Egy chipgyár felépítése az Egyesült Államokban és az EU-ban kétszer annyiba kerül és kétszer annyi ideig tart, mint Tajvanon. Valamit tehát változtatni kellene a versenyképesség érdekében.  

A félvezetőipar gyorsan terjeszkedik, az országok pedig versengenek, hogy új gyárakat építhessenek. Az viszont gátló tényező, hogy míg Tajvanon körülbelül 19 hónapot vesz igénybe egy üzem felhúzása, addig az Egyesült Államokban ez 38 hónapba telik, mivel sok idő szükséges az engedélyek beszerzéséhez, és a munkálatok sem a hét minden napján 24 órában folynak. 

Az USA-hoz képest egy ilyen gyár tető alá hozása Szingapúrban és Malajziában 23 hónapig tartana, sőt Európában is meglenne 34 alatt. Ha figyelembe vesszük, hogy egy félvezetőgyár átlagos élettartama 5 év, azaz ennyi idő van arra, hogy visszahozza a belefektetett tőkét, akkor ez a csúszás egyszerűen nem hozza vissza a beléöntött pénzt. 

A különbség egyik fő oka Tajvan egyszerűsített engedélyezési eljárása, illetve az, hogy ott éjjel-nappal folyik a munka, míg az Egyesült Államokban és Európában késésekre kell számítani a jóváhagyások miatt, és – ahogy említettük – nem dolgoznak a hét minden napján 24 órában. Az USA-ban ugyan hoztak egy olyan törvényt, amely mentesít bizonyos amerikai gyárakat a szövetségi környezeti eljárások alól, de ez nyilvánvalóan nem elég ahhoz, hogy felvegyék a versenyt Tajvannal. 

A költségek is nagyon eltérők. Az Exyte, egy a csúcstechnológiás létesítményekre, például chipgyártó üzemekre szakosodott vezető mérnöki, építőipari és tervezőcég, úgy ítéli meg, hogy egy ilyen üzem építése az Egyesült Államokban körülbelül kétszer annyiba kerül, mint Tajvanon, annak ellenére, hogy a berendezésekre fordított összegek hasonlók. Ez az eltérés a munkaerő magasabb költségéből, a szigorúbb szabályozási követelményekből és az ellátási láncok elégtelenségéből adódik. Emellett a tajvani munkaerő tapasztaltabb, így ott az építőknek kevesebb részletes tervrajzra van szükségük, mivel ismerik a folyamat minden lépését, ami felgyorsítja a projektek befejezését.  

A jól integrált ellátási lánccal, tapasztalt munkaerővel és hatékony szabályozási folyamatokkal dolgozó ázsiai országgal való hatékony versenyhez az Egyesült Államoknak és Európának egyszerűsítenie kell az engedélyezést, optimalizálnia az építési technikákat és olyan fejlett tervezési eszközöket kell alkalmaznia, mint a digitális ikrek.  

A digitális iker egy tervezett vagy tényleges valós fizikai termék, rendszer vagy folyamat digitális modellje (a fizikai iker), amely digitális megfelelőjeként szolgál olyan célokra, mint a szimuláció, az integráció, a tesztelés, a megfigyelés vagy a karbantartás. 

Javasolják a „virtuális üzembe helyezést”, ahol a gyár digitális modelljét még az építkezés megkezdése előtt létrehozzák. Ez lehetővé teszi a lehetséges problémák korai felismerését, csökkentve a költségeket és a környezeti hatást, miközben javítja a munkatempót és a hatékonyságot. 

Az köztudott, hogy a modern félvezetőgyártó létesítmények méretei és az arra fordított összegek hatalmasak. Például az Intel, a Samsung Foundry vagy a TSMC által üzemeltetett gyár 20 milliárd dollárt meghaladó befektetést igényelt, amiből csak a szerkezet 4-6 milliárdba került. És ezt kellene az ötévnyi átlagos működés alatt visszahozni.  

Maga az építési folyamat nagyságrendileg 30-40 millió munkaórát igényel, amihez 83 ezer tonna acélt, 9 ezer kilométer elektromos vezetéket és 785 ezer köbméter betont használnak fel. Egy átlagos üzem 40 ezer négyzetméternyi területet foglal el 2000 gyártóeszközzel, amelyet a litográfiához, a lerakáshoz, a maratáshoz, a tisztításhoz és az egyéb műveletekhez használnak. Mindegyik eszközhöz körülbelül 50 egyedi közmű- és gyártósor-csatlakozásra van szükség.  

(Forrás: Tomshardware.com)