A „ReArm Europe” egy 800 milliárd eurós védelmi csomag, amely radikálisan átalakíthatja Európa védelmi és gazdasági képességeit. A cél az USA-tól való függőség csökkentése, a stratégiai autonómia elérése és erősebb, fenntarthatóbb védelmi képességek kialakítása. Az ambiciózus terv megvalósítása azonban kihívásokba ütközhet.
Egy ambiciózus terv sarokpontjai
Európa az elmúlt évtizedekben a „békeosztalék” korát élte: a hidegháború lezárása után gazdasági motorjai inkább a jóléti kiadásokat és a társadalmi fejlődést erősítették, semmint a katonai beruházásokat. Most azonban, ahogy az Egyesült Államok részéről is egyre több jelzés érkezik arról, hogy Európának nagyobb felelősséget kell vállalnia a saját biztonságáért, az Európai Unió megpróbál kitörni az egyoldalú katonai függőségből, és elérni a kontinens egyik régóta megfogalmazott célját, a „stratégiai autonómiát”. A folyamat kiindulópontja lehet az Európai Bizottság legújabb, „ReArm Europe” elnevezésű terve, amely 800 milliárd eurós forrásával akár alapjaiban változtathatja meg Európa gazdasági és védelmi dinamizmusát.
A terv lényegi eleme, hogy a tagállamok az éves GDP-jük 3 százalékos költségvetési hiányára és 60 százalékos államadósság-rátájára vonatkozó, 1997 óta életben lévő Stabilitási és Növekedési Paktum korlátjainak ideiglenes lazításával egyfajta költségvetési könnyítést kínál a védelmi kiadásoknak, amelyek így nem számítanak bele a szigorú deficit- és adóssághatárokba. A tervek szerint így összesen akár 650 milliárd eurónyi többletköltés is realizálódhat a EU-ban a következő négy évben. Emellett az Európai Bizottság további 150 milliárd eurónyi kedvezményes hitelkeretet is rendelkezésre bocsát, amellyel a tagállamok védelmi kiadásait koordinálná és ellenőrizné, miközben a banki és a magántőkét is igyekszik minél inkább bevonni. Az elképzelésnek kettős célja van: egyrészt
ki kell alakítani a tagállamoknak egy erősebb, fenntarthatóbb védelmi képességet – csökkentve ezzel az USA védőernyőjétől való függést –, másrészt a tervezet remélhetőleg gazdasági növekedést és munkahelyeket is generál.
Utóbbi erősen függ attól is, hogy a tagállamok mit tudnak majd elszámolni védelemhez köthető kiadásnak. Mindazonáltal számos közgazdász rámutatott már arra, hogy a katonai kutatás-fejlesztés általában kiemelt innovációs katalizátor: gondoljunk csak az internet vagy a műholdas távközlés korai, védelmi megrendelésekhez kötődő kezdeti szakaszára. Mivel az Egyesült Államok nagyságrenddel többet költ katonai K+F-re (mintegy tizenkétszer annyit), így az EU-nak meggyőző érv lehet, hogy a védelmi célú projektek nem csupán a fegyvergyártást, hanem a széles körű technológiai fejlődést is előmozdíthatják.
A „katonai multiplikátorhatás” és a gazdasági remények
A katonai kiadások gazdasági multiplikátorhatásának koncepciója nem új, és az európai helyzetben különösen fontos. Egyes elemzők rámutatnak, hogy a hadikiadások önmagukban nem feltétlenül zsugorítják más ágazatok forrásait, és akár össztársadalmi gazdaságélénkítő erőként is működhetnek. A történelmi példák szerint (például az 1960-as évek amerikai gazdaságának erős növekedése, amikor a GDP 8 százaléka ment katonai kiadásokra) a fokozott védelmi beruházás lassan, de megalapozottan bővítheti az össztermelést, a foglalkoztatást és az innovációt.
Európa egy reindusztrializációs folyamat közepén van, amelynek következtében például a német autóipar átalakulása miatt felszabadulnak olyan magasan képzett, a modern hadiipar számára ideális munkaerő-tartalékok, amelyek átirányítása hozzájárulhat ahhoz, hogy a kontinens egy új, technológiai alapú fejlődési pályára lépjen. Dánia például a GDP 3 százaléka fölé növeli védelmi kiadásait, Németország pedig épp most szavazta meg, hogy a katonai célú költekezés kikerüljön az államadósságfék alól. Mindez az európai hadiipar felpörgetését is segítheti:
a Kiel Institute becslése szerint az európai katonai kiadásoknak a GDP 2 százalékáról 3,5-re történő megemelése 0,9–1,5 százalékkal növelné a kontinens gazdasági teljesítményét.
Ugyanakkor fontos látnunk, hogy a fegyverek és muníciók gyártása – ellentétben például a közúti vagy digitális infrastruktúrával – nem közvetlenül járul hozzá a termelés általános hatékonyságának és a mindennapi élet minőségének a javulásához. Mindez inkább geopolitikai célok és biztonsági prioritások mentén értelmezendő, a remélt gazdasági előnyök pedig leginkább azon múlnak, hogy az új megrendelések mennyire maradnak az EU-n belül, és mennyire tud az európai ipar valóban versenyképes eszközöket gyártani.
Hatékonysági szempont: önálló termelés vs. amerikai import
A védelmi autonómia gondolata talán soha nem volt olyan erős, mint most. Ugyanakkor a statisztikák szerint az európai NATO-tagállamok fegyverimportja több mint kétszeresére nőtt 2020 és 2024 között az előző öt évhez képest, és ennek a 64 százaléka amerikai eredetű. Ez felveti annak a kérdését, hogy a védelmi kiadások fokozása valójában mennyiben járulna hozzá egy erős, közös európai hadiipar kiépítéséhez, ha a tagállamok jelentős része továbbra is inkább amerikai haditechnikát vásárol (1. táblázat). Persze Franciaországban és Németországban is jelentős hagyománya van a hadiipari termelésnek, de az amerikai fejlesztésektől való függés az elmúlt évtizedekben mégis tovább erősödött. Ahol pedig valóban működik az európai hadiipar, ott sokszor apró cégekből, országonként eltérő szabványokat használó beszállítókból és különféle finanszírozási modellekből álló széttagolt vállalatcsoportokról beszélünk. Ennek következtében – a kritikák szerint – 178 fegyverrendszer mozaikjából kellene európai szinten egységes együttműködést létrehozni, szemben az amerikai harminccal. Ez nemcsak logisztikai rémálom, de például a karbantartási költségeket is növeli és a gyors reagálóképességet is gyengíti.
Mindazonáltal vannak sikertörténetek is: a német hadiipari óriás, a Rheinmetall tavaly 50 százalékos árbevétel-növekedést ért el, miközben a részvényárfolyama 2022 óta több mint 1000 százalékot emelkedett, és a hagyományos fegyverek mellett olyan területeken is terjeszkedik, mint a szoftverfejlesztés, a dróntechnológia, az autonóm földi járművek vagy a légvédelmi rendszerek.
A Rheinmetall sikere rámutat, hogy megfelelő politikai akarat, pénzügyi forrás és vállalati stratégia találkozásával az európai hadiipar igenis képes lépést tartani a globális versenytársakkal
– és ehhez a bőséges európai megrendelések jelenthetik a legerősebb hajtóerőt. Ráadásul a fegyverkezési hullám akár Közép- és Kelet-Európa számára is számos új beruházást hozhat.
Politikai törésvonalak és makrogazdasági kételyek
A történelmi tényezők és az eltérő nemzeti érdekek miatt azonban kétséges, hogy a 800 milliárd eurós csomag önmagában valóban elhozza-e az európai védelem „felnőtté válását”. A II. világháború óta kontinensünk kimondatlanul is az Egyesült Államokra támaszkodott, ezért a döntések meghozatalánál sok esetben hiányzik a szuverén, európai stratégiai gondolkodás. Míg Franciaország magabiztosabb, hagyományos nagyhatalmi szerepkört képviselne, addig például Giorgia Meloni olasz vagy Orbán Viktor magyar miniszterelnök kritikusabb szemmel tekint a potenciálisan nagyobb eladósodással járó tervre. Eközben a makrogazdasági keretek is bizonytalanok: Christine Lagarde, az Európai Központi Bank elnöke a védelmi kiadások potenciális inflációs nyomására figyelmeztetett: ha a tagállamok óriási összegeket öntenek a gazdaságba, miközben a globális ellátási láncok is akadoznak, a fogyasztói árak könnyen elszabadulhatnak, és a központi bank keményebb monetáris szigorításra kényszerülhet. Ez a folyamat pedig gyakran a gazdasági növekedés lassulásával vagy akár recessziós kockázattal jár együtt.
Valódi autonómia vagy továbbra is „hűbéresi” szerep?
A legnagyobb kérdés azonban talán mégis az, hogy a gigantikus védelmi csomag által képes lesz-e az EU olyan politikai mentalitást és autonómiát kialakítani, amely valóban eltávolodik az Egyesült Államok túlzott befolyásától. Ahogyan Jeffrey Sachs, a Columbia Egyetem professzora az Európai Parlamentben tartott beszédében is rámutatott: „Európa valójában nem tekinthető teljes értékű nagyhatalomnak a világporondon, hiszen nincs valódi közös külpolitikája, csak hűsége az Egyesült Államok iránt.” Ha ez így marad, akkor az európai katonai fejlesztések és az irdatlan nagyságú pénzösszegek csak arra lesznek elegendők, hogy kiegészítsék a NATO–USA-ernyőt, de nem tudnak megalapozni egy valóban egységes, független stratégiai fellépést.
A „ReArm Europe” vitathatatlanul az egyik legambiciózusabb fegyverkezési csomag lehet a kontinens modern történelmében, amely akár egyszerre növelhetné a védelmi képességeket és élénkítheti a gazdaságot – feltéve, hogy sikerül a forrásokat Európán belül tartani, és erős technológiai-innovációs láncokat kiépíteni.
Éppen ezért az európai védelmi autonómia megteremtése többnek bizonyul puszta költségvetési manővernél: politikai akaratot, stratégiai szemléletváltást és összehangolt beszerzéseket igényel, amelyekre az elmúlt évtizedekben kevés példa akadt. A következő években eldől, hogy Európa ki tud-e lépni végre a „biztonsági vazallus” szerepkörből, új utat nyitva a kontinens gazdaságában és geopolitikai befolyásában.
Kapcsolódó:
Címlapfotó: MTI/Hannibal Hanschke
