Az Európai Unió túl sokáig követte szolgaian Washingtont, azonban most, hogy az óceánon túl gyökeresen megváltozott a politikai irányvonal, az America First szelleme vált uralkodóvá. Hogy mit jelent ez? 

Visszatért a Monroe-elv, azaz hogy Amerika az amerikaiaké, ami izolációs politikát jelent a gazdaságban. Ez érthető, hiszen Donald Trump azt szorgalmazza, hogy amit csak lehet, azt az USA-ban gyártsanak, legyen szó energiáról, járművekről, csúcstechnológiákról, gyógyszerekről és így tovább.  

Az izoláció pedig kihatással van a globális folyamatokra is, hiszen katonai értelemben Washington valóban kivonulhat a globális színtérről: J. D. Vance amerikai alelnök és Pete Hegseth védelmi miniszter ezt nagyon világosan Európa tudtára adták. Ez azt is jelenti, hogy Trump lehetőleg minden konfliktust szeretne mielőbb lezárni. Ezzel pedig szeretné bizonyítani: vezetésével az USA erős, és képes diktálni a nemzetközi folyamatok menetét. 

Utóbbi esetében a Trump-kormányzat gyakran hangoztatja, hogy „Peace Through Strength”, azaz hogy a békét az erőn keresztül lehet elérni. Ennek pedig nagy jelentősége van az európai konfliktusokra és főleg Ukrajnára nézve. Az van ugyanis, hogy az elkényeztetett európai szövetségesek az amerikai támogatásra támaszkodva nagy szavakkal és a saját védelmi képességeikhez képest irreális összegekkel segítik Ukrajnát, miközben képtelenek az önálló, a saját geopolitikai érdekeiket még megfogalmazni is, nemhogy érvényesíteni azokat. Így Trump szemében az EU inkább egy kafkai segéddé változott, aki csak láb alatt van, de érdemben nem tesz hozzá a munkához, sőt inkább hátráltatja azt. Ez koppant Brüsszel feje tetején akkor, amikor Rijádban az amerikai és az orosz külügyminiszter asztalhoz ült az ukrajnai rendezés miatt, éppen csak az európai vezetőket és magát Volodimir Zelenszkijt hagyták ki a párbeszédből.  

Európa magára maradt az Ukrajna melletti harcias kiállásával, amely gyakran az észszerűség határait feszegette pénzügyi és biztonsági tekintetben. Eközben pedig a gazdasága is agonizál: a németek éve óta tartó növekedése most először torpant meg, a versenyképességre való törekvést pedig visszavetik a gyakran felesleges bürokratikus béklyók és a – tegyük hozzá dicséretes és világszinten példaértékű – zöldcélok, amelyek azonban gyakran nincsenek összhangban a gazdasági adottságokkal vagy lehetőségekkel. 

Kishore Mahbubani, az ENSZ Biztonsági Tanácsának korábbi alelnöke erről a helyzetről értekezett a Foreign Policyben megjelent cikkében. Három, általa „elképzelhetetlennek” tartott opciót vázolt fel, amelyet az uniónak érdemes lenne átgondolnia, amennyiben szeretne talpra állni, erőt mutatni és nem alárendeltjévé, hanem méltó partnerévé válni a legnagyobb szövetségesének, Amerikának. 

Ahogyan ő fogalmaz: „keserű időkben keserű lépéseket kell tenni” és „valakinek mindig gondolnia kell az elképzelhetetlenre”. Ezúttal Európán a sor, hiszen az ukrajnai rendezés esetében a saját geopolitikai érdekeiről van szó. 

Nem mutatna rosszul az az 5 százalék… 

Először is, a védelmi képességeket illetően Mahbubani rámutat, hogy amennyiben Európa valóban a GDP-jének 5 százalékát költené védelemre – ahogyan azt Trump szeretné –, az azt jelentené, hogy  

az EU és az Egyesült Királyság együttesen 1,1 ezermilliárd (!) dolláros védelmi költségvetést tudna felmutatni.  

Tavaly ugyanis ennyi volt a blokk és egykori tagja együttes GDP-jének az 5 százaléka. Eközben az USA ugyanabban az évben 824 milliárd dollárt költött védelemre.  

