Nehéz nem arra gondolni, hogy az egész Trump–Zelenszkij-találkozó egy olyan, szó szerint sorsdöntő kelepce volt, amibe az ukrán elnök amatőr módon szó nélkül belesétált. A háttérben egy olyan megállapodás állt, amit valószínűleg egyik elnök sem vett komolyan. Ám ha blöffről van szó, Trumpé az adu.
Ha egyetlen plasztikus képbe kellene sűríteni a Trump–Zelenszkij-találkozó lényegét, valószínűleg az lenne, ahogyan a Fehér Ház személyzete jóízűen elfogyasztja az ukrán delegációnak készített ebédet. Ha már a meghívottak nincsenek jelen, ne menjen kárba – az élet megy tovább, a halál pedig tovább arat Ukrajnában.
Példa nélküli, hogy egy amerikai elnök szó szerint kidobasson a Fehér Házból egy más országból érkező politikust, Donald Trump azonban tényleg ezt tette Zelenszkijjel. A világ döbbenten nézte, ahogyan Trump, J. D. Vance alelnök és az ukrán vezető egy egyre emeltebb hangú szócsatába bonyolódik, aminek a vége az lett, hogy Trump felkérte az ukrán delegációt a távozásra. Az eset természetesen túlmutat az Ovális Iroda újságírókkal telezsúfolt büntető légkörén. Zelenszkij diplomáciai baklövése (ellentmondani és kioktatni Trumpot az európai vezetőkhöz szokott stílusában) nagy valószínűséggel felgyorsítja az ukrajnai háború lezárási folyamatát – ám immár amerikai jóindulat nélkül.
Eltérő üzleti politikák
A bukás természetesen nem a szócsatával kezdődött, az már csak a lezárás volt. Trump béketervének egyik alappillérévé vált egy alapjaiban ezer sebből vérző ásványkincs-megállapodás Ukrajnával.
Február 12-én Bessent pénzügyminiszter személyesen kereste fel Kijevben Zelenszkijt, ahol egy megállapodástervezetet tett le annak asztalára. Ennek értelmében Ukrajna ásványkincseiből és természeti erőforrásaiból származó bevételeinek 50 százaléka illetné meg az Egyesült Államokat, egészen 500 milliárd dollár értékig. Ez nem a jövőbeli, hanem a múlt amerikai támogatásának megfizetése lett volna, tartalmazva nemcsak a már akkor gyanúsan értelmetlenül hangoztatott ritkaföldfémek, de a kritikus ásványok, valamint az olaj és a gáz ellenértékét is. E verzió szerint Ukrajnának az összes addig megkötött kereskedelmi megállapodásából ki kellett volna lépnie, hogy csak az Egyesült Államok 50 százalékára tudjon fókuszálni.
Zelenszkij ha nem is azonnal, de a minden tényt nélkülöző adatokra (vitatta például az amerikai segélyek Trump által belőtt nagyságát) és a konkrét washingtoni gyarmatosítási szándékra hivatkozva elutasította a dokumentum aláírását, így a Trump-csapat B és C tervet kezdett kidolgozni. Zelenszkij az ukrán ásványkincsek ellentételezéseként ragaszkodott az amerikai katonai jelenléthez Ukrajnában (fegyverrel vagy katonákkal), mint mondta, az jelenti az egyetlen biztonsági garanciát akár egy fegyverszünet, akár egy békekötés esetén. Trump ezt azonnal elutasította: az ő terve szerint nem katonák, hanem vállalatok települnének Ukrajnába. Mivel a Putyinnal folytatott tárgyalásai során tisztázta, hogy amennyiben bármilyen támadás éri az USA érdekeltségeit, az éppen olyan következményekkel jár, mintha a haderejét támadnák meg, szerinte ennél nagyobb biztonsági garanciára nincs is szükség.
A szerződés körül aztán olyan perpatvar alakult ki már üzengetési szinten is, amilyet régen látott a világ. Zelenszkij éppen csak Putyin-bábnak nem nevezte az amerikai elnököt, Trump cserébe középszerű komédiásnak és diktátornak titulálta az ukrán vezetőt. A szóháború mögött azonban a két ország jogászai szorgalmasan dolgoztak az újra és újra átfésült szerződésen, igaz, Trump nem sokat változtatott a saját feltételein, míg az ukránok minden igyekezetükkel azon voltak, hogy a washingtoni aláírás majd konkrét katonai segítséget is jelentsen.
A drámai február 28-ai napon Trump azzal a határozott szándékkal fogadta tehát Zelenszkijt, hogy egy kis beszélgetés és egy jó ebéd után aláírják azt a szerződést, amely Ukrajnának továbbra sem ad biztonsági garanciákat, az amerikai vállalati jelenlétért azonban ásványkincseivel fizet. Zelenszkij ezzel szemben azért ment, hogy meggyőzze Trumpot Ukrajna katonai megerősítésének szükségességéről – és az érzelmeire hatva rávegye, hogy a béketárgyalások során az ukrán érdekeket képviselje. Utóbbira gyors választ kapott, amikor Trump ráförmedt: sem az oroszoknak, sem az ukránoknak nem akar kedvezni, az egész békefolyamatot kizárólag az amerikai érdekek szemszögéből nézi.
