Putyinnak nem sürgős a tűzszünet, Ukrajnának és az Egyesült Államoknak annál inkább. A békekötés mégiscsak úgy fog végződni, hogy Washington megmondja Ukrajnának, mit írjon alá.
Joe Biden a legnagyobb külpolitikai hibát követte el, amikor úgy döntött, három éven keresztül csepegtetett fegyverszállítmányokkal és pénzzel tart életben Európával együtt egy olyan proxyháborút, amelyet sem Ukrajna, sem Oroszország nem tud megnyerni. Az amerikai elnökváltás mindent megváltoztatott, Biden terhes öröksége már Trumpot nyomasztja. A világos harctéri helyzet, a több százezer halott és az orosz előrenyomulás dacára az Európai Unió brüsszelita többsége még mindig folytatni akarja a háborút, míg a Fehér Ház új lakója vasszigorral halad célja elérése, a fegyverszünet és a békekötés felé.
Trump nyilvánvalóvá tette, hogy az Európai Bizottságot semmilyen formában nem tekinti tárgyalópartnernek: munkája során a kétoldalú kapcsolatokat részesíti előnyben, Brüsszelt tehát, amely kétségbeesetten igyekszik fenntartani a centralizált vezetés látszatát, nemcsak súlytalan, de felesleges tényezőnek gondolja. Ami az elnök békekötésre irányuló ambícióit illeti, Ukrajna sincs túl jó helyzetben. A botrányos washingtoni találkozón Trump arra is figyelmeztette Zelenszkijt (túl azon, hogy meg ne próbáljon még egyszer követeléseket megfogalmazni felé), hogy Ukrajna kezében nagyon kevés ütőkártya van egy általa elképzelt, ukrán szempontból ideális békekötéshez. A játékot tehát az Egyesült Államok szabályai szerint játszák: Európa mellőzésével Washington tárgyal az oroszokkal, majd az ukránokkal, hogy első lépésben egy (Zelenszkij által a Fehér Házban történt katasztrófáig makacsul elutasított) fegyverszünet létrejöjjön, majd annak alapjain elkezdődhessenek a valódi béketárgyalások.
Miután az ukrán elnököt szó szerint megfenyítették a segélyek azonnali leállításával, és beadta a derekát, itt tart jelenleg a történet. Most mindenki arra vár, el tudja-e érni Trump orosz kollégájánál, hogy rábólintson egy 30 napos fegyverszünetre. Bár a Nyugat háborúpárti része igyekszik Zelenszkij megregulázását úgy kommunikálni, mintha az a béke iránti vágy feltétlen megnyilvánulása lenne az ukrán elnök részéről (ebből következően amennyiben Putyin határozott nemet mond, az azt bizonyítja, hogy mindenáron folytatni akarja a harcot, vagyis vele nem lehet tárgyalni), Zelenszkij valójában nem sok jelét adja annak, hogy a fegyverszünetet valóban egy béketárgyalás alapjának tudná tekinteni. Marco Rubio külügyminiszter és Pete Hegseth védelmi tárcavezető elég világosan beszélt arról, hogy az Amerikai Egyesült Államok nemet mond Ukrajna NATO-csatlakozási szándékaira, valamint azt is, hogy Ukrajna kénytelen lesz területi veszteségeket elkönyvelni a békekötés érdekében. Zelenszkij azonban egyrészt elutasítja az elfoglalt területek Oroszországhoz csatolásának gondolatát (igaz, immár nem katonai, hanem diplomáciai úton szeretné rendezni a visszaszerzésüket, az pedig elméletileg nem, de gyakorlatilag egyenlő a teljes annektálással), másrészt ragaszkodik ahhoz, hogy országa NATO-taggá váljon, és erre legalább valamilyen hivatalos ígéretet kapjon. E gondolatához kellő támogatást kap a ruszofób balti államoktól és Lengyelországtól, ám az út, amelyre léptek, teljes zsákutca. Putyin ezt a lehetőséget még gondolat szintjén sem fogadja el, Trump pedig a jelek szerint tökéletesen megérti az orosz elnök aggodalmait, valamint azt is, hogy a háborút kirobbantó ok logikusan csak kizáró formában lehet benne a majdani békeszerződés szövegében.
