Két nappal az után, hogy Trump szó szerint kidobta a Fehér Házból az ukrán elnököt, a releváns és irreleváns európai vezetők kis csoportja Londonban ölelte át Zelenszkijt, biztosítva őt feltétlen támogatásáról. Bár a találkozó az egységet hivatott szimbolizálni, valójában diplomáciai pánikcsúccsá változott.  

A Fehér Házban lezajlott botrányos jelenetek után Keir Starmer brit miniszterelnök válságértekezletet hívott össze Londonba az általa kiválasztott európai vezetők szűk csoportjának. Bár a találkozó célja egy Ukrajnával kapcsolatos hosszú távú stratégia mögötti egység megteremtése volt, nem lehetett nem észrevenni az Európán belüli blokkosodás előretörését. 

Néhány fontos mozzanat: tragikomikus módon Starmer az Európai Unió külpolitikai vezetőjévé avanzsálta önmagát. Ennél is sokatmondóbb, hogy az EU vélt vagy valós erős emberei ezt hallgatólagosan el is fogadták. Mást nem nagyon tudnak tenni: Ursula von der Leyen és az Európai Bizottság Trump hivatalba lépése óta gyakorlatilag hatodrangú szereplővé vált. Az EB elnökasszonyával a Fehér Ház a mai napig nem állt szóba, Kaja Kallas külügyi főképviselő pedig hiába utazott az Egyesült Államokba a napokban, kormányzati szinten senki nem volt hajlandó beszélni vele. Starmerrel igen: a Fehér Házban mindössze néhány nappal Zelenszkij megalázó szereplése előtt – saját szavai szerint – eredményes és előremutató megbeszélést folytatott Trumppal, a témák között természetesen Ukrajnával.  

A helyzet súlyosságát jelzi, hogy az EU Ukrajna-politikáját egy olyan ember vette kézbe, akinek az országa nem is tagja az Európai Uniónak. Macron elnök az, aki uniós részről hivatalos ízt ad a furcsa vezetésnek, az Európai Bizottság centralista törekvései így első ízben roppantak meg látványosan: Ursula von der Leyent udvariasságból meghívták a találkozóra António Costával, az Európai Tanács elnökével együtt, de szó szerint a második sorba állították őket. És ha már szóba került Kaja Kallas: az EU talán legháborúpártibb politikusa nem szerepelt a meghívottak között. Starmer érthető módon nem akar olajat önteni a tűzre, márpedig Kallas reakciója a Fehér Házban történtekre („Ma világossá vált, hogy a szabad világnak új vezetőre van szüksége. Rajtunk, európaiakon múlik, hogy vállaljuk-e ezt a kihívást”) akkora kommunikációs hiba, amely további értelmezésének a brit miniszterelnök semmiképpen nem akar teret engedni az amerikai–európai viszony jelenlegi mélypontján. A három balti kisállam (Kallas Észtország miniszterelnöki posztját dobta oda az Európai Bizottságért) is nyíltan sérelmezte, amiért nem kaptak meghívást, Starmer tehát nyilvánvalóan nem akarta az asztalhoz engedni azokat, akik az ukrajnai háború végét csak és kizárólag egy végtelen konfliktus árán tudják elképzelni.  

 

Több fegyvert, több világosságot! 

A szolidaritási demonstrációnak szánt tárgyaláson konkrét eredmények természetesen nem születtek. Starmer beállt azon vezetők sorába, akik a védelmi kiadások növelésére szólítottak fel. A találkozón szintén részt vevő Mark Rutte NATO-főtitkár a 3,5 százalékos GDP-arányos védelmi büdzséről beszélt (ami rímel az általunk is prognosztizált arányra), arra azonban egyelőre sem ő, sem más nem válaszolt, hogy milyen költségvetési trükkökkel és forrásátcsoportosításokkal oldanák meg a dolgot.  

