A dollárleértékelés és a dollárdominancia nem feltétlenül zárja ki egymást. De az, hogy Donald Trump dolgozik a zöldhasú gyengítésén, szinte biztosan a dollár uralmának a végét jelenti – állítja Jeffrey Frankel.
Jeffrey Frankel a Harvard Egyetem tőkeképzéssel és növekedéssel foglalkozó professzora, Bill Clinton elnök Gazdasági Tanácsadói Tanácsának korábbi tagja és az Egyesült Államok Nemzeti Gazdaságkutatási Irodájának tudományos munkatársa.
A professzor írása kezdetén visszautal az 1985-ben a New York-i Plaza Hotelben megkötött egyezményre, amelyben a világ öt vezető gazdasága a dollár értékének csökkentését szolgáló összehangolt beavatkozásról egyezett meg. Donald Trump kormányzatának vélhetően a történelembe a Plaza Accord (Plaza-egyezmény) néven bevonult megállapodás sikere adhatott ihletet : a jelenlegi vezetés törekedne Amerika kereskedelmi mérlegének javítására, felfuttatná a hazai gyártást, viszont ehhez gyengítenie kell a dollárt.
1980 és 1985 között a dollár körülbelül 50 százalékkal erősödött a japán jennel, a német márkával, a francia frankkal és az angol fonttal szemben, Paul Volcker, a Fed akkori elnöke) és Ronald Reagan elnök szigorú monetáris politikájának köszönhetően. Ahogy a dollár erősödött, úgy nőtt a kereskedelmi deficit is, de ennek csak a pénzügyi szektor volt a nyertese. A Plaza-egyezmény a leértékeléssel sikeresen csökkentette az Egyesült Államok kereskedelmi hiányát a nyugat-európai országokkal szemben, de nagyrészt nem teljesítette elsődleges célját, a Japánnal fennálló kereskedelmi hiány enyhítését.
Kétségtelenül vannak párhuzamok a Plaza-egyezmény és az amerikai elnök kormányának tervei között, amit Stephen Miran, a Gazdasági Tanácsadók Testületének leendő elnöke Mar-a-Lago-egyezménynek nevezett el, mivel arról az elnök floridai üdülőhelyén tárgyaltak.
Az egyezmény a dollár leértékelését javasolja, ezzel élénkítve az amerikai exportot és csökkentve a kereskedelmi deficitet. A kereskedelmi partnereket pedig arra ösztönöznék, hogy támogassák a dollár leértékelését (pl. hosszú futamidejű dollárkötvények vásárlásával) az alacsonyabb vámokért, biztonsági szolgáltatásokért és egyéb előnyökért cserébe.
Jeffrey Frankel el tud képzelni egy olyan észszerű javaslatot, amivel a nagyobb gazdaságok összehangolt beavatkozással gyengítenék a dollárt, ezzel kezelve a mai nemzetközi kereskedelmi egyensúlyhiányok alapvető mozgatórugóját. De a Mar-a-Lago-egyezményt nem tartja ilyennek, mert szerinte ez egy kényszerítő eszköz lenne, amely pontosan azt kockáztatja, amitől a Trump-kormányzat is tart
sérti Amerika azon képességét, hogy finanszírozza a hiányát (és alacsonyan tartsa a kamatlábakat), emellett aláássa a dollár vezető nemzetközi valuta státuszát.
A kamatok
A professzor szerint a külföldi központi bankoknak a dollár árfolyamának gyengítésére törekvő beavatkozása az Egyesült Államok kincstárjegyállományának csökkenését vonná maga után (ezermilliárdos nagyságrendben). Az államkötvények iránti visszaeső kereslet pedig az árak csökkenését és a kamatlábak emelkedését eredményezné. Amennyiben a külkereskedelmi mérleg javul, miközben a gazdaság teljes kapacitáson működik, akkor a hazai kereslet egyes komponenseit (háztartási fogyasztás és üzleti beruházás) vissza kell szorítani.
Szerinte a dollár trónfosztása bizonyos értelemben szerves része a Mar-a-Lago-egyezményt mozgató víziónak.
