Európa fokozatosan magára marad, sőt a washingtoni nagy testvér szigorú vámpolitikája még nehezebb helyzetbe hozhatja a versenyképességgel egyébként is bajlódó öreg kontinenst. Az Európai Unió és európai szövetségesei megfizettek azért, hogy mindenben az Egyesült Államokra támaszkodtak, a saját érdekeiket és érdekérvényesítő képességüket pedig teljesen figyelmen kívül hagyták. A helyzet orvoslására korábban már vázoltunk három „elképzelhetetlen” lépést, amit érdemes lehet megfontolni Brüsszelben – most lássuk, Európa eddig milyen árat fizetett a hosszú „geopolitikai vakációjáért¨. 

A geopolitika törvényei nem kivételeznek 

A történelemben számos példát találunk arra, mi történik, ha valaki figyelmen kívül hagyja a geopolitikai tényezők jelentőségét. Napóleon 1812-ben nem számolt az orosz tél könyörtelenségével és a verszták végtelenségével, így a hatalmas veszteségeket szenvedett seregei három évvel később Waterloonál végzetesen alulmaradtak. Hitler birodalmi álmai ugyanígy elbuktak, amikor kétfrontos háborúba vezette országát. 

Ázsiai példát is találunk – olyat, amit Pekingben talán máig bánhatnak. A 14-15. században Kínáé volt az addig látott legerősebb flotta, amely teljes mértékben uralta az Indiai- és a Csendes-óceán nyugati részének kereskedelmi útvonalait. Az 1430-as évektől kezdve – miközben az európai hajózás felemelkedőben volt – a kínai császárok csökkentették a hajógyárak támogatását és az óceánokon való kereskedelmet. Ennek eredményeként a következő öt évszázadra az európai erők vették át az uralmat a világ vizein. 

Látható tehát, hogy az előrelátás hiányának rövid és hosszú távú következményei is vannak, a geopolitikai törvényei ugyanis senkivel sem kivételeznek – így Európával sem. Az európai vezetők azonban az 1950-es évektől kezdve fokozatosan elfelejtették ezt az alapvetést, így kormányozták mostanra a kontinenst a magányos és aggasztó tanácstalanság vizeire. 

Az orosz veszély szélsőséges megítélése 

Európa először is hibásan azonosította az Oroszország által jelentett fenyegetéseket. Igaz, hogy Moszkva pontos szándékait valóban nehéz felmérni, főleg, ha a saját képességeiket – hibásan – túlértékelik, de pont emiatt érdemes olyan elrettentő erőt kiépíteni Európában, amely visszatartja a további „vad” gondolatoktól a Kreml vezetését – fejti ki Keir Giles, a Chatham House vezető elemzője.  

Az európai tévedés az eddigi tapasztalatok alapján abban rejlik, hogy az orosz katonai képességekről csak szélsőségekben képesek gondolkodni. A háború előtt szinte mindenki biztosra vette, hogy Oroszország néhány nap alatt képes legyőzni az ukrán hadsereget, lévén, hogy a világ egyik legerősebb haderejéről van szó. Az ukrán ellenállás és a nagy orosz veszteségek viszont a másik irányba lendítették az ingát: az uralkodó európai percepció az lett, hogy „az orosz erők megtörtek, és az összeomlás szélére kerültek”. Giles szerint mindkét megközelítés alapvetően félreérti az orosz katonai stratégiát. 

Egyrészt megtévesztő lehet, hogy Oroszország gyors és barbár stratégiát alkalmaz: a háború során az elmúlt három évben többször vetettek be képzetlen, tapasztalatlan katonákat, afféle golyófogóként küldve őket a húsdarálóba, miközben nem nyúltak a legújabb technológiát képviselő fegyverekhez, helyette a szovjet időszak raktáraiban és járműparkjában lévőket használták. A háború kitöréséhez képest azonban az orosz fegyveres erők létszáma 15 százalékkal bővült, és továbbra is havonta körülbelül 30 ezer újoncot toboroznak. Bár 2023-ban az Egyesült Királyság szakértői úgy számoltak, hogy az oroszoknak 5-10 évébe telhet a nagy ukrajnai veszteségekből való felépülés, ez a vártnál sokkal gyorsabban zajlik. A korábban említett okok miatt (tapasztalatlan alakulatok, régi haditechnika) az sem biztos, hogy a haderő hatékonyságát tekintve egyáltalán elkönyvelhető-e jelentősebb veszteség.

Az unió és szövetségesei tehát lehetnek megkönnyebbültek, de akkor sem szabad alábecsülniük az orosz harci képességeket – ahogyan túlhiszterizálni sem Vlagyimir Putyin kijelentéseit. 

Oroszország gazdasága a nominális GDP-t tekintve kisebb, mint Olaszországé, és a technológia, illetve a gyártás tekintetében is vannak hiányosságaik. Ennek fényében, ha Európa időben elkezdi megerősíteni a védelmi képességeit, és nem kizárólagosan az USA-ra támaszkodik, már biztosíthatta volna, hogy egyedül is meggyőző elrettentési képességeket mutasson fel.  

