Mindig érdekes boncolgatni, vajon egyes országok, államalakulatok miért folytatnak olykor olyan politikát, ami alapvetően ellentétes a saját érdekeikkel. Európa most Ukrajna kapcsán kitartóan menetel az ostobaság felé.
Thomas Palley, az Egyesült Államok–Kína Gazdasági és Biztonsági Felülvizsgálati Bizottság korábbi vezető közgazdásza megvan győződve arról, hogy ha nem utasítjuk vissza ezt a menetelést, annak súlyos következményei lesznek Európára nézve. Persze ez óriási politikai kihívást is jelent.
Az ostobaság politikai és gazdasági költségei
Európa (különösen Németország) annak ellenére, hogy közvetlenül nem érintett az ukrajnai konfliktusban, nagy vesztese lett a háborúnak a kontinens gazdaságát visszafogó szankciók miatt. Az olcsó orosz energiát felváltotta az USA-ból származó drága, ami csökkentette az életszínvonalat, aláásta a gyártás versenyképességét és hozzájárult a magasabb európai inflációhoz.
Európa emellett elveszítette Oroszország hatalmas piacát, ahol az iparcikkeit értékesítette, és ahol be tudott fektetni, valamint lemondott az orosz elit féktelen költekezéséről.
Ezek nemcsak ahhoz járulnak hozzá, hogy Európa gazdasága jelenleg stagnál, hanem gazdasági jövője is jelentős veszélybe került, mivel az ostobaságában mindent megtesz azért, hogy ezek a hatások tartósak maradjanak.
Az ukrán menekültek tömeges beáramlásának is vannak káros következményei. Többek között fokozta a lefelé irányuló bérversenyt, súlyosbította a lakáshiányt, ami megemelte a bérleti díjakat, megterhelte az iskolákat és a szociális szolgáltatásokat, emellett növelte a jóléti kiadásokat. Ezek a hatások minden európai országot érintettek, de leginkább Németországot. Thomas Palley szerint ez segít megmagyarázni a populista politika térnyerését, különösen Németországban.
A nagy hazugság eladása
Már Adolf Hitler is bemutatta a Mein Kampfban, hogy egy nagy hazugságot, ha sokszor hangoztatnak, azt végül igazságnak fogják hinni. A módszert a gyakorlatban Joseph Goebbels náci propagandista tökéletesítette, Európa politikai berendezkedése pedig most liberális módon alkalmazza ezt a jelenlegi ostobaságának eladására.
Az egyik nagy hazugsága, hogy újjáélesztette a „München 1938 megbékélése” elnevezésű narratívát. E szerint, ha nem győzik le Ukrajnában Oroszországot, akkor az megtámadja Közép-Európát. Ez a hazugság érinti azt a hidegháborús dominóelméletet, amely szerint a Szovjetunió előretörése egy országban összeomlási hullámot váltana ki más államokban.
A második Vlagyimir Putyin és Adolf Hitler összehasonlítása, ami Oroszországot gonosznak, Európát pedig jónak láttatja. Ez azonban lehetetlenné teszi, hogy a Nyugat elismerje a részfelelősségét a konfliktus kirobbantásában, például a NATO keleti terjeszkedésénél vagy Ukrajnában az oroszellenes érzelmek szításánál.
A harmadik nagy hazugság Oroszország katonai erejével kapcsolatos. Az az érvelés, hogy Oroszország egzisztenciális fenyegetést jelent Közép- és Kelet-Európára, hitelessé teszi az orosz expanzionizmus vádját. Ugyan a csatatéren elért eredmények mást sugallnak, nincs olyan érvrendszer, amely ezt cáfolni tudná. Ugyanez vonatkozik Oroszország gazdasági bázisának a megítélésére, amely a NATO-országokhoz képest kicsi, ráadásul az ország népessége is elöregedő és csökken.
Ez a három nagy hazugság segít megtagadni Oroszország legitimitását, egyben igazolni a nyugati agressziót.
A nagy hazugságok megmérgezik a béke lehetőségét, mivel szinte lehetetlen tárgyalni a „gonosszal”, amely az egzisztenciánkat fenyegeti.
Annak ellenére, hogy ezek az állítások hamisak, befolyásolják a közvéleményt. Ennek az az oka, hogy összecsengenek az oroszellenes érzelmekkel, amelyek a hidegháborúból vagy az 1920-as évek vörös réméből erednek.
Európa politikai berendezkedése belemerül az ostobaságba
A nagy hazugság ugyan segít megmagyarázni, miképp adta el Európa politikai berendezkedése ennek az ostobaságnak a láncolatát, de felveti a miért kérdését. Erre a válasz egyszerre lehet egyszerű és bonyolult.
Az egyszerű szerint Európa politikai berendezkedése zátonyra futott, a téveszmék hangoztatása pedig nem más, mint a kontinens megmentésére tett kísérlet.
Ez láthatjuk Franciaországban, ahol Macron elnök népszerűsége, demokratikus legitimitása megkopott, ám a háborús stratégiával a belpolitikai kudarcról a külföldi ellenségre irányítaná át a figyelmet.
Hasonló logika érvényes Keir Starmer brit miniszterelnökre is. A Munkáspártja utánozza a Konzervatív Pártot, olyannyira, hogy az már csak a nevében Munkáspárt, és Ukrajna tekintetében harciasabb a konzervatívoknál is. Ezzel azonban nem nyerte meg a jobboldali szavazókat, inkább elvesztette a balközépet. Starmer válasza erre az, hogy tovább fokozza a brit szerepvállalást Ukrajnában. Katonai fotózásokon vesz részt, remélve, hogy ezzel egy lapon említik majd Winston Churchill-lel vagy Thatcher asszonnyal.
A történelmi múltjával ellentétben az európai szociáldemokraták jelenleg még militaristábbak, mint a konzervatívok. Ezzel múlnák felül a riválisaikat, amivel nemcsak a történelmi gyökereiket vesztik el, de mélyebb kapcsolatba kerülnek az emlegetett ostobasággal.
Az oroszellenesség hosszú és kusza gyökerei
A miértre adott bonyolult válaszhoz az ostobaság hosszú és szövevényes gyökereihez kell leásnini, amelyek mélyen nyúlnak vissza az időben. Az elmúlt hetven évben Európából kikopott a független külpolitikai jövőkép, a helyét átadta az Egyesült Államok vezetésének, majd a katonai és külpolitikai intézményeit megtöltötte olyan emberekkel, akik Amerika-barát nézőpontot képviselnek. Ez a meghódolás kiterjedt az elit civil társadalomra is (pl. agytrösztökre, elit egyetemekre és a mainstream médiára). Csatlakoztak hozzájuk Európa hadiipari komplexumai és üzleti vezetői is abban a reményben, hogy elláthatják az USA hadseregét és bejuthatnak az Egyesült Államok piacaira. A végeredmény:
Európa külpolitikai gondolkodását megváltoztatták, a kontinens pedig az Egyesült Államok külpolitikai satrafájává tette magát, és ez az állapot azóta is fennáll.
A külpolitikai függetlenség hiánya azt jelentette, hogy Európa készségesen támogatta a NATO hidegháború utáni, az USA vezette keleti terjeszkedését. Az Egyesült Államok célja egy olyan új világrend létrehozása volt, amelyben az USA lesz a hegemón. Az ország korábbi nemzetbiztonsági tanácsadója, Zbigniew Brzezinski három lépésben vázolta fel ehhez a forgatókönyvet. Az első a NATO keleti irányú bővítése volt az egykori Varsói Szerződés országaival. A másodikban a volt szovjet köztársaságokkal bővítette volna a NATO-t, a harmadik lépésben pedig három államra osztotta volna fel Oroszországot.
Thomas Palley úgy véli, Európának nem kellett volna felvállalnia ezt a forgatókönyvet. Bármely gazdasági haszon könnyen elérhető lett volna szabadkereskedelmi megállapodásokon keresztül, ami lehetővé tette volna a nyugat-európai vállalkozások számára, hogy Kelet- és Közép-Európa alacsony költségű munkaerejét magukhoz csábítsák. Mindazonáltal az EU-bővítést részesítették előnyben, szerinte annak ellenére, hogy ez óriási anyagi költséggel jár, és Kelet-Európának nincsenek közös demokratikus politikai hagyományai. A terjeszkedés egy nyugati típusú pályára kényszerítette ezeket az országokat, és megszorongatta Oroszországot, kiegészítve azt a NATO keleti terjeszkedésével.
Ezenkívül az egyes tagországok sajátos tényezői is megmagyarázzák, hogy Európa magáévá tette az ostobaságot. Például Nagy-Britannia Oroszországgal való ellenséges viszonya a tizenkilencedik századból eredeztethető, amikor a britek attól tartottak, hogy az oroszok terjeszkedése Közép-Ázsiában veszélyezteti Nagy-Britannia indiai állásait. A hanyatló Oszmán Birodalomban megnövekedett orosz befolyástól való félelem is az egyik indoka volt az 1853–56-os krími háborúnak. A brit ellenszenvet csak fokozta az 1917-es bolsevik forradalom, a kommunista állam létrehozása, a cár és családjának kivégzése, valamint az, hogy a Szovjetunió elutasította a Nagy-Britanniától kapott első világháborús kölcsönök visszafizetését. Winston Churchillnek 1945-ben, kevesebb mint hat hónappal a Szovjetunióval kötött jaltai egyezmény után volt egy javaslata, „az elképzelhetetlen hadművelet”, amelyben újra felfegyverezte volna Németországot, és folytatta volna a második világháborút Oroszország ellen. Szerencsére Truman elnök elutasította ezt az elképzelést. Nemsokkal a második világháború kitörése után a brit titkosszolgálat is támogatta a szovjetellenes ukrajnai felkelést, amit az ukrán fasiszta náci kollaboráns, Sztepan Bandera vezetett. Ez a történelmi visszatekintés jól szemlélteti, hogy a brit uralkodó elitben mekkora az ellenszenv Oroszországgal szemben, ami fenn is maradt.
Satrafa státusza miatt, a hatalmas gazdasági és társadalmi költségek ellenére Európa rögtön azonosult az Egyesült Államok stratégiájával, dacára annak, hogy a konfliktus az USA hegemóniájáról és nem az Európa biztonságáról szólt.
Thomas Palley szerint az is rontja a helyzetet, hogy a NATO és az EU korábbi keleti terjeszkedésével ezek az intézmények ma már olyan országokat (pl. Lengyelország és a balti köztársaságok) is magukban foglalnak, amelyek mély ellenszenvvel viseltetnek Oroszországgal szemben, ezáltal az ostobaság lelkes szószólóivá teszi őket.
Emellett az EU olyan ruszofóbokat nevezett ki vezetőnek, mint Ursula von der Leyen vagy az észt szélsőséges nacionalista, Kaja Kallas, aki nyíltan szorgalmazta Oroszország feloszlatását, és Észtország miniszterelnökeként az orosz etnikum elleni politika lelkes szószólója volt.
Keserű gyümölcsök
Ironikus módon éppen Trump elnök szakított az Egyesült Államok nemzetbiztonsági intézményének évtizedes kétpárti stratégiájával, azaz már nem kifejezett cél Oroszország fokozatos bekerítése és eszkalációja. Ez a váltás lehetőséget kínál Európának, hogy kiszabaduljon abból a csapdából, amelyet a korábbi politikai elképzeléseinek hiánya okozott.
Ehelyett azonban Európa hűséges maradt az Egyesült Államok nemzetbiztonsági mélyállamához.
Mind Macron, mind Starmer francia, illetve brit katonai erőket telepítene Ukrajnába. Eközben az Európai Unió, Európa politikai berendezkedésének áldásával egy hatalmas, 800 milliárd eurós védelmi ipari tervet szorgalmaz, amelyet kötvényekből finanszíroznak majd. Az a könnyedség, ahogyan ezt a javaslatot benyújtották, sokat mond az EU jellegéről. Ha pénz kell a „katonai keynesianizmusra”, az könnyen megoldható, de a fiskális felelősség miatt a civil társadalom szükségleteire soha nem áll rendelkezésre elegendő összeg.
Mivel a katonai keynesi fordulatnak pozitív makrogazdasági hatásai lesznek, ezt támogatja a nagy haszonélvezőnek számító európai hadiipari komplexum. Csakhogy ezzel nem jár együtt a háború vezérelte gazdaság bezárása, amely végletekig kimeríti a fiskális politikai teret, így nem hagy esélyt a tudományra, a technológiára, az oktatásra, a lakhatásra és az infrastruktúrára fordított állami kiadások növekedésének – amelyek pedig valódi jólétet generálnának.
De a katonai keynesi fordulatnak kedvezőtlen politikai következményei lesznek, mivel megerősíti a hadiipari komplexumok, valamint a militarizmust támogatók politikai helyzetét és erejét. A militarizmus ünneplése pedig komolyan befolyásolja majd a választók gondolkodását is.
Thomas Palley úgy gondolja, hogy keserű és mérgező lesz az európai ostobaság politikai-gazdasági gyümölcse. Hogy ezt elkerüljük, ahhoz magukhoz kellene térniük az európai liberálisoknak és szociáldemokratáknak, ami azonban egyelőre eléggé kilátástalan opció.
Kapcsolódó:
