Túllépve azon, hogy az Egyesült Államok néhány hete sokkolta a világot Donald Trump és Volodimir Zelenszkij éles fehér házbeli szóváltásával, felgyorsultak az események. Ezt követően az USA szüneteltette a katonai segélyek nyújtását és a hírszerzési információk megosztását Ukrajnával (frissítés: ezt a szaúd-arábiai Dzsiddában tartott amerikai–ukrán tárgyalásokon visszavonták) azzal a céllal, hogy rávegye a mielőbbi tűzszünetre. De Oroszország érdekei egybecsengenek Kína érdekeivel is.  

Zelenszkij a Fehér Házban (Forrás: Wikimedia Commons)

Elrugaszkodva azonban az amerikai–ukrán kapcsolatok alakulásától: az Ukrajnában születendő bármiféle béke hatással lesz Kína indo-csendes-óceáni térségre vonatkozó hozzáállására. Trump nagyrészt azzal az ígérettel kampányolt az elnökségért, hogy véget vet az orosz–ukrán háborúnak.

Ebből úgy tűnik, hogy olyan örökséget akar maga után hagyni, amely a nevével összeforrasztja egy háborúkat befejező elnök képét, ellentétben elődeivel mind a republikánus, mind a demokrata oldalon. Az amerikai külpolitika általános irányvonalát most úgy alakítják ki, hogy illeszkedjen ehhez. 

Ezáltal megerősödtek azok a republikánus párton belüli hangok, amelyek szerint Kínában, nem pedig Oroszországban látják a jelenkor fenyegetését. Például a védelmi miniszter politikai alelnökének jelölt Elbridge Colby évek óta azt szorgalmazza, hogy a Kína által jelentett fenyegetéssel szemben az USA-nak Európából és a Közel-Keletről az indo-csendes-óceáni térségbe kell irányítania az erőforrásait. Ezt az álláspontot a Republikánus Párton belül széles körben, bár nem mindenhol, elfogadták. 

Az Egyesült Államokban kétpárti egyetértés van abban, hogy jelenleg Kelet-Ázsia az amerikai nagystratégia kulcsfontosságú színtere, és hogy Kína ambíciói és növekvő katonai ereje egyre nagyobb fenyegetést jelent az USA-ra és szövetségeseire nézve. 

Szenátusi megerősítő meghallgatásán Colby azt mondta, hogy országának arra kell összpontosítania, hogy „megtagadja Kínától a regionális hegemóniát”, és hogy „katasztrófa lenne az amerikai érdekek szempontjából”, ha Tajvan Kínához kerülne. Az Ukrajnának és Izraelnek nyújtott amerikai segélyek azonban késleltették a Tajvanra irányuló fegyverszállítmányokat, és Colby szerint az USA-nak egyszerűen nincs kapacitása arra, hogy három térségben is (Európa, Közel-Kelet, Csendes-óceán) konfliktusokat támogasson.  

Az ő és talán most már a Fehér Ház egészének a logikája szerint az USA-nak meg kell szüntetnie az Ukrajnának nyújtott támogatását, hogy az erőforrásait Kína ellen és Tajvan támogatására összpontosíthassa. 

A valóság azonban az, hogy az európai és az indo-csendes-óceáni frontok összekapcsolódnak, amíg Oroszország és Kína támogatják egymást, és az érdekeik összhangban vannak. 

A két ország néhány nappal az orosz–ukrán háború kitörése előtt korlátlan partnerséget hirdetett, és Hszi Csin-ping kínai elnök a múlt hónapban, a konfliktus hároméves évfordulóján megerősítette ezt. A partnerség anyagi és érdemi is: Kína segítséget nyújtott Oroszországnak térinformatikai adatok megosztásával, piacokkal, vásárolta a természeti erőforrásait, segítő kezet nyújtott a szankciókkal sújtott vállalatainak, valamint támogatást nyújtott Moszkvának az ENSZ-ben.

Oroszország eközben erősíti a katonai együttműködést Kínával, többek között az indo-csendes-óceáni térségben. Az USA 2024-ben először fogott el kínai és orosz bombázókat, amelyek együtt repültek Alaszka közelében, Oroszország pedig csatlakozott Kínához a Japán-tengeren tartott hadgyakorlatokon. 

Egy orosz győzelem Ukrajnában Kína számára is óriási siker lenne, még ha elsőre nem is feltételeznénk ezt az összefüggést: az orosz győzelem ugyanis összetörné az erős és egységes Nyugat képét a NATO hitelességével együtt, és ez világszerte kétségeket ébresztene az amerikai biztonsági garanciákkal kapcsolatban. 

Az oroszok sikere megnyithatná az utat Kína egyik legfontosabb céljához, Tajvan elfoglalásához. Ezért van az, hogy a tajvani kormány, amelynek az indo-csendes-óceáni térségben mindenkinél több a vesztenivalója, három éve hangosan éljenzi az USA Ukrajnának nyújtott támogatását. Most azonban Tajpej tele van aggodalommal. 

Ha az ukrajnai háború Oroszország számára kedvező feltételekkel ér véget, Kína és Oroszország is szabad kezet kap arra, hogy a közös erőfeszítéseiket az indo-csendes-óceáni térségre összpontosítsák. Így a keleti hadszíntéren egy óvatos Kína helyett az USA-nak egy felbátorodott Kínával és egy megerősödött Oroszországgal kell majd szembenéznie, még akkor is, ha az Egyesült Államok szövetségesei és partnerei a térségben szkepticizmussal tekintenek az USA-ra. 

Mindebből az következik, hogy amíg az amerikai külpolitika – ahogy Henry Kissinger hajdani külügyminiszter mondta – nem képes valamilyen szinten leválasztani egymásról Kínát és Oroszországot, addig Moszkva győzelme Ukrajnában Peking térnyerését eredményezi az indo-csendes-óceáni térségben. Ilyen környezetben és a hidegháborús logika nemzetközi kapcsolatokba való visszatérésével Magyarországnak lehetőleg fenn kell tartania a jó kapcsolatait mind a három globális játékossal (USA, Oroszország, Kína), hogy továbbra is a keleti és nyugati technológiák találkozási pontja lehessen Európában. 

Henry Kissinger, egykori amerikai külügyminiszter (Forrás: Wikimedia Commons)

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons