrobbantó, és a 2021-es kiugró eredménye után a Bundestagon kívülre szorult FDP vezetője, az egykori pénzügyminiszter, Christian Lindner bejelentette, hogy visszavonul az aktív politikától. Az FDP az uniópártok és az SPD mögött stabil meghatározó erőként sokáig állandó szereplője volt az újraegyesített Németország politikájának.

Az EP-választások óta a felmérések azonban világossá tették, hogy a Baloldalhoz és a BSW-hez hasonlóan a bejutási küszöb eléréséért fog küzdeni.

Az FDP 1990 óta egyetlen alkalommal sem nyert egyéni választókerületet, így az most sem volt elvárás a párt felé: hagyományosan a listás szavazatokra támaszkodott, és 2021-ben ezen a téren tudott áttörést elérni, köszönhetően az egykori NSZK területén élő fiatalok és a férfiak szavazatainak. Ezúttal azonban a választók a jelzőlámpa-koalíció pártjai közül jól láthatóan őket büntették a leginkább – ezt mutatja a párt által elért 4,3 százalékos eredmény. Az FDP a fennállása óta elsősorban az ország nyugati részén volt erős, de a bázisa ezeken a területeken is szertefoszlott: az adatokból kirajzolódik, hogy a szavazóik elsősorban ahhoz a CDU-hoz pártoltak át, amely korábban sokáig a hagyományos koalíciós partnerének számított.  

Berlin 

Visszatérő toposz Németország esetében, hogy az egykori NSZK területén az uniópártok, az SPD és helyenként a Zöldek szerzik meg a legtöbb szavazatot, a volt NDK-ban pedig tarol az AfD, tehát az 1990-es újraegyesítés óta eltelt lassan 35 év távlatából is kirajzolódik az egyes országrészek gondolkodásában mutatkozó különbség. Hasonló törésvonal húzódik meg a fővárosban is, ahol az egykori berlini fal hagyott mély nyomokat.

Az egyes választókerületekben a legtöbb listás szavazatot szerző pártok egy az egyben kirajzolják, hogy hol húzódott a fal: a 12 szavazókörzetből 5 az egykori Nyugat-Berlin területén a CDU listája, míg a korábbi Kelet-Berlinben 7 választókerületből egyben – Marzahn-Hellersdorfban – az AfD, 6-ban a Baloldal listája kapta a legtöbb voksot (igaz, az általuk megnyert Berlin-Mitte kerületet a fal kettévágta, míg Neukölln Nyugat-Berlinhez tartozott). 

Kapcsolódó:

Borítókép: Datawrapper, saját szerkesztés