Különösen úgy, hogy a találkozó után a résztvevők nyilvánvalóvá tették: folytatni szeretnék Ukrajna háborúját egészen addig, amíg Kijev számára megnyugtató módon le nem lehet zárni azt. Zelenszkij újra megcáfolta magát, és kijelentette, hogy területi engedmények árán nem hajlandó a békekötésre, ez azonban nemcsak az Egyesült Államok rendezési tervének mond ellent, de a háború vég nélküli elhúzódását is jelentheti. Az európai fegyverkezést tehát úgy kellene elképzelni, hogy miközben az államok felpörgetik a saját haderőfejlesztésüket, közben Ukrajnát is ellátják fegyverekkel, és természetesen az ukrán állam napi működését is garantálják. Miközben tehát a Starmer által emlegetett „Béke az erőn keresztül” mottó kommunikációs szinten arra utal, hogy Európa nagyon is szeretné, ha véget érne a háború, valójában annak folytatását tűzte ki célul, visszakanyarodva abba a patthelyzetbe, amelyet éppen Donald Trump szeretne drasztikus gyorsasággal megszüntetni.  

A londoni meeting legfontosabb üzenete azonban az volt, hogy Starmer és Macron immár nem gondolkodik összeurópai egyetértésben és koalícióban. Ami most következik (beleértve a békefenntartó csapatok Ukrajnába küldését egy esetleges békekötés után), az gyakorlatilag önkéntes alapon fog történni.  

Újabb erős jele ez az Európai Bizottság hatalmi megingásának: Macron beállása Starmer mellé legitimálja az Európai Unió tagállamai között lévő szakadékok önkényes és önkéntes, központi direktívát nélkülöző áthidalási szándékát.  

Az így felálló koalíció elsődleges feladata lesz egy olyan béketerv kidolgozása, amelyet aztán be tudnak mutatni Donald Trumpnak – Starmer egyáltalán nem csinált titkot abból, hogy az Egyesült Államok valamilyen formájú biztonsági garanciája nélkül az európai tervezgetés már az asztalnál csődöt fog mondani. A brit–francia tandem legalább annyit el szeretne érni, hogy amennyiben az európai országok arra fogékony része békefenntartókat küld Ukrajnába, Washington légi fedezetet, hírszerző-tevékenységet és megfigyelői részvételt biztosítson a számukra. E kérés mögé tudnák érvként felmutatni a Trump által annyira szorgalmazott védelmikiadás-növelést, ugyanakkor erősen kérdéses, hogy a Fehér Ház a saját maga által megfogalmazott békemegállapodási folyamat helyett hajlandó lesz-e elfogadni egy európai verziót, ami a lassúságát és egyelőre az anyagiforrás-hiányát tekintve homlokegyenest ellenkezik Trump azonnali befejezésre irányuló törekvéseivel.  

 

Alapvető hibák 

A Donald Trump fémjelezte geopolitikai fordulat új megvilágításba helyezte az ukrajnai háborút is. A londoni találkozó résztvevői ezzel és ennek minden következményével feltehetően nagyon is tisztában vannak. Nyersen megfogalmazva: a háború véget fog érni, és innentől kizárólag az európai országok valós vagy nem létező pragmatizmusán múlik, hogy elnyújtják-e az elkerülhetetlent, és külső szereplőként még több pusztítást okoznak Ukrajnának a proxyháborújukkal, vagy becsatlakoznak Trump mellé, és egy jelen körülmények között fájdalmas, de a jövőre nézve sokkal reménytelibb békére beszélik rá Zelenszkijt.  

Vagy valakit, akit Ukrajna elnökének hívnak. Az ukrán vezető Fehér Házban tett látogatása után az amerikai vezetés egyáltalán nem csinál titkot abból, hogy Zelenszkij helyett szívesebben látna mást a kijevi elnöki palotában. „Olyan vezetőre van szükség Ukrajnában, aki tárgyalni tud velünk, majd az oroszokkal, és véget vet ennek a háborúnak. Ám ha egyértelművé válik, hogy Zelenszkij elnök személyes vagy politikai motivációi ellentétesek a háború befejezésének gondolatával, akkor súlyos problémával állunk szemben” – mondta Mike Waltz, az Egyesült Államok nemzetbiztonsági tanácsadója, míg Mike Johnson kongresszusi házelnök ennél is keményebben fogalmazott:  

Valaminek változnia kell. Zelenszkij vagy észhez tér, és köszönömöt mondva visszaül az asztalhoz, vagy másnak kell vezetnie Ukrajnát.  