Kincs, ami nincs
Bár a világsajtó makacsul ragaszkodik ahhoz (Trump és Zelenszkij pedig csak ráerősített erre), hogy a megállapodás mögött elsősorban az USA ritkaföldféméhsége áll, az igazság az, hogy senki nem tudja hitelt érdemlően kikalkulálni, valójában mennyit nyert volna az Egyesült Államok ezen az üzleten. Azt tudjuk, hogy a ritkaföldfém-lelőhelyek száma igen csekély Ukrajnában, de a más, kritikus anyagnak mondott elemek elméleti mennyiségéről is csak halvány elképzelések vannak. A mostani térképek alapjául szolgáló vizsgálatokat még a Szovjetunió végezte bő fél évszázaddal ezelőtt, a ma keringő adatok tehát kizárólag már-már laikusnak ható becsléseken alapulnak.
Senki nem tud arról sem hitelt érdemlő információt adni, hogy a kitermelt kritikus ásványok egyáltalán a bányászati költséget fedezik-e majd. Az ukránok a lítiummezőket emlegetik legszívesebben, de a lítiumlufi már kipukkant: akkora készleteket tárnak fel szerte a világon, hogy az ára három év alatt 88 százalékkal csökkent, ráadásul az Egyesült Államoknak bőséges készletei vannak, csak ki kell termelnie – a finomítói kapacitás 90 százaléka ugyanakkor Kína kezén van, így Ukrajna még kevesebbet tudna nyújtani e téren.
A ritkaföldfémekkel kapcsolatos teória alapját valószínűleg a litván székhelyű NATO Energiabiztonsági Kiválósági Központ tavaly decemberben kiadott, hibáktól hemzsegő jelentése adja, amely Ukrajnát mint „a ritkaföldfémek, például a titán, a lítium, a berillium, a mangán, a gallium, az urán kulcsfontosságú potenciális szállítójaként” jelöli meg. Csakhogy a felsoroltak közül egyik sem ritkaföldfém, hanem kritikus ásvány. Nehezen hihető, hogy ezen a szinten ilyen tévedés történjen, de még ha így is van, és valójában a kritikus ásványokról szól az üzlet, a megoldás akkor sem kerül közelebb. Ukrajnának van néhány titán- és galliumbányája, az 500 milliárd dolláros összegnek azonban ezeknek a kapacitása is csak töredékét tenné ki.
Egy blöff következményei
Ami legalább ennyire súlyos probléma, az az infrastruktúra teljes hiánya. A bányászat a globális ipari energiafelhasználás hozzávetőlegesen 38 és a teljes villamosenergia-fogyasztás 15 százalékát teszi ki, márpedig Ukrajna kapacitása az orosz támadásoknak köszönhetően a tragikusnál is rosszabb. Ahhoz, hogy egyáltalán meg tudják kezdeni a kitermelést, először az alapvető feltételeket kellene megteremteni, ráadásul egy olyan országban, amellyel szemben a háborús fenyegetettség miatt a befektetői bizalom éppen a minimum közelében van. Márpedig a bányászat hosszú távú befektetés: az engedélyezési eljárás és a tényleges kitermelés közötti idő akár 15-20 év is lehet, nem beszélve az induló költségekről, amelyek a jelenlegi árfolyamon akár a félmilliárd dollárt is elérhetik egyetlen bánya esetében.
Miért volt hát annyira fontos mind Zelenszkijnek, mind Trumpnak egy nyersanyagegyezmény, amelyből az amerikaiak rövid távon úgysem profitálhatnának szinte semmit?
Ha elhisszük, hogy a legkomolyabb szinteken összekeverik a ritkaföldfémeket a kritikus ásványokkal, akkor a leglogikusabb válasz az, hogy Ukrajna blöffölni próbált, az Egyesült Államok üzletember-elnöke azonnal észrevette ezt, és lecsapott rá úgy, hogy abból Zelenszkij csak rosszul jöhetett ki.
Az ukrán elnök nehezen ígérhette volna oda Ukrajna ritkaföldfémeinek és/vagy kritikus ásványainak az ötven százalékát, hiszen azt sem tudja, hogy pontosan hol és pontosan mennyi van belőle. A régi Zelenszkij-módszert alkalmazta tehát: mondott egy nagyot, és úgy vélte, ha legalább a negyedét megkapja annak, amit kér, már jól járt. Ezúttal azonban az Egyesült Államok fekete öves üzleti bajnokával állt szemben. Lehetetlen, hogy Trump ne lett volna tisztában az ukrán nyersanyagokkal kapcsolatos óriási kérdőjelekkel. Ennek ellenére ő is elkezdett a ritkaföldfémekről beszélni, hogy aztán a szerződésben már gyakorlatilag mindennek a felét kérje, ami csak Ukrajna földjében megtalálható. (Sőt: magát a földet is – ez még kulcsmondat lehet az elkövetkezendő hónapokban.) Tudta, hogy Zelenszkij blöfföl a ritkaföldfémekkel kapcsolatban, így saját blöffjével tudta sarokba szorítani az ukrán elnököt, aki már nem farolhatott ki egy ásványkincses megállapodásból, hiszen ő dobta be a köztudatba. Amikor ráeszmélt, hogy terve kontraproduktívvá vált, Washingtonba utazott, hogy mentse, ami menthető. Így vesztette el végül Ukrajnát.
