A történelem Dwight Eisenhower tábornoknak tulajdonítja azt, hogy a szövetségesek győztesként kerültek ki a második világháborúból. Bár a parancsnokságának megvolt a kellő szakértelme, különleges képességekre volt szüksége ahhoz, hogy ezt a tudást egy hatékony csapattá lehessen szervezni. Közvetlenül a háború után az európai országok az újjáépítéssel és a nézeteltérések megfékezésével voltak elfoglalva. A kommunisták komoly fenyegetést jelentettek, mivel a Szovjetunió nemcsak megszilárdította befolyási övezetét a jaltai megállapodás szerinti szabad választások megtagadásával, hanem aktívan aláásta a Nyugatot azzal, hogy titokban támogatta a kommunista pártok hatalomra jutási ambícióit különösen Görögországban és a balkáni országokban, végül pedig Sztálin igyekezett kihasználni azt, hogy Franciaország és Nagy-Britannia között nem volt bizalom még úgy sem, hogy a közös ellenséget, Németországot demilitarizálták. Az egykori Brit Birodalmon belüli kapcsolatok lazák vagy nem létezők voltak.  

Ilyen nemzetközi környezetben alakult meg a NATO a szovjet fenyegetés ellen 1949-ben, és lett 1951-ben Eisenhower a Szövetséges Erők Európai Legfelsőbb Parancsnoka (SACEUR), míg Bernard Montgomery tábornagy a helyettes parancsnoki tisztséget töltötte be. Azóta a SACEUR mindig egy amerikai tiszt, akinek a legtöbbször brit helyettese van. Az erős, jól szervezett NATO visszatartotta a Szovjetuniót attól, hogy erőszakkal terjessze ki Európa feletti ellenőrzését. Ez az elrettentés 70 éven át hatékony maradt. 

A jelenlegi helyzet alapjaiban más: Putyin tesztelte a nyugati szövetséget Georgia egyes részei és a Krím annexiójával.

A Trump-kormányzat most világossá tette, hogy a régi típusú elrettentésnek vége,

az amerikai elnök ugyanis kisebb jelentőséget tulajdonít saját európai fegyveres erőinek, mivel elsősorban az indo-csendes-óceáni térségre akar koncentrálni. A NATO-ban éppen ezért nagy az aggodalom: Christopher Cavoli tábornok, a jelenlegi SACEUR mandátuma idén nyáron lejár, és kérdés, hogy Trump hajlandó-e egy hasonlóan kompetens vezetőt javasolni, vagy megelégszik, ha ebbe a pozícióba egy másodvonalas emberét ülteti. Ez utóbbi intő jel Európa számára, hogy az amerikai prioritások változnak. 

Ebben a helyzetben érdemes lehet megfontolni az úgynevezett Kissinger-tervet: a Time-nak 1984 márciusában írt véleménycikkében Henry Kissinger megfogalmazta a NATO átalakításának tervét. Elébe ment Trump követelésének, hogy Európa tegyen többet önmaga védelméért, és azt javasolta, hogy a SACEUR legyen európai, és hogy a kontinens vállaljon nagyobb felelősséget a nukleáris elrettentésért és a szárazföldi védelemért. Ez volt az az időszak, amikor még bizonytalan volt, hogy ki lesz Jurij Andropov utódja a Szovjetunió élén. Kissinger úgy érezte, hogy egy erős, egyesült Európa rákényszeríthetné az új vezetést, hogy tárgyalásokat folytasson a hidegháború befejezéséről. Ezt a tervet azonban soha nem vették fontolóra. 

Európa azért utasította el a NATO európai erőinek vezetését, mert azt remélték, hogy ha a SACEUR amerikai lesz, az az Egyesült Államokat a szövetséghez köti. Az amerikaiak pedig azért ellenzik, hogy a SACEUR európai legyen, mert úgy vélik, hogy senkinek nincs elegendő személyes tekintélye ahhoz, hogy megakadályozza az európai hadseregek vezetői közötti nézeteltéréseket. Ebben van logika: egy amerikai SACEUR mindig is megfélemlítőbb volt az ellenfelek számára. Szó van arról, hogy

Trump európai SACEUR-t követelhet, de még rosszabb a forgatókönyv, ha egy olyan tábornokot javasol, aki nem alkalmas a feladatra. 

Az Egyesült Államok által Európának és Kanadának a NATO-hoz való nagyobb hozzájárulásra vonatkozó korábbi követelései, amelyek a védelmi kiadásokra vonatkoztak, aláásták a szövetséget. A közelmúltban az USA elégedetlenségére adott európai válaszok reménykeltőbbek. A tagállamok kiadásainak növelése, az Európai Védelmi Ügynökség újjáélesztése, valamint a NATO és az Európai Unió brit vezetésű „hajlandó koalíciója” bizonyította a szövetség hatékony európai vezetéséhez szükséges politikai támogatást. A 9/11-es támadások után Nagy-Britannia az Egyesült Államoknak a terrorizmus elleni háborúban nyújtott brit támogatásra emlékeztető terminológiát használva olyan mechanizmust javasolt, amely egy konfliktus esetén akkor is megvédi Európát, ha az USA nem vesz részt benne, ahogyan azt az első és a második világháború első két évében tette. Olaszország azt javasolta, hogy Ukrajnának a NATO 5. cikkelyének mintájára valódi biztonsági garanciákat ajánljanak fel. 

De képes-e Európa olyan NATO-vezetői csapatot létrehozni, amelyet az ellenfelek is tisztelni fognak? Az Egyesült Államok vezette koalíció és a NATO részvétele az afganisztáni és az iraki háborúban az európai hadseregek jelenlegi parancsnokainak harci tapasztalatokat adott. Az említett összecsapások tábornokai azonban nyugdíjba vonultak, és az aszimmetrikus hadviseléssel kapcsolatos tapasztalataik nem biztos, hogy egy közvetlen konfliktusra is érvényesek. 

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Flickr