Ki nem mondott szavak
A szaúd-arábiai amerikai–ukrán tárgyalások után megfogalmazott 30 napos tűzszüneti terv az előző verziókhoz képest nemcsak a tengeri és a légi, hanem a szárazföldi harci cselekmények beszüntetésére is vonatkozna. Putyin üdvözölte ugyan az elképzelést, de már előzetesen feltette azokat a logikus kérdéseket, amelyek megválaszolása nélkül határozott nemet fog mondani: tartalmazza-e például a tűzszünet azt a kitételt, hogy a harminc napban Ukrajna nem fogadhat újabb fegyversegélyeket, tehát nem éppen egy újabb támadásra használja fel a szünetet. Ennél is lényegesebb kérdés, hogy hogyan lehet ellenőrizni a mintegy 2000 kilométeres frontvonalon a tűzszünet betartását, illetve ha megszegik azt, ki tudja megmondani, hogy melyik fél támadott először.
Moszkva tiszteli Trumpot, Putyin pedig pontosan tudja, hogy óriási lehetőséget kapott Washingtontól arra, hogy győzelmet kommunikálva fejezhesse be a háborút. Ugyanakkor az idő neki dolgozik: a megszállt kurszki területeket talán már napokon belül felszabadítják (Zelenszkij éppen azért indította a vakmerő és öngyilkos küldetést, hogy tárgyalási alapnak használja a terület esetleges visszaadását), a Donbaszban pedig ha lassan is, de folyamatosan nyomul előre az orosz hadsereg. Ha mindehhez hozzátesszük az amerikai segélyek elapadását, Trump határozott elutasítását az amerikai katonák Ukrajnába küldésével kapcsolatban, az európai államok fegyverraktárainak és anyagi lehetőségeinek egyre nyilvánvalóbb kimerülését, Trump béke iránti elkötelezettségét és az Európai Unión belüli egyre nyilvánvalóbb törésvonalakat, az orosz elnök valóban úgy érezheti, feszítheti még a húrt.
A konfliktus jelenlegi állapotának befagyasztása és egy arra épülő békeszerződés valószínűleg elfogadható lenne Putyin számára. Addig azonban nem kezd el tárgyalni semmiről, amíg nem kap világos garanciát néhány dologra. Elsősorban Ukrajna NATO-tagságának végleges elutasítására, másodsorban arra, hogy európai békefenntartók nem teszik be a lábukat Ukrajna területére. (Hogy az annektált területeket nemzetközileg elismerik-e Oroszországhoz tartozónak, egyáltalán nem mérvadó. A Krímet sem ismerik el több mint tíz éve, mégis orosz fennhatóság alatt áll.) A tartós békét megcélzó folyamatról szóló találgatások azért rendkívül fontosak már most, mert Trump tervei szerint a fegyverszünet megkötésével azonnal megkezdődnének a tárgyalások az ő közvetítésével. Nem tiszta az sem, hogy az amerikai elnök odaengedi-e az asztalhoz Európát mint tárgyalófelet. A jelenlegi brüsszeli irányt változatlanul a Moszkva iránti gyűlölet és a militarista felfogás csúcsra járatása jelenti, Trump tehát okkal feltételezi, hogy a brüsszeli jelenlét akár végzetesen megakaszthatná a folyamatot.
Határtalanul
Az amerikai–ukrán tárgyalásokon állítólag fel sem merült a területátadás témája. Pedig Rubio előtte többször kifejtette, hogy Ukrajnának fel kell készülnie a békekötés területvesztési vonzataira. Az nyilvánvalóan fel sem merül, hogy a Donbasz azon részeit, amelyeket az orosz hadsereg három év alatt elfoglalt és ellenőrzése alatt tart (ráadásul Moszkva népszavazás útján annektált), egyszerűen visszacsatolják Ukrajnához. Ez ugyanolyan tabu, mint Ukrajna NATO-tagsága. Amennyiben ezt a két garanciát nem kapja meg Putyin, nem lesz semmilyen béketárgyalás, a háború pedig immár az eszkaláció maximális veszélyével fog folytatódni.