Mi jöhet most?
Tudjuk, mert még az oroszok sem csináltak titkot belőle, hogy Trump pontosan arról tárgyal Moszkvával is, amiről az ukránokkal: közös ásványkincs-kitermelésről. Putyin nagyon is hajlana arra, hogy amerikai vállalatok zúduljanak be országába: egyfelől visszakapcsolná Oroszországot a globális gazdasági vérkeringésbe (ebben az esetben már a szankciókat fenntartó Európa lenne a kisebbség), másrészt ezzel az Egyesült Államok által is legitimálná az Ukrajnától elfoglalt országrészeket. Az ukrán ásványkincseknek a 40 százaléka ugyanis (legalábbis Kijev állítása szerint) éppen ezeken a területeken van. Zelenszkij blöffje itt válhatott a legkontraproduktívabbá: az Egyesült Államoknak adhatja a kibányászott anyagok ötven százalékát, de ha ezt Washington maradéktalanul meg is akarja kapni, ahhoz előbb vissza kell foglalni az oroszok által einstandolt területeket.
Csakhogy megint nem gondolt arra, hogy Trump nem az európai, ideológiában pácolt külpolitikát folytatja, hanem a lehető legpragmatikusabb módon, Amerika érdekeit szem előtt tartva manőverezik a háborúban. Márpedig úgy véli, hogy sem az amerikai fegyvercsomagok, sem az amerikai katonák jelenléte nem szolgálnák annyira céljai elérését, mint egy szimpla befektetési ajánlat.
Azt azonban neki sem Ukrajna, sem Brüsszel nem írhatja elő, hogy ne az oroszoknál fektessen be, sőt: ne éppen azon a területen, amelyet Moszkva már annektált a háború három éve alatt.
Ha ez bekövetkezne, a történet egészen abszurd fordulatot venne: Trumpnak Oroszország helyett immár Ukrajnát kellene figyelmeztetnie, hogy eszébe ne jusson megtámadni azokat a területeket, ahol amerikai érdekeltségek vannak.
Egyik után a másik
Feltételezhetjük, hogy Trump nem azért fogadta Zelenszkijt Washingtonban, és nem azért szervezett élő közvetítést a Fehér Házból, mert alá akart írni egy olyan szerződést, amit Zelenszkij feltételeivel esze ágában sem volt szignózni, ahogyan azt is tudta, hogy az ukrán elnök sem hajlandó aláírni olyan papírt, ami az ő üzleti tervét takarja. Ha pedig ezt feltételezzük, el kell jutni addig a gondolatig, hogy az egész találkozó csak arra volt jó, hogy szentesítse az Egyesült Államok elszakadását Ukrajna jelenlegi vezetésétől. Ehhez nem kellett nagy trükköket bevetni. Trump és az amerikai kormányzat hetek óta panaszkodik, hogy az ukrán elnök tiszteletlenül beszél velük, nem is akar békét kötni, és folyamatosan belemar a kézbe, ami eddig etette őt.
Zelenszkijnek közismert gyengéje indulatos természete. Ám míg az európai vezetők minden egyes ukrán dühroham esetében elnézően mosolyogtak, Trump nagyon is megköveteli a kifogástalan diplomáciai viselkedést. A washingtoni találkozón már csak meg kellett várni azt a pillanatot, amikor Zelenszkij elveszti a türelmét. Ez végül a sajtónyilvános esemény negyvenedik percében jött el, a szócsata után pedig Trump azonnal ajtót mutathatott az ukrán vezetőnek, és közleményben tudathatta: Zelenszkij a kerékkötő a békéhez vezető úton.
Az amerikai tárgyalások várhatóan folytatódnak Oroszországgal. Emlékezzünk a szaúd-arábiai mondatra: közös gazdasági és geopolitikai érdekek mentén. Zelenszkijnek azonban a történtek után három lehetősége van: vagy feltétel nélkül elfogadja Trump béketervét annak minden apró betűs részével együtt, vagy lemond, vagy továbbra is megpróbálja elhitetni magával és országával, hogy Európa egyedül is tudja finanszírozni a háború folytatását és az ukrán állam működését. Szinte biztos, hogy az utóbbi mellett dönt, ebben az esetben azonban már nem csak önmagának kell majd elszámolnia tévedésével. Trump legalább azt teszi, amit ígért: üzleti alapon szemléli és zárja le a háborút. Ennél sokkal mélyebb sebeket fog okozni majd Zelenszkijnek az a törvényszerűen bekövetkező fordulat, amikor Európa magára hagyja. A bukás a Fehér Házban kezdődött, de Brüsszelben válik majd visszafordíthatatlanná.
***
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm álláspontjával.
Kapcsolódó:
Fotó: MTI/EPA pool/Jim Lo Scalzo
Belső fotó: Dreamstime
