Algéria felgyorsítja fegyverbeszerzési erőfeszítéseit, és ezzel a világ ötödik legnagyobb, míg Afrika vezető fegyverimportőrévé vált. Stratégiája egyszerre szolgál kül- és belpolitikai törekvéseket: a Marokkóval szembeni regionális dominanciáért folytatott küzdelmet, illetve az elégedetlen lakosság felé irányulót, hogy ezzel is hangsúlyozza a központi kormány hatalmát. 

A gazdasági nyomás (két számjegyű munkanélküliség) ellenére Algéria az idei évre 25 milliárd dolláros katonai költségvetést különített el, amivel a világ 40 legnagyobb fegyverkező országa közé került. Ezt a stratégiát a világpiaci olaj- és gázárakban bekövetkezett változások is támogatták, amelyek megnövelték Algéria bevételeit, és biztosították a katonai kiadások megemelt szintjének fenntartásához szükséges pénzügyi forrásokat. 

Ezzel párhuzamosan Abdel-Madzsid Tebbun elnök prioritásként kezelte a csúcstechnológiai ágazatokban való lemaradás megszüntetését, különös tekintettel a műholdfejlesztésre.

A tervek szerint ugyanis a 2030-as évek végére Algéria mind a polgári, mind a katonai célú műholdas hálózatát fejleszti, hogy megerősítse stratégiai képességeit és technológiai függetlenségét. 

A fegyverkezési verseny a szomszédos Marokkóval az elmúlt két évben felerősödött, amit Algéria fel is vállal, és büszke arra, hogy a világ nagyhatalmainak partnereként pozicionálja magát: ez pedig nem más, mint az erősödő kapcsolat Pekinggel, amely igyekszik kiterjeszteni befolyását a Magreb-régióban. 

Algír próbál egyensúlyozni

A kínai hatóságok ugyanis ígéretet tettek arra, hogy támogatják Algériát a nehézfegyverek gyártására képes hazai védelmi ipar fejlesztésében.

Bár a helyi termelésre vonatkozó engedélyeket megadták a korvettek és a géppuskák terén, Peking stratégiája továbbra is a katonai felszerelések exportjára irányul.

Algéria beszerzési listájának részletes áttekintése azt mutatja, hogy a hangsúly a nagyszabású konfliktusokra való felkészülésen van. Ezt támasztja alá az YLC–2V radar beszerzése, amely akár 500 kilométeres távolságban is képes légi célpontok észlelésére. Ez alkalmas délen a Szahara hatalmas kiterjedésű területeinek megfigyelésére és a határok biztosítására, de különösen a nyugati szomszéd Marokkóval szemben. 

Oroszország továbbra is Algéria fő partnere és fegyverszállítója, és Moszkva hasznot is húz az észak-afrikai piacon elfoglalt pozíciójából: a szovjet korszak óta szoros kapcsolatokat ápol Algírral, amely minden egyes új beszerzést arra használ fel, hogy regionális hatalomként tűnjön fel. Minél fejlettebb a fegyverzet, annál erősebb a kétoldalú bizalom, ami megerősíti Algéria biztonságérzetét. 

Algéria például ötödik generációs Szu–57-es vadászrepülőgépeket szerezhet be Oroszországtól. A felek még nem állapodtak meg erről, de már ennek a puszta esélye is alátámasztja az Algír légi fölényéről szóló narratívát.

Ha ez megvalósul, megváltoznak a regionális erőviszonyok, és Algéria előnyben lehet Marokkóval szemben a légi műveletekben. 

Válaszul Marokkó Donald Trumphoz fordult, és a hírek szerint 32 F–35 Lightning II vadászrepülőgép megvásárlásáról tárgyal, amelynek a becsült költsége 45 év alatt 17 milliárd dollár. Ez fokozatosan váltaná fel az ország F–16-osokból álló flottáját. Rabat az első Trump-kormányzat óta szorosan együttműködik Washingtonnal, amikor az Egyesült Államok elismerte Marokkó nyugat-szaharai igényeit, cserébe az afrikai ország normalizálta a kapcsolatait Izraellel. Algír és Moszkva további közeledésének fényében a marokkói–amerikai kapcsolatok várhatóan továbbra is megmaradnak. 

Algériának meg kell erősítenie a legitimitását belföldön 

Algéria folyamatos fegyverkezése aránytalan a regionális kockázatokhoz képest. A rezsim motivációinak megértéséhez figyelembe kell venni mind a belföldi tényezőket, mind a 2019–2020-as Hirak-tüntetések örökségét, amikor is tízezrek vonultak az utcára, közvetlenül támadva a kormányt.

A rezsim nem felejtette el, hogy ezek a tiltakozások megkérdőjelezték a hatalmát, és kétségbe vonták a hadseregnek az országban betöltött szerepét.

Az algériai vezetés számára a modern és erősen felfegyverzett hadsereg fenntartása nem csupán védelmi stratégia, hanem a politikai túlélés eszköze is. A Nemzeti Néphadsereg (ANP) a stabilitás és a szuverenitás sarokköve, nem véletlen a fegyveres erő üzenete: „nélkülünk káosz van”. 

A hatalomnak ez a fajta kivetítése az iszlamista lázadók maradványai ellen is irányul, akik kihívást jelentettek a katonaság által támogatott rezsimmel szemben – bár e lázadókat Algír mára jelentősen meggyengítette, soha nem számolta fel teljesen. A hatóságok rendszeresen tartóztatnak le terrorizmussal gyanúsítottakat és fedeznek fel fegyverraktárakat. Az ország polgárháborúja idején közel egy évtizedbe telt (1992–2002, a „fekete évtized”), mire a lázadást ellenőrzés alá vonták. Azóta a hadsereg továbbra is eltökélt abban, hogy a lakosság felé az erő képét sugározza, hangsúlyozva a felkészültségét és a harci képességeit. 

Algír vs. Rabat 

Az Algéria fegyverkezése mögött álló másik – a cikk elején még csak említett – fő motiváció, hogy a kormány fenntartsa a Marokkóval való stratégiai rivalizálást. Annak ellenére, hogy a közvetlen katonai összecsapás valószínűsége csekély – mégpedig főként azért, mert egyik félnek sem származna haszna abból –, az algériai rezsim belső legitimitását az adja, hogy az egyetlen olyan szereplőként pozicionája magát, amely képes ellensúlyozni a marokkói befolyást. 

Az algériai–marokkói dinamikát egy sor egymással összefüggő vita alakítja, amelyek bár külön-külön korlátozottak, együttesen instabilnak mutatják a két ország viszonyát – és épp ezzel az állapottal indokolható Algéria folyamatos katonai modernizációja. 

A három legvitásabb pont: 

– az Ábrahám-egyezmény: Rabat azon döntése, hogy az Ábrahám-egyezmény révén normalizálja a diplomáciai kapcsolatait Izraellel, ellenállást váltott ki Algírban. Algéria ugyanis elutasítja a „közvetlen határokat Izraellel”, amely az ország geopolitikai aggodalmainak jelképévé vált. Ez a retorika aláhúzza Algírban a Marokkó stratégiája és gazdaságpolitikája felett érzékelt izraeli befolyástól való félelmet. 

Az Ábrahám-egyezmény aláírása (Forrás: Wikimedia Commons)

– Nyugat-Szahara: Afrika egyik legrégebben húzódó területi konfliktusaként a nyugat-szaharai kérdés továbbra is vitatott. Marokkó déli és Algéria nyugati tartományaiban ugyanis még mindig előfordulnak szórványos összecsapások, különösen a marokkói erők és a Polisario harcosai között. Bár ezek önállóan nem igazolják Algéria fegyverkezését, megerősítik azt a narratívát, hogy fenn kell tartani a készenlétet. Marokkó szintén úgy tekint a saját felfegyverkezésére, mint az algériai ambíciók ellensúlyozására. 

– Kabiliai Autonómiai Mozgalom: Algéria azzal vádolja Marokkót, hogy titokban támogatja a Kabiliai Autonómiai Mozgalmat (MAK), azt a szeparatista csoportot, amely a Tell-Atlasz hegység részét képező észak-algériai Kabilia tengerparti régió függetlenségét szeretné elérni. Emiatt Algéria 2021. augusztus 24-én megszakította a diplomáciai kapcsolatait Marokkóval. A hadsereg számára a MAK-ügy nem pusztán belpolitikai aggodalom, hanem potenciális casus belli. 

Algír a Nagy-Marokkó történelmi koncepcióját, amely V. Mohammed marokkói király nevéhez köthető az 1950-es években, ürügyként használja fel arra, hogy a szomszédját imperialista hatalomként ábrázolja, amit az Algír által szintén hódítóknak tekintett más szereplők, például az Egyesült Államok és Franciaország is támogat. Ez a narratíva mélyen beleivódott a rezsim identitásába. 

Nagy-Marokkó kiterjedése (Forrás: Wikimedia Commons)

Algéria, amely hű marad az el nem kötelezett országok mozgalmának eszméihez, még mindig a dekolonizációs korszak pánarab küzdelmei által formált alakot őrzi.

