Mearsheimer és az offenzív realizmus 

Szerző: Lóránt Károly mérnök-közgazdász

A különböző külpolitikai iskolák alapvetően a külpolitikában számottevő szerepet játszó erők, tehát eredendően a nagyhatalmak szándékait, külpolitikai indítékait magyarázzák. A nemzetközi szakirodalom nagyjából ötféle ilyen iskolát különböztet meg.  

A realista iskolán belül az offenzív realizmus abból indul ki, hogy a világpolitika fő szereplői nagyhatalmak, a nemzetközi rendszer pedig anarchikus. Egy ilyen helyzetben az államok soha nem lehetnek biztosak más országok szándékait illetően, és ezért megfelelő katonai képességekkel kell rendelkezniük. Ugyanakkor az államok racionális szereplők, amelyek képesek olyan észszerű stratégiákat kidolgozni, amelyek maximalizálják a túlélési esélyeiket. A realista iskola másik ága a defenzív realizmus, amely szerint az államok eredendően nem agresszívek, és az első számú gondjuk nem a hatalom maximalizálása, hanem a rendszerben elfoglalt pozíciójuk megőrzése. Ez a felfogás optimistább, mint az offenzív, mert az utóbbi szerint sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy az országok közötti biztonsági versengés konfliktushoz és háborúhoz vezet. 

A két realista mellett jelentős a liberális (idealista) iskola, amely szerint az államok nem csupán a hatalom maximalizálására törekednek, hanem együttműködésre és békére is. Ezért a nemzetközi politikát nemcsak az anarchia és a hatalmi verseny határozza meg, hanem szerepet kapnak az intézmények, a nemzetközi jog és a gazdasági kapcsolatok. Ennek az iskolának két kiemelkedő képviselője Joseph Samual Nye² és Robert Keohane,³ akiknek a kemény (katonai) és a puha (intézményekben megtestesülő) hatalom kombinált felhasználására vonatkozó gondolatait főleg a Clinton- és az Obama-kormányzat használta fel, de idesorolhatjuk Bidenét is.⁴ 

A nemzetközi kapcsolatokat magyarázó harmadik iskola a konstruktivizmus, amely szerint a nemzetközi kapcsolatokat jelentős mértékben eszmei tényezők alakítják, konstruálják. Ez a szociológia területéről származó megközelítésekben és elméletekben gyökerezik, és azt mondja, hogy a kollektív hiedelmek formálják (konstruálják) a szereplők érdekeit és identitását, amelyek azonban nem állandók, és inkább alakulnak belső, mint külső hatásokra. Az iskola fő képviselője Alexander Wendt⁵ és Nicholas Onuf.⁶ Ennek a világmagyarázata illik leginkább a mai Európai Unióra, amelynek a politikai döntéshozatalát leginkább a belsőleg konstruált ideológiák határozzák meg. 

Megemlíthető még a nemzetközi kapcsolatok marxista magyarázata, amely szerint a nemzetközi politika nem az államok közti rivalizálásról, hanem a globális kapitalizmus működéséről szól. E rendszerben a multinacionális vállalatoknak és a pénzügyi intézményeknek nagyobb az erejük, mint az egyes államoknak, és számottevő hatással vannak az általuk hozott politikai döntésekre. 

Végül a nemzetközi politikára jelentős hatást gyakoroltak és gyakorolnak a geopolitikai iskolák, amelyek szerint a földrajzi tényezők (pl. természeti erőforrások, közlekedési útvonalak, stratégiai elhelyezkedés) meghatározzák az államok politikai és katonai viselkedését. Ennek legismertebb képviselője Halford Mackinder, aki szerint az, aki a „szívföldet” (a heartlandet, vagyis a volt Szovjetunió déli államait) uralja, az uralja a világot, Alfred Mahan, aki a tengeri fölényt hangsúlyozta, valamint Nicholas Spykman, aki az eurázsiai peremvidék feletti uralmat tartotta fontosnak. Az említettek az angolszász világuralom képviselői, de meg kell említenünk a valamikori német ambíciókat kifejező Karl Haushofert is, aki egy német–orosz–japán kontinentális tengelyben gondolkodott, és Alexander Dugint, aki az oroszok eurázsiai integráló szerepét hangsúlyozza.⁷ 

A nemzetközi kapcsolatok rendszere és annak dinamikája tehát igen bonyolult, és mindegyik elmélet megragad vagy kiemel belőle egy-egy jellemző vonást, amely egy meghatározott időben valóban dominálhatja a nemzetközi kapcsolatokat. 

Az Európai Unióra jelenleg – mint említettük – a konstruktivizmus illeszthető, mivel belső, ideológiai alapon (gender, bevándorlás, klíma) konstruált világmagyarázatok alapján hozza meg a döntéseit. A nemzetközi kapcsolatokban azonban, különösen az Egyesült Államok Trump nevével fémjelzett politikában, sokkal inkább a Mearsheimer által képviselt „offenzív realizmus” jelentkezik,

és a politológusnak a Der Spiegellel készült interjújában is ennek a megközelítésnek a konkrét helyzetre vonatkozó kifejtése érzékelhető. 

A német magazin újságírója, Bernhard Zand az interjú indításaként azt a kérdést tette fel, hogy Trump elnöksége alatt hogyan alakulhat az Egyesült Államok és Európa viszonya. Mearsheimer szerint a jelenlegi kormányzat arra törekszik, hogy alapvetően megváltoztassa Amerika és az európai szövetségesei közötti viszonyt, és jelentősen csökkentse az Egyesült Államok NATO-ban betöltött szerepét, még ha nem is vonja ki az országot a védelmi szövetségből. Az amerikai katonai erőket Európából Ázsia felé kívánja irányítani, és el akarja érni, hogy az oroszok Amerika, ne pedig Kína oldalán álljanak. A NATO terjeszkedésével és az ebből eredő ukrajnai háborúval Amerika ostoba módon a kínaiak karjaiba kergette Oroszországot, Trump viszont legalább megpróbálja semleges pozícióba terelni az oroszokat. Az ideális eset persze számára az lenne, ha Oroszországot Amerika oldalán lehetne felsorakoztatni Kína ellen. 

A következő kérdés Amerika európai katonai szerepvállalására vonatkozott: érvényes-e még az Észak-atlanti Szerződés 5. cikkelye, amely szerint a szövetség bármely tagja elleni támadás a NATO egésze elleni támadásnak minősül? Trump vajon bevetné-e az amerikai hadsereget, ha Oroszország elfoglalná Észtország, Lettország vagy Finnország egy részét? Mearsheimer szerint az 5. cikkely soha nem mondta ki, hogy az Egyesült Államok automatikusan katonai erőt alkalmazna egy NATO-társország megmentésére, de szinte mindenki ezt hiszi.⁸ Mindazonáltal egy ilyen támadás esetén Amerika valószínűleg a balti államok védelmére kelne. 

Hasonló kérdés volt az, ami az atomfegyverek alkalmazását, illetve Európa atomfegyverkezését érinti. Mearsheimer szerint a hidegháború idején alapvető fontosságú volt, hogy a frontállam, Nyugat-Németország elhiggye, megtámadása esetén az USA automatikusan atomfegyvereket vetne be a védelme érdekében. Valójában mind Henry Kissinger külügyminiszter, mind Robert McNamara védelmi miniszter – miután már nem voltak hivatalban – azt mondták, hogy nem vetettek volna be ilyeneket. 

A politológusnak három évtizeddel ezelőtt az volt az álláspontja, hogy ha a szovjetek kivonulnak Kelet-Európából, az Egyesült Államok pedig Nyugat-Európából, akkor Németország valószínűleg nukleáris fegyvereket fog kifejleszteni. Erre utalva a Spiegel megkérdezte, hogy Németország egy napon atomhatalommá válhat-e. 

Mearsheimer szerint ez nagyban függ attól, hogy hogyan értékelik az orosz fenyegetést. Mivel a németek – tévesen – meggyőzték magukat arról, hogy az orosz hadsereg készen áll arra, hogy lerohanja Európát, nagy a valószínűsége annak, hogy atomfegyvereket akarnak majd beszerezni. Ha azonban a tények alapján vizsgáljuk Oroszország képességeit, akkor azt látjuk, hogy Németországot Oroszország részéről nem fenyegeti komoly veszély, ezért valójában Németországnak sem rövid, sem középtávon nem lesz szüksége atomfegyverekre. 

A Spiegel azonban tovább firtatta a dolgot, megkérdezve, hogy lenne-e értelme a britekkel és a franciákkal közösen létrehozni egy európai nukleáris ernyőt. Erre azt válaszolta, hogy

ha ő lenne Németország, és úgy érezné, hogy komoly fenyegetésekkel néz szembe, akkor inkább saját atomfegyvereket szerezne be. 

A kérdések másik csoportja az orosz–ukrán konfliktusra vonatkozott. E téren Mearsheimer egyrészt azt a véleményét hangoztatta, hogy a háború oka a NATO keleti terjeszkedése, másrészt azt, hogy nincs bizonyíték arra, hogy Putyin imperialista lenne, aki egész Ukrajnát meg akarja hódítani, és Nagy-Oroszországot akarna létrehozni, nem is beszélve további kelet-európai területek elfoglalásáról. Oroszország nincs abban a helyzetben, hogy bekebelezze egész Ukrajnát vagy más kelet-európai országokat, főleg nem Nyugat-Európát. Hadserege az elmúlt három évben mindössze Ukrajna keleti ötödét tudta csak megszerezni. 

Ukrajna NATO csatlakozásának a lehetőségével kapcsolatban a Spiegel feltette a kérdést: ha az ukrán lakosság többsége a NATO-tagságot támogatja, akkor milyen jogon tagadhatják ezt meg tőle? A politológus megérti az ukrán nép vágyát, de Oroszország nagyhatalom, és világossá tette, hogy inkább elpusztítja Ukrajnát, mint hogy ezt hagyja. Mearsheirmernek nagyon fontos Ukrajna, és nem szeretné, ha az ország eltűnne a térképről. Pontosan ezért érvelt az 1990-es évek elején amellett, hogy Ukrajna tartsa meg a nukleáris fegyvereit, de semmiképp se próbáljon meg csatlakozni a NATO-hoz. Ha az ukránok megfogadták volna a tanácsát, akkor az országuk ma is egyben lenne. 

Jelenleg Ukrajna és Európa nézetei alapvetően eltérnek a Trump-kormányzatétól a tekintetben, hogy hogyan lehetne véget vetni a háborúnak, és általánosabban, hogy miként kellene kezelni Oroszországot. Washington jó kapcsolatokat akar Moszkvával, ám Európa nem. Nehéz elképzelni, hogyan lehet ezt a két nézetet összeegyeztetni. Trumpé nagyjából a következő: „megállapodást kötök Putyinnal, hogy állítsa le az ukrajnai háborút.

Ha ez nem tetszik az európaiaknak és az ukránoknak, akkor mi elmegyünk. Aztán ti, európaiak majd magatok állapodjatok meg az oroszokkal.”  

Az elmondottakat összefoglalva, Mearsheimer offenzív realistának tekinthető nézetei röviden a következők: az orosz–ukrán háború oka a NATO keleti terjeszkedése, tehát az ellenségeskedés leállításának előfeltétele, hogy Ukrajna ne legyen NATO-tag. Trumpot nem érdekli Ukrajna területi vesztesége, véget kíván vetni a háborúnak, mert az erőit a Kínával való versengésre akarja fordítani. Ha ez az európaiaknak nem tetszik, tegyenek, amit akarnak, ám mindenekelőtt maguk gondoskodjanak a saját védelmükről. Egyébként Európának nincs oka félni Oroszországtól, mert az oroszoknak sem szándékuk, sem képességük nincs arra, hogy a tőlük nyugatra eső államokat lerohanják. 

A Der Spiegel alapvetően a fősodorhoz tartozik, de időről időre közzétesz olyan írásokat is, amelyek a másik oldal véleményének is hangot adnak, és e bemutatott cikk is ezek közé tartozik. A szélesebb közvélemény (még Jens Stoltenberg, a NATO korábbi főtitkára is) éppen egy Spiegel-cikkből értesült arról, hogy a német újraegyesítéskor Gorbacsovnak megígérték, hogy ha az egyesített Németország a NATO tagja lehet, akkor az észak-atlanti szövetség egy centimétert sem fog kelet felé terjeszkedni.⁹  