A Kreml így is tart attól, hogy nem győzhetné le Európát egy hagyományos fegyveres konfliktusban, hiszen a NATO az 5. cikkely miatt olyan erőket mozgósíthatna, amelyekkel nem bírna el egy klasszikus háborúban. Donald Trump és az izolacionista politika visszatérésével azonban az 5. cikkely biztosította kényelem illúzióvá vált. Sőt, az amerikaiak nyíltan jelezték, hogy az Egyesült Államok és Európa védelmi struktúrája immár külön utakon épül (vagy nem épül). 

A vázolt körülményeket számba véve Európa védelmi képességei önmagában elégtelenek az elrettentésre.

Az amerikai csapatok európai jelenlétén felül az általuk biztosított képességek „számos európai szövetséges számára elérhetetlenek, mint például a jeladós hírszerzés, a megfigyelés, a kommunikáció és a hírszerzés űrbe telepített eszközei, valamint a stratégiai légi szállítás”

– mutat rá Giles. Ha Európa a megfelelő politikai akarattal ki is tudná építeni a saját képességeit, az rendkívül hosszú időbe telne.  

Hogy miért állt elő ilyen helyzet? Mert Európa vezetői figyelmen kívül hagyták a geopolitikai tényeket, nevezetesen azt, hogy Oroszország mint birodalom megerősödött, illetve az USA mint őrangyal fokozatosan magára hagyja az öreg kontinenst.  

Az USA szemében fontosabb az indo-csendes-óceáni térség 

A másik jelenség, amire Európa nem volt hajlandó felkészülni, hogy az Egyesült Államok Kína felemelkedése miatt fokozatosan az indo-csendes-óceáni térség felé tolta a katonai fókuszát. Barack Obama 2011-ben jelentette be ezt az irányváltást, és ekkor mindössze két európai állam teljesítette a NATO által elvárt GDP-arányosan 2 százalékos védelmi ráfordítást. Az azt követő 10 évben szinte semmi sem változott: 2021-ben még mindig csak 4 ilyen európai tagország volt. Azóta viszont – az ukrajnai háborútól erősen motiválva – 22-re nőtt ez a szám (1. ábra).   

A Krím félsziget orosz annexiójára válaszul 2014-ben Washington csapatokat küldött Kelet-Európába és több hadihajót átcsoportosított az Atlanti-óceánra – ekkor úgy tűnt, az USA ismét Európa felé fordul. Ez azonban – az erőegyensúly elve és a terjeszkedő hegemón feltartóztatására való törekvés miatt – hosszú távon nem volt realitás. 

1. ábra

Kína 2023-ban 309 milliárd dolláros védelmi költségvetést tudott felmutatni, ami több, mint Kelet-Ázsia és Dél-Ázsia többi részének együttes védelmi kiadása. Ez azt jelenti, hogy

Peking könnyen rátehetné a kezét a régióra, ha az Egyesült Államok katonai figyelme lankadna a térségben. 

Az orosz veszély Washington szemében, a korábban vázolt hiányosságok miatt, egészen más súlyú. Az ázsiai és az európai erőviszonyok közötti különbség segít megmagyarázni, hogy Trump miért annyira engedékeny Putyinnal szemben. Az orosz–ukrán háború rendezése ugyanis lehetővé tenné, hogy az Egyesült Államok nagyobb figyelmet szentelhessen Kína megerősödésének, emellett, ahogyan John J. Mearsheimer is rámutatott, Trump igyekszik minden erőforrást a valódi rivális Kína ellen fordítani, így Moszkvát is az ázsiai nagyhatalom ellen fordítani, de legalább semleges pozícióba mozdítani. 

Az orosz–kínai szál 

A harmadik tényező, amit Európa végig hanyagolt figyelembe venni, az orosz–kínai partnerség és annak súlya.

A növekvő kínai gazdaság lehetővé tette Oroszország számára, hogy diverzifikálja a kereskedelmét és csökkentse az európai függőségét ebben a tekintetben.

A gazdasági közeledés 2014-ben vált különösen fontossá, amikor a Krím annexiója miatt először vezettek be szankciókat Moszkvával szemben.

A Kreml azt is tudja, hogy Kína elfoglalt a csendes-óceáni térségben zajló versengéssel az Egyesült Államok ellen, így nem jelenthet fenyegetést, sőt Peking szintén keresi a jó kapcsolatokat. Utóbbinak pontosan az az oka, mint ami miatt Trump jól bánik Putyinnal: ha a maguk oldalán tudhatják az oroszokat, az támaszt jelenthet az Amerikával szembeni rivalizálásban is. 

Összességében tehát az oroszok hatalmi státuszának újbóli felerősödése, az amerikai nézőpontváltás és az orosz–kínai kapcsolat vehetné rá az európai vezetőket arra, hogy átgondolják a biztonsághoz való hozzáállásukat. Az már beigazolódott, hogy óvatosságra, előrelátásra, a saját érdekek felismerésére és kimondására van szükség akkor is, ha valamelyik nagyhatalom támogatásában bízunk.  

A liberális dogmatizmus gyakran elvakítja a döntéshozókat 

Európa stratégiai vakságának több oka is van, többek között az, hogy a vezetői rétegből hiányzik a jövőkép és a bölcsesség – fogalmaz Jo Inge Bekkevold, a Norwegian Institute for Defence Studies szenior elemzője a Foreign Policyn megjelent cikkében. Emellett két másik magyarázatot is kiemel.  

Az egyik, hogy Európa az 1956-os szuezi válság óta az Egyesült Államok stratégiai alárendeltjévé, ha úgy tetszik, eszközévé vált. Ekkor Washington arra kényszerítette az Egyesült Királyságot és Franciaországot, hogy lépjen vissza Egyiptom lerohanásának tervétől, és adja fel a Szuezi-csatorna ellenőrzését. 

Bár az európai kormányok az azóta eltelt években hangot adtak az USA különböző politikáival kapcsolatos ellenvéleményüknek – például Irak 2003-as amerikai inváziójakor –, továbbra is másodrangú államok maradtak egy szuperhatalommal kötött szövetségben. Mint ilyenek, jobban aggódtak amiatt, hogy jó szövetségesek legyenek, és Washington figyelmét, erejét Európában tartsák, mint hogy önállóan fejlesszék a saját stratégiai képességeiket. 

A másik okként az európai politikacsinálás liberális dogmatizmusát említi – amit kiegészíthetünk a konstruktivista szemléletmóddal. A Szovjetunió összeomlását követően Európa – mint egyébként szinte az egész világ – úgy gondolta, beköszöntött az örök béke, amely a demokrácián, a szabad piacokon és az intézményeken alapul, amelyek képesek korlátozni a hatalmi törekvéseket. Az örömmámor közepette érthető ez a fajta naivitás, ám a gazdasági dinamikák a technológia fejlődésével együtt új erők felemelkedését és olykor a régiek feltámadását hozták.  

Mindez ott lett kontraproduktív, amikor

a liberalizmus nemcsak uralkodó paradigmává, hanem erkölcsi paranccsá vált”,

a geopolitikai realizmus híveit pedig – akik az erőegyensúly fontosságát hangsúlyozták – gyakran egyenesen démonizálták vagy kinevették. Szó szerint így történt, amikor 2018-ban Donald Trump figyelmeztette Németországot, hogy az orosz energiától való függőség hosszú távon kockázatos, sőt stratégiai baklövés lehet. 

Nem ülések és nyilatkozatok, hanem határozott tettek kellenek 

Európának sürgősen szüksége van egy átfogó, koherens és demokratikus biztonsági, illetve gazdasági stratégiára. Tekintettel a kontinens széttöredezett politikájára és a világos vezetés hiányára, ez nem könnyű feladat – hívja fel a figyelmet Bekkevold. Védelmi elemzők becslései szerint Európának valószínűleg 5-10 év áll rendelkezésére, hogy megerősítse a katonai képességeit, mielőtt Oroszország képes lenne talpra állni az Ukrajnával folytatott háború okozta veszteségekből. 

Ennek során, még ha Trump miatt a transzatlanti kapcsolatok gyökeresen meg is változtak, azokat nem szabad teljesen elhanyagolni. A cél inkább az lehetne, hogy a NATO égisze alatt fennmaradjon az együttműködés, a szövetségben pedig az európai erők domináljanak, főleg, ha a kontinens érdekeiről van szó. Olyan stratégiai autonómiára lenne szükség, amelyen keresztül biztosítani lehet az európai érdekeket akkor is, ha az Egyesült Államok hátat fordít a szövetségesének. Emellett el kell kerülni, hogy folytatódjon a korábbi tendencia, és Washington végeztesse el a piszkos munkát az olyan esetekben, amikor az ellenkezik a kontinens érdekeivel. Itt Bekkevold kiemeli, hogy

az európaiak „közel két évtizeden át olyan haderőstruktúrát alakítottak ki, amely alkalmasabb az afganisztáni hegyekben a felkelők elleni harcra és az Ádeni-öbölben a kalózok elriasztására, mint a saját kontinensük védelmére”.  

Természetesen – összehasonlítva az európai államok, valamint az USA gazdasági és érdekérvényesítő képességeit – mindez nem egyszerű, ehhez erős gazdasági háttérre is szükség van. Ahhoz, hogy a demokratikus rendszerek továbbra is vonzók maradjanak a polgárok számára, ugyanakkor szilárd védelmi struktúrát legyenek képesek kiépíteni, amely képes elrettenteni Oroszországot, Európának gyorsan fel kell élénkítenie a gazdaságát. Ha az Egyesült Államok politikája ezzel ellentétes irányú lesz, akkor az európai vezetőknek meg kell vizsgálniuk az Egyesült Királysággal való gazdasági kapcsolatukat, fejleszteniük kell a kontinens afrikai relációit és újra kell gondolniuk a politikájukat Pekinggel szemben. 

Kapcsolódó: 

Címlapfotó: DALL-E