Ez a keretezés némiképp legitimálja a fegyveres erők modernizálására irányuló erőfeszítéseit, és azokat egy olyan stratégiával hangolja össze, amelynek célja az Egyesült Államokkal és Izraellel szembeni erőegyensúly kialakítása. 

Mindez bár összhangban van a rezsim politikai eszméjével, kockázatos akkor, amikor szembemegy a hatalmi dinamika realitásaival. Annak ellenére, hogy az algériai légierő a 70 Szu–30MKA nehéz vadászgépből álló flottájával Afrika egyik legképzettebbje, egy a NATO-hoz csatlakozott erőkkel szembeni esetleges konfliktus kimenetele Algéria számára kedvezőtlen lenne. 

Az észak-afrikai ország – ahogy már említettük – fenntartja a konfrontációt szomszédjával szemben, amit a katonai képességekbe való jelentős befektetések mutatnak, ám szándékosan kerüli a nyílt konfliktust kiváltó vörös vonalakat.

A magabiztos pozicionálás ellenére az ország vezetése úgy tűnik, inkább a rezsim örökségének megszilárdításával, nem pedig az aktív katonai szerepvállalásra való felkészüléssel van elfoglalva. 

Saïd Chengriha tábornok, a Nemzeti Néphadsereg vezérkari főnöke 79 éves, akárcsak az elnök, akinek törékeny egészségi állapota továbbra is aggodalomra ad okot. Kevés jel utal arra, hogy bármelyikük is törekedne egy Marokkóval való közvetlen konfliktusra, és nem úgy tűnik, hogy az algériai közvélemény támogatna egy háborút – különösen egy olyan forgatókönyv esetén, ahol a katonai kimenetel rendkívül kiszámíthatatlan. 

Saïd Chengriha tábornok (Forrás: Wikimedia Commons)

A legvalószínűbb forgatókönyv: a belföldi elégedetlenség a fő probléma 

Az algériai rezsim kitart a modern fegyverek beszerzésére irányuló stratégiája mellett, rendszeresen felvonultatva katonai képességeit. Erre volt példa az algériai forradalom 70. évfordulója tavaly novemberben, amelynek során bemutatta az orosz gyártmányú Repellent–1 drónelhárító rendszert.

A diplomáciája továbbra is feltűnően következetlen, a Moszkva-barát álláspont és a Nyugat felé tett óvatos közeledések között ingadozik – a legjobb példa erre az Egyesült Államokkal kötött katonai együttműködési memorandum. 

Hónapról hónapra egyre világosabb, hogy Algéria elsődleges kihívása belülről fakad. Az igazi fenyegetést tehát nem egy külső ellenfél jelenti, ahogyan azt a retorika sugallja, inkább a saját lakossága. Az algériaiakat kevésbé érdekli a geopolitika, mint a munkahelyekhez, a tiszta vízhez és a megbízható áramellátáshoz való hozzáférés. A rezsim által folytatott fegyverkezési verseny azonban alig foglalkozik ezekkel a sürgető belföldi szükségletekkel, tovább mélyítve a kormány és a nép közötti szakadékot. 

A Hirak-tüntetések Algériában (Forrás: Wikimedia Commons)

Kevésbé valószínű forgatókönyv: fegyveres konfliktus 

Azzal, hogy Algír túlzottan felfegyverzi az erőit és konfrontatív álláspontot képvisel szomszédaival szemben, mégiscsak megteremti egy külső konfliktus feltételeit. Ez esetben a nagyhatalmaknak, mind az oroszoknak, mind a nyugatiaknak be kellene avatkozniuk a nyugalom helyreállítása és az eszkaláció megakadályozása érdekében, ami rávilágítana a regionális stabilitás törékenységére. 

Egy ilyen félresiklást követően Algír nagyobb politikai legitimitásra törekedne, és fokozná a közeledését Tunéziához és Líbiához, azon igyekezve, hogy átvegye a vezető szerepet egy esetleges háromoldalú észak-afrikai szövetségben Marokkóval szemben. 

Ez pedig egy olyan törekvéssé válhat, amely Algírt egy koherens regionális gazdasági és katonai blokk élére helyezi. Ez a stratégiai ellensúlyként megfogalmazott elképzelés a régen megszűnt Arab Magreb Uniót helyettesíti, amely mára a történelem homályába veszett, és Algír azon célját is hangsúlyozza, hogy befolyását egész Észak-Afrikára kiterjessze. 

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons