Az USA földrajzi elszigeteltsége lehetővé tenné, hogy a globális hatalmi státusza elvesztése nélkül visszavonuljon Eurázsiából, de azzal kockáztatná egy új eurázsiai hegemón felemelkedését. A dilemmát feloldhatná egy tengeri-légi gát kiépítése a szövetségesei révén, ami illeszkedik az amerikai geostratégiai prioritásokhoz.
Kevés olyan, földrajzi határokkal védett ország van a világon, mint az Egyesült Államok, amely biztonsági szempontból kifejezetten előnyös, jól védhető területen fekszik. A nyugati féltekén elhelyezkedő, széles óceánok által védett fellegvárból szemlélve a világpolitika történéseit az USA kényelmesen visszavonulhatna az Európa és Ázsia által alkotott eurázsiai kontinens geopolitikai történéseitől, mégpedig abban a tudatban, hogy még ebben az esetben sem fenyegetné veszély. Egy ilyen szerepfelfogással is képes lenne hatalmát a világ minden tájára való kivetíteni.
Így pedig kevés vagy egyáltalán nem lenne szüksége szövetségesekre, mivel továbbra is erős globális gazdasági szereplő maradna, amelyet a hatalmas belföldi piac, a magánvagyon, az élvonalbeli innováció és a nagy népesség támogatna.
Az USA azonban nem él ezzel a lehetőséggel, mivel így vállalnia kellene egy új eurázsiai hegemón hatalom kialakulásának a kockázatát, amely stratégiai és katonai uralmat gyakorolna Eurázsia lakossága, erőforrásai, piacai és infrastruktúrája felett Vlagyivosztoktól Lisszabonig, Nordkapptól Fokvárosig.
Ennek az eurázsiai hegemónnak nagy esély kínálkozna a vezető globális hatalmi szerep megragadására, mivel az „America First” üresen csengene egy olyan világban, ahol egy hatalom uralja a világ jelentős hányadát, és ahol szinte mindig jobb megállapodásokat tudna kötni az eurázsiai nemzetekkel – függetlenül attól, hogy azok elégedettek-e az üzlet feltételeivel vagy sem.
Ez az, amit az USA el akar kerülni: Washington nem lenne hajlandó elfogadni az alárendeltségét, ezért van aktívan jelen Eurázsiában közvetlenül és közvetetten a szövetségesein, az Európai Unión, Nagy-Britannián, Japánon, Indián, Ausztrálián, Dél-Koreán, Kanadán és másokon keresztül, azok gazdasági és katonai erőforrásainak felhasználásával megfékezve egy eurázsiai hegemón felemelkedését.
Hogy az USA Trump alatt egy megerősödő Kínával melyik utat választja, az geopolitikai és geostratégiai kérdés is.
Előbbi a földrajz és a hatalom metszéspontja, amely a világrend, az egyes nemzetállamok hatalmának és a hatalmi koalíciók kérdésével foglalkozik. Utóbbi ehhez képest a földrajz és a képességek, különösen a katonai erő keresztezése.
Akár visszavonul az USA, kockáztatva egy eurázsiai hegemón felemelkedését, akár nem, gátat kell építenie Eurázsia körül a tengeren, illetve a levegőben a saját biztonsága érdekében azért, hogy szükség esetén biztosítva legyen a hatalomkivetítő képessége Eurázsia területére és aköré.
Első ránézésre indokolatlannak tűnhet egy tengeri-légi gát kialakítása, ha rátekintünk egy hagyományos Mercator-vetületű térképre.
A hagyományos Mercator-vetület (Forrás: manifold.net)
Ezzel a vetülettel az USA elszigeteltnek tűnik a két fő háborús stratégiai színtértől, Európától és Ázsiától. A Mercator-vetület hasznos volt a vitorlázás és a gőzgépek korában, a légi hatalom megjelenésével azonban az USA stratégiai helyzetének jobb ábrázolásához az 1942-ben Richard Edes Harrison amerikai geográfus által bemutatott „egy világ, egy háború” térkép, illetve annak azimutális, egyenlőtlen vetülete az Északi-sark-centrikussága miatt sokkal alkalmasabb.
Az Északi-sark felől szemlélve ugyanis jobban láthatók azok az erősségek, tengeri területek és megközelítési vonalak, amelyeket az USA-nak a saját védelme érdekében, valamint tágabb stratégiai célokból biztosítania és védenie kell. Az 1950-es években a rakéták korának beköszöntével Harrison elméletei beigazolódtak.
Az azimutális vetület (Forrás: geographyrealm.com)
Nicolas J. Spykman is hasonló következtetésekre jutott, amelyeket 1944-ben utolsó könyvében (A béke földrajza) fejtett ki: számára Eurázsia és a nyugati félteke földrajza volt a történelem motorja, nem véletlen, hogy a nagyhatalmak Eurázsia peremvidékein – azaz Európában, a Közel-Keleten, az indiai szubkontinensen, Kelet-Ázsiában, valamint a Földközi-tenger, a Dél-kínai-tenger, a Filippínó-tenger és a Kelet-kínai-tenger part menti belső tengerein – csaptak össze egymással.
Az amerikai geostratégia visszatérő kérdése mindig ugyanaz: hogyan lehet ellenőrizni Eurázsia peremvidékeit és part menti tengereit, hogy megfékezzék, és ha szükséges, legyőzzék a feltörekvő hatalmakat.
Spykman elmélete (Forrás: Researchgate)
Ennek adaptációjával felállítható az Eurázsiát körülvevő modern tengeri-légi gát mint erős pontok és ellenőrzési területek sora, amelyek egy vonalat húznak a vitatott területek körül. Ennek ellenőrzése lehetővé tenné az USA számára, hogy megvédje magát és garantálja a biztonságos hatalomkivetítést akár a saját, akár szélesebb célok, például a szövetségesei védelme érdekében.
Ez a gát Kanada sarkkörön túli partvidékének hosszában kezdődne, majd Grönlandon, Izlandon, a Feröer-szigeteken (amelyek Dániához tartoznak) és Skócián keresztül haladna – ez a terület a GIUK-folyosó (a Grönland, Izland és az Egyesült Királyság által közrefogott terület, hidegháborús elnevezése). Az USA-nak szüksége van a GIUK ellenőrzésére, és arra, hogy hozzáférjen a (Norvégiához tartozó) Spitzbergákhoz, hogy megfékezze az orosz tengeri hatalom fenyegetését az Atlanti-óceánon.
A GIUK-folyosó (Forrás: Alchetron)
Nagy-Britanniából a vonal Gibraltárig, majd a ciprusi brit támaszpontokig vezetne, hogy az USA hozzáférhessen a Földközi-tengerhez és megvédhesse a Szuezi-csatorna északi végét. A csatornán keresztül a vonal a Vörös-tengeren keresztül Diego Garciába vezetne, amely az Egyesült Államok legfontosabb stratégiai bázisa az Indiai-óceánon, és létfontosságú a Közel-Keletre, Közép-Ázsiára és Kelet-Afrikára irányuló hatalom kivetítéséhez.
Innen a vonal a Kókusz- és a Karácsony-szigetekre vezetne, amelyek ausztrál tengeri területek. Majd az ausztráliai Exmouthon, Darwinon és Townsville-en keresztül, a Pápua Új-Guineában található Manus-szigetig, Guamig és más fontos csendes-óceáni amerikai szigetekig, valamint Hawaiig futna. Végül az Aleut-szigetek láncolata mentén, majd Alaszkán keresztül haladna, mielőtt összekapcsolódna a kiindulópontjával.
Ennek a gátnak köszönhetően az USA kivetíthetné az erejét és megvédhetné magát, különösen az Atlanti-óceán északi részén, a Csendes-óceánon és a Jeges-tengeren, megóvhatná a kereskedelmi útvonalait és tenger alatti infrastruktúráját, biztosíthatná magát az űrhadviseléssel és a rakétatámadásokkal szemben, emellett katonai műveleteket indíthatna Európában, a Közel-Keleten, Közép-Ázsiában és Afrikában.
Az akadály ellenőrzése néhány megbízható kapcsolat fenntartását igényelné, különösen Kanadával, Nagy-Britanniával és Ausztráliával (amely így CAUKUS csoportosulássá válna), valamint Norvégiával és Dániával.
A gát a kulcsfontosságú jelenléti pontok globális hálózatára épülne, és nem igényelné, hogy az USA jelentős területeket birtokoljon vagy drága tengerentúli bázisok kiterjedt hálózatát tartsa fenn.
Nukleáris erőivel, valamint űr- és kibervédelmével együtt ez a védelmi vonal gyakorlatilag sebezhetetlenné tenné az Egyesült Államokat, a nukleáris csapás kivételével. Ausztrália földrajzi elhelyezkedése szerves részét képezi a gátnak, mivel létfontosságú bázist biztosít az USA műveleteihez a délkelet-eurázsiai peremvidékek és a part menti vizek körül, valamint hatalmának a Csendes-óceánról az Indiai-óceánra történő kivetítéséhez. Ennek az értékét Washingtonban és Pekingben jobban elismerik, mint Canberrában.
Bármilyen amerikai–kínai katonai konfliktusban a kínai hadsereg (PLA) jó eséllyel csapásokat mérne ausztrál támaszpontokra és létesítményekre, többek között Ausztrália déli részeire, mivel azok biztonságot nyújtanak az Egyesült Államok vezette koalíciós műveletek számára az indo-csendes-óceáni térségben.
A PLA nemrég az ausztrál vizekre vezényelt munkacsoportjának a fő műveleti célja szárazföldi próbatámadások végrehajtása lett volna, amelyek Ausztrália-szerte támaszpontok, létesítmények és infrastruktúra ellen irányultak volna.
A nyugati félteke geostratégiai szempontból is kulcsfontosságú az Egyesült Államok számára. Ugyanis még a tengeri-légi gát megléte esetén sem lenne teljes biztonságban az USA, ha Mexikó, a Karib-térség (különösen Kuba), Közép-Amerika, a Panama-csatorna övezete, Dél-Amerika északi része (leginkább Venezuela) és Brazília a működésképtelenség állapotában lenne, vagy ha ellenségesek lennének az Egyesült Államokkal szemben.
Jelentős orosz és/vagy kínai erők fogadása kockázat lenne az USA hátsóudvarában. Délebbre, a Falkland-szigetek is kiemelt fontosságú a dél-atlanti tengeri ellenőrzés szempontjából, amennyiben a Panama-csatorna működésképtelenné válik.
„One World One War” (Forrás: Cornell University)
Akár visszavonul az USA, akár nem, ezt a tengeri-légi gátat biztosítania kell. A kontroll fenntartása – közvetetten vagy közvetlenül – előnyösebb, mivel ez lehetővé teszi számára, hogy kedvezőbb stratégiai erőpozíciókat alakítson ki a kereskedelem, a technológia, a befektetések, valamint saját biztonsága és védelme érdekében.
Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államoknak több partnerre kell támaszkodnia, ám ezek többsége – legalábbis a közelmúltig – nem volt hajlandó nagyobb részt vállalni a védelem és a biztonság közös terheiből. A legtöbbjük ehelyett inkább a saját polgárainak nyújtott szociális juttatásokat bővítette, és a gazdasági fejlődést támogatta, miközben Amerika védelmét élvezte.
Az USA nagyobb biztonságban lenne, ha képes lenne ellenőrizni Eurázsia peremvidékeit és tengerpartjait az óceánok túloldalán olyan helyeken, mint Japán, Tajvan, a Fülöp-szigetek, Indonézia, Szingapúr, Malajzia, Thaiföld, India, az Öböl-államok, Szaúd-Arábia, Törökország, Lengyelország, Ukrajna, a Baltikum és a skandináv országok.
Egy ilyen stratégia megvalósításának előfeltétele a folyamatos szövetségmenedzsment, valamint az USA szövetségeseinek és partnereinek hajlandósága arra, hogy felkészüljenek a katonai képességeik fejlesztésére, és hogy többet tegyenek egy eurázsiai hegemón hatalom megjelenése ellen.
Ha a szövetségesek részéről erre nincs hajlandóság, és az USA egy napon – amely lehet, hogy nincs is olyan messze – úgy dönt, hogy visszavonul a tengeri-légi gátja mögé, kivonul Eurázsia vitatott zónáiból, jó eséllyel a védőhálójának számos egykori kedvezményezettje visszavágyna az amerikai pajzs mögé – de ekkor már késő lesz.
Kapcsolódó:
Borítókép: Wikimedia Commons