A realista külpolitikai iskolának azonban kevés fősodratú sajtótermék ad hangot, inkább podcastokban, az alternatív médiában vagy egyes pártok állásfoglalásaiban lehet ilyen állásponttal találkozni. Így például Jeffrey Sachs, az ismert amerikai közgazdász, aki ott volt Jelcin idejében az orosz átalakuláskor, a Magyar Nemzeti Bank idén januárban Budapesten rendezett Lámfalussy konferenciáján lényegében ugyanazt mondta az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban, mint Mearsheimer: ennek az oka a NATO ostoba terjeszkedése, és ez a kijelentését egy podcast is népszerűsítette. Idesorolhatók Tucker Carlson adásai, de például Henry Kissinger közvetlenül a Nyugat által irányított 2014-es ukrajnai puccs után a Washington Postban fejtette ki a nézetét a kialakult helyzetről. Ezt írta: „a Nyugatnak meg kell értenie, hogy Oroszország számára Ukrajna nem egy külföldi ország. Az orosz történelem a Kijevi Russzal kezdődött, és az orosz vallás is onnan terjedt el. Ukrajna Oroszország része volt századokon át, és a történelmük azelőtt is összefonódott. Az orosz szabadságharc legfontosabb csatái, kezdve az 1709. évi poltavaitól, ukrán földön zajlottak. A Fekete-tengeri Flotta – Oroszország földközi-tengeri erejének eszköze – hosszú távú szerződés alapján a Krímben, Szevasztopolban állomásozik. Még az olyan orosz »disszidensek« is, mint Alekszandr Szolzsenyicin vagy Joszif Brodszkij is ragaszkodnak ahhoz, hogy Ukrajna az orosz történelem és Oroszország integrált része.”¹⁰ 

Európában – a magyar és a szlovák kormányfőn túlmenően – főleg a szélsőségesnek nevezett pártok, mind a jobb-, mind a baloldalon (például az AfD és a Bündnis Sahra Wagenknecht) állnak a realizmus talaján, és mutatnak rá a háború valódi okaira, míg az Európai Unió vezetése a saját maga által konstruált, a valóságtól elszakadt ideológia alapján kezeli a helyzetet, és készül egy elképzelt orosz támadásra. 

Az európai vezetők állásfoglalásait tekintve egyáltalán nem biztos, hogy a Trump-féle békekezdeményezés valóban tartós békéhez vezet, mert az Európai Unió által elfogadott 800 milliárd eurós fegyverkezési program célja pont az ukrajnai háború folytatásának támogatása. 

Ennek megakadályozása érdekében rendkívül fontos lenne, hogy az európai közvélemény, amely gyakorlatilag csak a fősodratú média háborúpárti híradásaiból tájékozódik, értesüljön a konfliktus valódi okairól, hogy annak ismeretében befolyásolni tudja a realitásoktól elszakadt politikusait.  

Kapcsolódó:

Címlapfotó: MTI/Bruzák Noémi

Források:

[1] Der Spiegel – Trump and Vance Have Contempt for the Europeans

[2] Joseph Samuel Nye Jr legismertebb  műve a Power and Interdependence, 1977

[3] Robert Owen Keohane legismertebb műve az After Hegemony (1984)

[4] A puha hatalom gyakorlati működését Magyarország David Pressmann amerikai nagykövet jóvoltából közvetlenül is megtapasztalhatta.

[5] Wendt máig legtöbbet idézett műve a Social Theory of International Politics (Cambridge University Press, 1999)

[6] Nicholas Onuf  konstruktivizmushoz való legismertebb hozzájárulását a World of Our Making (University of South Carolina Press, 1989. Onuf a nemzetközi rendszer működésében feltételezett anarchia különböző típusai helyett a hegemóniát, a hierarchiát és a heteronómiát tekinti a világügyekben való uralom különböző formáinak, vagyis szerinte a világkormány hiánya nem feltétlenül jelent anarchiát.

[6] Az egyes geopolitikai iskolák tanításainak rövid összefoglalását lásd: Lóránt Károly Nagyhatalmi játszmák, Kairosz, 2024

[7] Az 5. cikk vonatkozó része azt mondja, hogy ha ilyen támadás bekövetkezik, a NATO tagországok támogatni fogják a megtámadott felet és megteszik azokat az intézkedéseket – ideértve a fegyveres erő alkalmazását is -, amelyeket a béke és biztonság helyreállítása és fenntartása érdekében szükségesnek tartanak. A szöveg tehát elég homályos, a fegyveres beavatkozást lehetőségként is lehet értelmezni, nem csak automatikus kötelezettségként.

[8] Klaus Wiegrefe: We cannot offer NATO membership to Poland and the others.”New discovery of files from 1991 supports Russian accusation. 18 February, 2022.

[9] Der Spiegel – Neuer Aktenfund von 1991 stützt russischen Vorwurf

[10] Washington Post – How the Ukraine crisis ends