A legtöbben figyelmen kívül hagyták az Európai Parlament múlt heti állásfoglalását az európai védelem jövőjéről szóló fehér könyv egyik pontjáról. Az ugyanis hangsúlyozta a keleti pajzs és a balti védelmi vonal fontosságát.
Ennek kellene lennie az EU zászlóshajójának az elrettentés elősegítésére és a potenciális keleti fenyegetések leküzdésére, és mindkettő Lengyelországhoz kötődik. Más cikkelyek enyhítik a védelmi beruházások pénzügyi korlátozásait, és Władysaw Kosiniak-Kamysz lengyel védelmi miniszter mindkét vonatkozásban méltatta a határozatot.
Sokan nem ismerik a lengyel keleti pajzsot és a balti védelmi vonalat, amely két egymást kiegészítő projekt, amelynek keretében egy sor csúcstechnológiás erődítményt építenének négy EU-tagállam (Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia) Oroszországgal és Fehéroroszországgal közös határa mentén. Sokan Finnország kapcsolódó határvédelmi terveit is gyakran hozzákapcsolják, hogy kibővítsék az Északi-sarkvidéktől Közép-Európáig terjedő területet.
A balti államok védelmi miniszterei még tavaly januárban megállapodtak abban, hogy Oroszországgal és Fehéroroszországgal közös határaik mentén kiépítik az úgynevezett „balti védelmi vonalat”.
Ennek a funkciója, hogy új „vasfüggönyként” szolgáljon az új hidegháborúban.
Kosiniak-Kamysz lengyel védelmi miniszter még tavaly májusban bejelentette, hogy országa bunkereket és lövészárkokat épít a közös határok mentén, majd Donald Tusk miniszterelnök is megemlítette a biztonság megerősítését, és ezt többek között az illegális bevándorlók elleni fellépéssel indokolta. A valóság azonban az, hogy ennek semmi köze a legitim fenyegetésérzékeléshez, mivel egyrészt Oroszország nem fogja megtámadni Lengyelországot, másrészt Tusk liberális-globalista koalíciós kormánya az illegális bevándorlást továbbra sem akadályozza.
A fenti grafika megmagyarázza azt is, hogy a lengyelek és a baltiak miért is léptek ki olyan sebesen az aknatelepítési megállapodásból. Valakinek csak le kell gyártani az ehhez szükséges irgalmatlan mennyiségű taposóaknát.
Ekkortájt Cezary Tomczyk lengyel védelmi miniszterhelyettes bejelentette , hogy országa a „keleti pajzs ” határbiztonsági erődítményeit egyesíti a balti államok „balti pajzsával”, amely eredetileg „balti védelmi vonal ” néven volt ismert, hogy átfogó határvédelmi lánc hozzon létre. Maga a keleti pajzs a tervek szerint 2,2 milliárd euróba kerülne.
Az előző lengyel jobboldali kormány 367 millió eurós falat épített a fehérorosz határ mentén, hogy 2021-ben megfékezze a migránsok tömeges beáramlását. A jelenlegi EU-párti kabinet azonban úgy véli, hogy e védelmi vonal további megerősítésére van szükség.
Ha ehhez hozzáadjuk Finnország terveit, akkor egy új vasfüggöny jönne létre az Északi-sarktól Közép-Európáig.
Tavaly júniusban Lengyelország és a balti államok uniós támogatást kértek az általuk immár „EU Védelmi Vonalnak” nevezett rendszerre, amit tavaly januárban még „balti védelmi vonalnak”, majd „balti pajzsnak” hívtak.
A „balti védelmi vonal” átnevezésének a lényege, hogy ez egy átfogó páneurópai projekt lenne, amely állítólag még inkább az unió polgárainak a „javát” szolgálja.
Persze meg kell indokolni az EU-s finanszírozást, mégsem állhatja Lengyelország és a balti államok a teljes számlát (és valószínűleg nem is engedhetik meg maguknak).
Ehhez viszont meg kell erősíteni az úgynevezett „orosz fenyegetés” képzetét, hogy az unió népe odaálljon az ügy mellé.
Mindenesetre Donald Tusk lengyel miniszterelnök a hónap elején kifejtette, hogy a „keleti pajzs” nem kizárólag lengyel projekt, miután van benne finn és balti részvétel, és hozzátette, hogy az EU keleti határa prioritássá vált, és ezt többé nem lehet megkérdőjelezni. Tette ezt néhány nappal az után, hogy Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke bemutatta a blokk „ReArm Europe” tervét, amelynek része egy 150 milliárd eurós kölcsön felajánlása a tagoknak védelmi beruházásokra.