Londonban a felszínen erről természetesen szó sem esett. Starmer rendkívül kellemetlennek minősítette a Fehér Házban történteket, és Európa új erős embereként azonnal felajánlotta közvetítői szerepét az ukránok és az amerikaiak között, több vezető pedig igyekezett rávenni Zelenszkijt, hogy ha nem is kér bocsánatot Trumptól, legalább próbáljon meg újra elutazni Washingtonba, hogy folytatni tudják a tárgyalásokat – de személycserén (legalábbis nyilvánosan) senki nem gondolkodik.  

És néhány olyan dolgon sem, amin pedig nagyon kellene. Az egyik az amerikaiak véleménye az európai elképzelésekről. Felettébb valószínűtlen, hogy Zelenszkij washingtoni fiaskója után az Egyesült Államok egyetértene egy elhúzódó háború gondolatával, különösen úgy, hogy abban már csak békefolyamati szinten akar részt venni. Gyakorlatilag lehetetlen lesz Trumpot meggyőzni arról, hogy tegye magáévá a londoni gondolatot, álljon ki Zelenszkij mellett, és folytassa az ukrán segélyezést úgy, ahogyan azt Biden tette – legalább addig a nem túl valószínűen bekövetkező pillanatig, amíg Ukrajna olyan előnyre nem tesz szert a háborúban, ami már alapul szolgálhat egy stabil pozíciójú béketárgyalásnak.  

De teljesen figyelmen kívül hagyták Londonban az orosz oldalt is. Szergej Lavrov külügyminiszter világosan kimondta: ha Európa a csapatai Ukrajnába küldésének gondolatával kacérkodik, a békefolyamat olyan gyorsan fog véget érni, ahogyan elkezdődött – ez pedig ismét csak ellentmond Trump gazdasági és geopolitikai elképzeléseinek. Vagyis Európa úgy akarja rávenni Washingtont az együttműködésre, hogy közben az oroszok éppen miatta szakíthatják meg a tárgyalásokat Trumppal. Ez nem a legkiforrottabb elképzelés ezen a szinten. 

 

Ki lesz az az egy? 

A londoni találkozót Starmer gyors kezdetnek szánta egy olyan folyamatban, amelynek a vége – reményei szerint – egy Ukrajnának kedvező békekötés, nem mellesleg Nagy-Britannia európai vezető szerepének ismételt megerősödése lesz. Külpolitikai értelemben Brüsszel teljesen súlytalan, Ursula von der Leyen és a szakpolitikusnak messze nem mondható Kaja Kallas ignorálása az amerikaiak részéről pedig még inkább azzá teszi. Macron és Starmer okosan fedezték fel a kínálkozó rést: a problémát innentől nem összeurópai szinten kell kezelni, hanem államok önkéntes szövetségeként. A hatalmi szó nem sokat ér, az egység az ukrajnai háborút illetően Trump hatalomra kerülésével végképp megszűnt a kontinensen.  

A Starmer-terv veszélye ugyanakkor éppen ebben rejlik. A békefenntartók küldésével kapcsolatos francia–brit ötlet mögött valójában nem sokan sorakoznak fel. 

Állítólag a londoni pánikcsúcson történtek kötelezettségvállalások, ám az elmúlt három év tapasztalatai nem azt mutatják, hogy ezek az ígéretek a szavakon túl a célig is eljutnak.

A probléma új megközelítését – túl azon, hogy Zelenszkijnek újra le kell ülnie Trumppal – nem sikerült megfogalmazni. A biztonsági garanciák követelése és Ukrajna pozíciójának megerősítése mindössze annyiban nóvum, hogy annak lehetősége csupán Trump beiktatása, az orosz féllel való kapcsolatfelvétele, illetve az európai felet teljesen mellőző szaúd-arábiai tárgyalások óta vált sürgőssé Európa számára. 

A londoni csúcson azonban realizálódott egy olyan probléma, amelyre eddig nem sokan gondoltak, ám amelynek a megoldása egyre sürgetőbbé válik. Az amerikai vezetés több esetben is célzott arra, hogy Európának (tetszik vagy sem) le kell majd ülnie az oroszokkal tárgyalni. Miután Trump érezhetően a szankciók lazítását, egyes esetekben eltörlését is beleépítette ösztönzőként a béketervébe, az EU gyakorlatilag magára maradna szankciós politikájával, amellyel a jelenlegi kétségbeejtő gazdasági helyzetben már valóban kizárólag magának ártana. Egy EU–Moszkva-tárgyalást nem lehet elkerülni – bár Brüsszelnek kényelmesebb lenne, ha az amerikai fél háta mögött vehetne részt a békefolyamatban, Washington terveinek ez többet ártana, mint használna.  

Európának tehát sürgősen ki kell jelölnie egy főtárgyalót, aki az érdekeit Oroszországgal szemben képviselni tudja. Hogy erre eddig nem került sor, annak nem csupán az az oka, hogy a brüsszeli hübrisz eleve elutasítja a kapcsolatfelvételt.  

A valós ok az, hogy Európában nem sok olyan vezető van, akivel Moszkva az elmúlt három év tanulságait levonva egyáltalán szóba állna.  

Maga J. D. Vance mondta még szenátorkorában: „Az, hogy utálom Putyint, nem egy külpolitikai elképzelés”, márpedig a Zelenszkij diktálta európai mainstream gondolkodás pontosan ezt feltételezte. Trump szó szerint félbeszakította az ukrán elnököt a Fehér Házban, amikor az terroristázni és gyilkosozni kezdte Putyint, rámutatva: így nehéz lesz leülni az orosz elnökkel bármiről is tárgyalni.  

Európa pedig pontosan ebbe a hibába esett bele. Nem nagyon tud olyan vezetőt felmutatni, akinek az oroszok egyáltalán köszönni tudnának. Ursula von der Leyen szóba sem jöhet, a körülmények gyors változásai pedig arra is rámutattak, mekkora hiba volt a világpolitikai eseményeket kizárólag az oroszgyűlöletén keresztül értelmező Kaja Kallast éppen külügyi főképviselőnek megválasztani. A balti államok, Lengyelország szóba sem jöhetnek, Németország politikai káoszban, Franciaország erős embere pályafutása legerőtlenebb pillanatait éli, az európai országok gyakorlatilag kivétel nélkül azt a háborúpárti és szankciós narratívát harsogták, amely most hiteltelenné tenné őket egy olyan tárgyalóasztalnál, ahol a szemközti oldalon egyáltalán nem egy legyőzött fél foglal helyet. A sors furcsa fintora, hogy az európai érdekek képviseletére egyedül talán Orbán Viktort lehetne felkérni, Brüsszel részéről azonban az elmúlt három év elhibázott politikájának nyílt és egyértelmű beismerése lenne, ha ezt megtenné. Más kérdés, hogy a magyar miniszterelnök minden bizonnyal visszautasítana egy olyan felkérést, ahol a pragmatizmust teljes mértékben nélkülöző brüsszeli buborékpolitika helyességéről kellene meggyőznie azt az orosz felet, amely még mindig azt próbálja értelmezni, miért is akar Európa a tárgyalóasztalnál egyáltalán helyet foglalni. 

Hogy még ez is ekkora fejtörést okoz, az beleilleszkedik a londoni találkozó szimbólumpolitikájába. Starmer nem tudja megoldani a problémát, de legalább jelzi a szándékot. Kérdés, Trumpot a Zelenszkij-botrány után mennyire érdekli, hogy Európa miképpen akarja rendezni saját, egyre kétségbeejtőbb helyzetét úgy, hogy közben megint figyelmen kívül hagyja a washingtoni iránymutatást.  

*** 

Kapcsolódó: 

 

Fotó: Flickr