Európának tehát, Mahbubani szerint, bátran a zsebébe kellene nyúlnia, majd belengetni Washingtonban, hogy úgy ahogy van, szeretné otthagyni a NATO-t. Mint mondja, egy ilyen hiteles alapon álló fenyegetés talán felnyitná Trump szemét, aki ekkor már elgondolkodna, hogy többet veszíthet az európai szövetségesek kilépésével, mint amennyit nyerhet a kivonulással, akkor pedig nagyobb tisztelettel fordulna feléjük. Az EU szempontjából a katonai tömbhöz való ragaszkodás ellenkező esetben nagyon szolgai képet festene: azt üzenné a világnak, hogy annak a csizmának a talpát nyalja, amely egyébként mindig jól belerúg.  

A katonai stratégia esetében egy másik, nagyon is ijesztő probléma, hogy az európaiak nem készültek fel arra, milyen mocsárba fognak kerülni. Pedig a geopolitika alapszabálya, hogy mindig legyen egy terv a legrosszabb forgatókönyvre is.  

Az ukrajnai háború kitörése óta viszont Európa csakis a legjobb kimenetellel számolt, annak biztos tudatában, hogy az Egyesült Államok megbízható szövetséges.  

Trump visszatéréséről és arról, hogy első ciklusában milyen hangnemben beszélt a NATO-ról, egy szó sem esett. Egy olyan kontinenshez képest, amely Metternichhez, Talleyrand-hoz és Kissingerhez hasonló stratégiai agytrösztöket termelt ki, szinte homokozófilozofálás folyt Ukrajnáról és a háború hosszú távú következményeiről. 

Valóban félnünk kell Oroszországtól? 

A második opció, amelyben meg lehetne fontolni a megfontolhatatlant, az az Oroszországgal való gazdasági kapcsolataink rendezése. Egy új, nagy stratégiai alkut kellene kötni Moszkvával, de olyat, amelyben mindkét fél alapvető érdekei érvényesülnének. Persze Brüsszelben, Strasbourgban vagy Luxembourgban már ennek a felvetésétől is sokan falnak mennének, mondván az orosz medve biztonsági fenyegetést jelent az EU-tagállamokra nézve. De vajon ez tényleg így van? 

Erre Mahbubani három egyszerű kérdéssel felel: 

• Ki Oroszország legalapvetőbb stratégiai riválisa, az EU vagy Kína?  

• Kivel osztozik a leghosszabb közös határon? 

• Kivel szemben változott, leginkább csökkent hatalmasat relatív ereje? 

Az oroszok mindig is geopolitikai realisták voltak. Tudják, hogy nem lesz sem új Napóleon, sem új Hitler, aki Moszkva falait ostromolná. Az európaiak viszont nem ismernek fel egy nagyon alapvető ellentmondást.  

Miközben maguk is azon ujjonganak, hogy Oroszország a harctéren nem tudja legyőzni Ukrajnát, azzal riogatják önmagukat, hogy kijelentik, Moszkva a legnagyobb fenyegetés, amely jelenleg Európára leselkedik.

Hogy gazdasági képet is kapjunk a viszonyítás kedvéért: míg a 38 milliós lakosú Ukrajna GDP-je 189, a szövetséges, 444 millió polgárnak otthont adó EU-é több mint 19 ezermilliárd dollár volt 2024-ben, addig a 144 milliós Oroszország 2,18 ezermilliárd dolláros GDP-t tudott felmutatni. 

Az oroszok valószínűleg szívesen elfogadnának egy közösen és tisztességesen kidolgozott kompromisszumot az EU-val, amely tiszteletben tartja az Oroszország és az unió közötti jelenlegi határokat, valamint egy olyan reális kompromisszumot Ukrajnával kapcsolatban, amely nem veszélyezteti egyik fél alapvető érdekeit sem. Igaz, utóbbiról talán már lekéstünk. 

Hosszú távon, miután Oroszország és az új, stratégiailag autonóm Európa között újra kialakul némi stratégiai bizalom, Ukrajna egy vitás kérdés helyett fokozatosan híddá válhat a két fél között. Brüsszel szerencsésnek mondhatja magát, hogy relatív értelemben Oroszország csökkenő, nem pedig növekvő hatalom. Ha a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) – egy viszonylag gyengébb regionális szervezet – képes hosszú távú bizalmi kapcsolatot kialakítani egy olyan felemelkedő hatalommal, mint Kína, akkor az EU bizonyára jobban boldogulna Oroszországgal, ha meg lenne egy ilyen jellegű akarat.  

Persze mindazok után, ami 2022. február 24-e óta történt, kérdés, hogy Mahbubani ezen pozitív megközelítésének lehet-e még alapja, vagy az ukrajnai háború és az Oroszország ellen megtett uniós lépések végleg falat emeltek Moszkva és Brüsszel közé. Habár a valóságban – jelenleg – úgy tűnik, a helyzet az utóbbi felé hajlik, a diplomáciában soha nem szabad azt mondani, hogy soha… 

Kína megoldás lehet a migrációs válságra 

Az utolsó „elképzelhetetlen ötlet” pedig a Kínához való stratégiai viszony áthúrozása.  

Nem véletlen, hogy a geopolitika két szó kombinációja: földrajz és politika. Az Egyesült Államok és Kína a Csendes-óceán két partján áll egymással szemben. Washington ebben a térségben (is) elsőbbségre törekszik, ez magyarázza az Egyesült Államok és Kína közötti ellenséges viszonyt. Na de mi okozta az EU és Kína közötti feszültséget?  

Európa azt képzelte, hogy az amerikai geopolitikai érdekekhez való szolgai igazodást az USA-val való szövetség révén geopolitikai előnyök koronázzák majd. Ehelyett csalódás lett a vége. Az évek során arra senki sem gondolt, hogy Kína miként segíthetne az EU-nak megbirkózni valódi, évtizedes geopolitikai rémálmával: az afrikai demográfiai robbanással.  

1950-ben Európa népessége még kétszerese volt Afrikáénak, ma viszont ott már kétszer annyian élnek, mint az öreg kontinensen. A népesség 2100-ra hatszor nagyobb lesz Afrikában, és ha e földrész országai nem fejlesztik a gazdaságukat, akkor továbbra is menekültek áradata fog Európába érkezni. Ennek megelőzésében  

az Afrikába irányuló kínai befektetések már rövid távon is kedvezők lehetnek, így Európának inkább üdvözölnie és támogatnia kéne minden ilyen beruházást.  

Ezek ugyanis munkát teremtenek a kontinensen, marasztalva az ott élőket, hosszú távon javítva a gazdasági körülményeket. Ehelyett az európaiak saját magukat lövik lábon azzal, hogy bírálják és ellenzik Kína afrikai tevékenységét. Ez is igazolja, hogy a hosszú távú európai stratégiai gondolkodás mennyire naiv lett. Brüsszel a saját stratégiai érdekeit áldozza fel az amerikai érdekek szolgálatában, abban a reményben, hogy a geopolitikai alárendeltség jutalomhoz vezet. 

Ne legyünk homok a szélben! 

A valóság azonban az, hogy ez nem így van. Kétezer év geopolitikai tanulságai egyetlen nyilvánvaló leckét biztosan megtanítottak, mégpedig, hogy minden nagyhatalom a saját érdekeit fogja az első helyre tenni, és ha szükséges, a szövetségeseit is feláldozza, hogy ezeket érvényesítse. Trump nem őrültként, hanem egy racionális geopolitikai szereplőként viselkedik, a kezében lévő erőt pedig arra használja, hogy az amerikai érdekeket érvényesítse. 

Európának nem csak kritizálnia kellene őt – helyett inkább tanulni tőle. Az unió végre kimondhatná azt, ami jelenleg elképzelhetetlen: ezentúl stratégiailag önálló szereplő lesz a világ színpadán, aki a saját érdekeit helyezi előtérbe. Akkor talán Trump is tanúsítana némi tiszteletet irántunk. 

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm álláspontjával.  

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Dreamstime