A litván hadügyminiszter, Dovilė Šakalienė az első száz napja utáni beszámolójában már tovább ment, és a balti pajzzsal kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy „a 24 ország védelmi minisztereivel folytatott kétoldalú találkozóin, tárgyalt az ellenmobilitási koncepció megújításáról és bővítéséről. Lengyel példa alapján az északkeleti szárnyfal több rétegű erődítéssel is megerősíthető, többek között gyalogsági és páncéltörő aknákkal, a regionális partnerek pedig uniós támogatást kívánnak kérni e cél eléréséhez.”
Természetesen egyetlen miniszterelnököt sem lehet elítélni, ha küzd az országa érdekeiért és egy jó üzletért. Mindenesetre Tusk a határozat elfogadását követő napon Recep Tayyip Erdoğan török elnökkel Ankarában folytatott találkozóját követően kijelentette, hogy Lengyelország keleti határtervei kapcsán az EU-nak és a NATO-nak meg kell osztania a felelősséget. Azt is javasolta, hogy tekintsék „közösnek” ezt a határt, hogy aztán „könnyebben tudjuk finanszírozni és megszervezni ezt a kezdeményezést”. Hogy a törökök nagyfőnöke több évtizedes politikai tapasztalattal a pókerarca mögött mit gondolt, arról nem szólnak a híradások.
Arról már a ReMix számolt be, hogy Lengyelország akár egymillió aknát telepítene a határsávba. Természetesen saját maguk gyártanák le, ahogy Paweł Bejda, a Nemzetvédelmi Minisztérium államtitkára elárulta, a folyamatot pedig az állami tulajdonban lévő PGZ csoport felügyelné. Innentől érthető, miért is jelentette be egyszerre Lengyelország és a balti államok a kilépést az ottawai egyezményből, amely nem csak az aknák telepítését, de a gyártását is tiltja.
Azért a lengyel politikusok élete „sem csak játék és mese”. Aki egy évtizeddel ezelőtt olvasta George Friedman amerikai–magyar–zsidó geopolitikai stratéga írásait, az akkortájt hitetlenkedve fogadta a jóslatát, miszerint Lengyelország annyira megerősödik, hogy Európa kettészakad miatta, és a lengyelek fogják uralni Közép-Európát. Vélhetően a lengyelek is olvasták, legalábbis megcsinálták a maguk Három Tenger Kezdeményezését. Arról ne tanakodjunk, hogy ebben mekkora volt az amerikai inspiráció. Egyelőre nem kívánják szétrobbantani az EU-t, inkább a francia–német tengely mellé magukat is odasorolnák a vezetők közé. Innentől viszont előáll egy tipikus háromtest-probléma a maga kiszámíthatatlanságával, ahol mind a három hatalomra tör, ahol a németeknek újra vissza kellene erősödniük, a franciáknak pedig meg kellene erősödniük, ahogy a lengyeleknek is. A németek otthon tudnának tenni ezért, a franciák és a lengyelek pedig Délkelet-Európában fokozhatnák az erejüket. És ilyenkor mindig az van, hogy ketten összefognak a harmadik ellen.
A fizikai probléma azt takarja, hogy egy három testből álló rendszer mozgása kaotikus, azaz hosszú távon kiszámíthatatlan és erősen érzékeny a kezdeti állapotok legkisebb változására is.
Lengyelország most viszont geostratégiai válaszút előtt áll a születőben lévő orosz–amerikai közeledés miatt. Az eddigi erősödésüket Amerikának köszönhetik, de hát az új amerikai szelek mást muzsikálnak, mint amivel Tusk hatalomra jutott. Így elfordulhat, hogy a lengyelek az Egyesült Államoktól Franciaország felé mozdulnak. Vélhetően a májusi elnökválasztás végeredménye határozza meg, hogy milyen irányba. Egy konzervatív vagy a populista győzelem Amerika esélyét növeli, míg egy liberális-globalista a franciákét.
A keleti pajzs projekt erőteljes felvállalása viszont azt jelzi, hogy Tusk alapvetően arra törekszik, hogy a következő elnökre nyomást helyezzen, vagyis hogy az inkább Franciaországra hagyatkozzon az Egyesült Államokkal szemben.
Nem vagyok a lengyel történelem nagy tudója, csak érzéseim vannak, amelyek azt mondják, hogy lengyel testvéreink valamiképp a nagy történelmi helyzetek kapujában mindig elkövetnek valami ostobaságot. Csak nehogy megint ránk szoruljanak.