Bár Trump külpolitikája első és második pillantásra is meglehetősen káoszosnak tűnik, valójában igen jól behatárolható, rögzített pontok mentén halad. Az ukrajnai háború esetében is a reálpolitikai szemlélet a mérvadó: a háború lezárása érdekében bizonyos pontokban nem lehet vitát nyitni Putyinnal. Ukrajna NATO-tagsága és az elfoglalt területek éppen ilyenek. Nincs az amerikai kormányzatban olyan politikus, amelyik azt ígérte volna Kijevnek, hogy visszakapja a területeit. Valójában ennek éppen az ellenkezője történik: minden egyes találkozás alkalmával tudatosítják benne a két alapvető tényt: amennyiben nem hajlandó békét kötni, az Egyesült Államok minden támogatást meg fog vonni Ukrajnától, ami nemcsak a hadsereg, de az állam összeroppanását is előidézheti – ez a békekötés azonban területi veszteségekkel fog járni.
Az a verzió, amelyet Zelenszkij évekig hangoztatott (Ukrajna határainak a 2014-es, Krím elfoglalása előtti viszonyokat kell tükröznie), már szóba sem kerül. Ezt még az európaiak is abszurd ötletnek tartják, de a 2022-es háborúban elfoglalt területekkel kapcsolatban is csak a legmegrögzöttebb oroszgyűlölők, köztük Kaja Kallas, az Európai Unió külügyi főképviselője fogalmaznak meg elméleti követeléseket.
Mike Waltz nemzetbiztonsági tanácsadó a napokban egy interjúban a lehető legőszintébben válaszolt a neki szegezett kérdésre. Mint mondta, két dolgot alapvető kritériumként kell értékelni a béketárgyalási folyamatban: Ukrajna nem lesz a NATO tagja, a kelet-donbaszi régió, vagy legalábbis az a része, amelyet elfoglaltak/elfoglalnak az oroszok, papíron is Moszkva fennhatósága alá kerül. Hangsúlyozta, hogy erről mindkét féllel egyeztetnek, arról ugyanakkor még mindig homályosak az információk, hogy az amerikai tervek szerint az oroszoknak milyen engedményeket kell majd tenniük Ukrajnának. „Mindkét félnek vannak követelései, és természetesen mindkét félnek kompromisszumokat kell majd kötnie” – fogalmazott, egyelőre azonban csak az körvonalazódik, hogy az ukránoknak miről kell lemondaniuk.
Bonyolítja a történetet, hogy a brit miniszterelnök mindeközben (tudomásul véve, hogy az amerikaiak ki akarnak szállni az európai történetből, és a békekötés után gyakorlatilag csak a gazdasági kapcsolatok révén képzelik el Ukrajna biztonsági garanciáit) egy párhuzamos béketerv kidolgozásán dolgozik Macron francia elnökkel együtt. Starmer paradox módon egy nem uniós állam vezetőjeként állt élére az Európai Unió Ukrajna-politikájának – időben észlelve, hogy Ursula von der Leyen és az Európai Bizottság centralizált hatalomgyakorlása az amerikai elutasítás következtében működésképtelenné vált, a blokkon belül pedig immár (nem csak Magyarországnak köszönhetően) olyan mértékű széthúzás tapasztalható a háborúval kapcsolatban, hogy az az egység látszatát is képtelen felszínen tartani.
A brit–francia tandem éppen ezért nem is várja, hogy a jövőben egységes európai álláspont és támogatási rendszer alakuljon ki Ukrajnával kapcsolatban. Helyette egy új szövetség kiépítésén dolgoznak, amely egyfelől (az Egyesült Államok követelésének megfelelően) a NATO európai szárnyának megerősítését tűzte ki célul, másfelől az ukrajnai háború folytatásának, illetve lezárásának a lehetőségeit vizsgálja – jelenleg mindkét esetben Oroszország érdekeit figyelmen kívül hagyva. A fő kérdés az, hogy a párhuzamos béketerv találkozik-e Trump elképzeléseivel, vagy az olyan elemek dominálnak-e benne, amelyeket Putyin alapból elutasít, jobb esetben ismét rámutatva Európa zavaró jelenlétére a tárgyalóasztalnál, rosszabban végzetesen lelassítva még a fegyverszünetet célzó folyamatot is. Ha a Starmer–Macron vezette koalíció meggyőzi Zelenszkijt a háború folytatásának szükségességéről, vagy egy újabb fenyegetettség érzetét kelti Putyinban, a béketárgyalásokra esély sem lesz. Ahogyan Zelenszkij fogalmazott (ezzel a végletekig feldühítve Trumpot) az első Starmer-féle tárgyalás után: „a háború befejezéséről szóló megállapodás még nagyon, nagyon messze van”.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Dreamstime
