Friedrich Merz kutyaszorítóban van: a kormányalakítás után már nem tud hozzányúlni az alkotmányos adósságfékhez, ezért a jelenlegi béna kacsa parlamenten próbálja meg keresztülverni azt. Csakhogy ez így igen távol áll a demokratikus alapelvektől.

Három évvel az ukrajnai háború kitörése után a német hadsereg még mindig aggasztó állapotban van. Néhány nappal a konfliktus kirobbanása után Olaf Scholz meghirdette ugyan a Zeitenwendét, azt a teljes fordulatot, amely a pacifistaalapú külpolitikát lezárva a Bundeswehr és általában a német védelmi képességek azonnali és brutális fejlesztési tervét vetítette elő, ám az eredmények ennyi idő elteltével sem megnyugtatóak.

A kudarcnak több tényezője van. Egyfelől a haderőfejlesztésre szánt összegek legnagyobb része külföldi, elsősorban amerikai haditechnikai eszközök megrendelésére ment el, ezeknek a beérkezési és a hadrendbe állítási ideje azonban több évet vehet igénybe. Eközben a katonák munkakörülményei folyamatosan romlanak: a laktanyafelújítások, az egyéni fegyverzet feljavítása, az infrastrukturális beruházások továbbra is döcögve haladnak, a Bundeswehr így még mindig fényévekre áll a kancellár által megfogalmazott céloktól.

A másik problémát maga a pénz okozza. Németország hagyományosan alulköltött a hadseregére a hidegháború befejezése óta, az eredmény pedig (abszurd módon egy hadiiparilag igen jól működő országban) a hadsereg állományának fluktuációja, valamint a tárgyi eszközök amortizációja lett. A NATO által előírt GDP-arányos 2 százalékos védelmi büdzsé hosszú ideig komolytalan téma volt a német törvényhozásban, míg végül (köszönhetően az ukrajnai háború kiváltotta pániknak és természetesen Trumpnak a NATO európai szárnyával kapcsolatos fenyegetéseinek) tavaly végre sikerült elérni a célt, és 2,1 százalékra feltornázni a védelmi minisztérium költségvetését. A százalékos teljesítés azonban az egész haderőfejlesztéssel együtt hamarosan leállhat, ha az új kancellár és a kormány nem talál ki valamit a fedezet pótlására.

Pénzszűke, bő nadrág

A háború kitörésének az évében ugyanis nem állt rendelkezésre a szigorú német költségvetésben elegendő pénz a Zeitenwende beindítására. A Scholz-kormány kezét kötötte az alkotmányos adósságfék, amely kimondja, hogy a költségvetési hiány nem lehet nagyobb a GDP 0,35 százalékánál, vagyis gyakorlatilag az eladósodás megelőzése érdekében megtiltja a hitelfelvételt a mindenkori német kormánynak. (Az alkotmányt a Merkel vezette CDU/CSU kabinet módosította az akkori szociáldemokraták segítségével még 2009-ben, vagyis a globális pénzügyi összeomlás idején, éppen azért, hogy Németország soha ne kerülhessen adósságcsapdába.) Az adósságfék alól csak vészhelyzet esetén van kivétel: a Covid-járvány alatt a törvényhozók elég indokot láttak arra, hogy feloldják, az ukrajnai háború azonban már nem tartozott ebbe a kategóriába. A Scholz-kormány ezért egy trükkhöz folyamodott: létrehoztak egy költségvetésen kívüli alapot, amit aztán 100 milliárd eurónyi kölcsönnel töltöttek fel. Ezzel elméletileg kikerülték az alkotmányos adósságféket, a gyakorlatban azonban (ahogyan arra a számvevőszék többször felhívta a figyelmet) ugyanúgy adósságot termeltek. A probléma nem a visszafizetéssel van, hiszen a német gazdaság még az agonizáló állapota ellenére is könnyedén lehetővé tenné a legnagyobb hitelek felvevését is, hanem azzal, hogy a trükköt nem lehet megismételni. Az alkotmánybíróság ugyanis a büdzsén kívüli zsebek létrehozását annyira aggályosnak találta, hogy amiatt az elmúlt két évben is ideiglenes költségvetéssel kellett nekivágni az új esztendőnek. A 100 milliárdos összeg ugyanakkor 2027-ben elfogy, és jelenleg nincs túl sok ötlet arra, hogy miből folytassák a fejlesztést.

A leendő kancellár, Friedrich Merz óriási dilemma előtt áll. A választások eredményeképpen a baloldal és a második legerősebb párt, az AfD blokkoló méretű kisebbséget szerzett a törvényhozásban, márpedig egy ilyen ellenzéki erővel szemben a kormánynak esélye sem lesz alkotmánymódosításra vagy egy azzal szembemenő hitelfelvételre. Merz a kampány alatt többször felhívta a figyelmet az adósságfék reformjának fontosságára, és bár megválasztása után már óvatosabban fogalmazott, most is az az álláspontja, hogy a hadsereg további fejlesztésére legalább 200 milliárd eurós kölcsönt kell felvennie Németországnak. Az új vezetőnek a rossz is jókor jött: javaslatát elsősorban Trump elnök NATO-val szembeni egyre elutasítóbb magatartásával és az ukrajnai háború eszkalációs lehetőségeivel indokolja. Az alkotmánymódosítással járó hitelfelvételt azonban a márciusban felálló új törvényhozás segítségével már nem tudja kivitelezni, így azt a merész ötletet találta ki, hogy a jelenlegi, gyakorlatilag béna kacsaként funkcionáló parlamentet (amelynek mainstream pártjai még össze tudják hozni az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmados többséget) használja fel terve kivitelezésére.

Abban nagyjából az összes közgazdász egyetért, hogy a német alkotmányos adósságfék reformja vagy eltörlése hatalmasat lendítene az ország gazdaságán.

A hitelintézetek már most sorban állnak a lehetőségért, egy pillanatig sem aggódva azon, hogy Németország esetleg nem tudja törleszteni a hiteleit. Az adósságfék megalkotói nem gondoltak arra, hogy művük egy gazdaságilag éppen padlón heverő ország talpra állási lehetőségeit gáncsolja majd el – ha tudták volna, valószínűleg soha nem építik be az alkotmányba. Merz dilemmája azonban jóval túlmutat egy egyébként sem egyszerű kétharmados alkotmánymódosításon.

Áthúzott demokrácia

A Scholz-kabinet gyakorlatilag a költségvetést megbénító adósságfék körüli belső csatározásokba bukott bele. Lindner szabaddemokrata pénzügyminiszter az utolsó pillanatig vétózott az alkotmánymódosítás ellen, ahogyan kizárta a további speciális, büdzsén kívüli zsebek létrehozásának gondolatát is. A kormány így egyszerűen már nem tudott megállapodni a források előteremtéséről és átcsoportosításáról, a költségvetési fenyegetettség pedig Lindner kirúgásához, ezzel a jelzőlámpa-koalíció széteséséhez vezetett.

Bár a törvények értelmében a következő törvényhozás megalakulásáig a jelenlegi gyakorolja a ráruházott hatalmat, a még regnáló kormányok mindig is béna kacsaként funkcionáltak, és céljuk a zökkenőmentes átadás volt, nagyobb horderejű döntések meghozatala nélkül. Egy esetleges alkotmánymódosítás vagy az adósságfék kikerüléséhez szükséges vészhelyzet kihirdetése azonban a legsúlyosabb törvényhozási lépések egyike lenne.

Merz tehát egy olyan, morálisan alapjaiban megkérdőjelezhető, a népakaratot figyelembe nem vevő lépésre készül, amely szinte példa nélküli a második világégés utáni német történelemben.

Az új kancellár azzal próbálja tompítani terve élét, hogy az Egyesült Államokra mutogat, amiért az „elárulta” Ukrajnát és a NATO európai szárnyát. Politikai ellenfelei ugyanakkor arra világítanak rá, hogy a német költségvetési katasztrófáknak és a védelmi büdzsé évtizedeken át tartó elsorvasztásának semmi köze nincs Washingtonhoz, sőt: az Egyesült Államok már a kilencvenes évek óta kitartóan kéri Európát, elsősorban Németországot, hogy a jóléti állam csúcsra futtatása mellett foglalkozzon a védelmi kérdésekkel komolyabban, és ne várja el, hogy az Egyesült Államok legyen biztonságának egyetlen garanciája.

Nem új az ötlet

Arra a lépésre ráadásul, amire Merz most készül, már Scholz kancellár is tett kísérletet, akkor azonban éppen leendő utódja mondott több ízben is határozott nemet. A józanabbul gondolkodók már a választási előrejelzések alapján figyelmeztették arra, hogy a Bundestagban minden valószínűség szerint blokkoló kisebbség fog kialakulni, így akkor már nem lesz lehetősége hozzányúlni az alkotmányhoz. Merz egyszerűen addig húzta-halasztotta a dolgot, míg most éppen ezzel a problémával kell szembesülnie.

A botrány borítékolható volt. Az új kancellár úgy fogja megkezdeni a hatalomgyakorlását, hogy még el sem foglalta a helyét. Gyakorlatilag addig húzza a kormányalakítást, ameddig az éppen általa szétrobbantott törvényhozás meg nem szavazza kétharmaddal azt, amit a saját kormánya már nem tudna kivitelezni. Függetlenül attól, hogy jogilag még éppen elfogadható a lépése, az alkotmány megfaragása egy ilyen átmeneti helyzetben súlyos kérdéseket tesz fel a népakarat figyelmen kívül hagyásával és a demokratikus hatalomgyakorlás módszereivel kapcsolatban.

Igazság szerint Merz nagyon rosszul taktikázott. Scholz javaslatának nem akart engedni, pedig ugyanaz lett volna az eredménye, mint amit most ő akar. Figyelmen kívül hagyta a választások eredményeképpen kialakulható erőviszony-előrejelzéseket, ezzel csapdába kergetve önmagát. Az alkotmányos adósságfék reformjára égető szükség van, a módszer azonban, ahogyan a kancellár ezt el akarja érni, több mint megkérdőjelezhető egy olyan országban, amely a helyes demokráciaértelmezés leghangosabb szószólója volt a világon.

Nem jó kezdet Merznek, ám ha sikerül elérni az alkotmányfék reformját, minden bizonnyal jó lesz a német gazdaságnak, beleértve a hadseregfejlesztést is. A többi majd ismét a választókon múlik.

***

Kapcsolódó:

Fotó: Dreamstime