Elsőként Pozsár Zoltán közgazdász használta ezt a kifejezést, aki egy „Bretton Woods III” megállapodást javasolt, szerinte ugyanis az amerikai kormány az arany átértékelésével erősíthetné a mérlegét. A Mar-a-Lago-egyezmény elképzelése merész, épp ezért vált ki heves vitákat. Sokan teljesen abszurdnak tartják az ötletet, míg mások szerint ez lehet az egyetlen járható út arra, hogy Amerika újra felépítse az ipari kapacitásait és megszüntesse a globális kereskedelmi egyensúlytalanságokat. Pozsár Zoltán szerint Trump csapata tudatosan vállalja a rövid távú gazdasági nehézségeket a hosszú távú előnyökért cserébe.
Jeffrey Frankel viszont úgy véli, hogy a dollár leértékelésére irányuló erőfeszítés a zöldhasú mint domináns globális valuta megszűnéséhez vezethet – ez a folyamat pedig felgyorsulna, ha a megállapodás részét képezné a Fed monetáris lazítása. Miközben Trump alkalmazkodóbb pénzügyi politikát szorgalmazna, azt is világossá tette, hogy meg akarja őrizni a dollár globális elsőbbségét, még akkor is, ha erre vámokkal kell rákényszerítenie a többi országot (például a BRICS-államokat).
Leértékelés vagy a dominancia megőrzése
Persze a dollár leértékelése és a dollárdominancia nem feltétlenül zárja ki egymást. Az 1990-es évek végén például a dollár leértékelődött, mégis a központi bankok devizatartalékainak nagyobb hányadát tette ki. De egyértelmű feszültség van a két célkitűzés között. Ha a Mar-a-Lago-egyezmény eltántorítja a központi bankokat attól, hogy az Egyesült Államok kincstári értékpapírjait tartsák, akkor nehéz belátni, miképp maradhatna fenn a dollár globális státusza.
Ezt Stephen Miran is érzékelte, így azt javasolja, hogy a külföldi központi bankok 100 éves lejáratú amerikai kötvényeket tartsanak minimális kamaton a most birtokolt diszkontkincstárjegyek helyett. (Jeffrey Frankel szerint ez az USA adósságának az átstrukturálását jelentené, ami egyenértékű a nemteljesítéssel.) Az alternatív – vagy kiegészítő – rendelkezések közé tartozik az amerikai adósságot birtokló külföldi központi bankoknak felszámított „felhasználói díjak” bevezetése, valamint az USA-ban lévő külföldi befektetésekre kivetett általánosabb adó (ami az 1970-es években javasolt, a rövid lejáratú devizaügyletekre kivetett Tobin-adóra emlékeztet).
A James Tobin közgazdász által javasolt adót eredetileg úgy határozták meg, mint az egyik valuta másikra történő azonnali átváltására kivetett közterhet. A Tobin-adó eredetileg a valuták rövid távú oda-vissza vándorlásait kívánta büntetni. Az 1990-es évek végére a Tobin-adó kifejezést a rövid távú tranzakciós adózás minden formájára alkalmazták, függetlenül a pénznemektől.
Jeffrey Frankel szerint Miran javaslata nem megalapozott. Miért fogadnának el a világ központi bankjai és más befektetők a jó öreg kincstárjegyek helyett 100 éves lejáratú kötvényeket – amelyekre száz évig nem fizetnének kamatot? Miért nyelnének le új díjakat és adókat az amerikai adósságállományaik vagy befektetéseik után?
Trump erre azt válaszolhatja: azért, mert így elkerülhetik a büntetővámokat. De eddig olyan könyörtelenül hadonászott ezzel a fegyverrel – annyi cél nevében, annyi halasztással és visszavonással –, hogy az emiatt gyorsan veszített a hatásából. Az országok már messze nem ragaszkodnak ahhoz, hogy meghunyászkodjanak a „vámok elnöke” előtt, hanem egyéb kiutakat keresnek. Ha Trump túlságosan erőlködik, a világ a dollártól való elszakadás mellett dönthet.
Jeffrey Frankel úgy gondolja, hogy hasonlóan hatástalannak bizonyulnak az Egyesült Államok katonai és geopolitikai erejének kihasználására tett kísérletek, amivel kikényszerítenék az országoktól a Mar-a-Lago-egyezmény feltételeinek elfogadását. Szerinte az már nem működik, ami az 1960-as években igen, amikor az NSZK a Bretton Woods-i rendszer megőrzése érdekében vállalta, hogy fedezi az amerikai katonáknak az országban való állomásoztatásának a költségeit. Vagy 1991-ben, amikor Kuvait és Szaúd-Arábia fedezte az USA-nak az öbölháborúban vívott költségeinek nagy részét. Most van egy nem elhanyagolható különbség a mostani és az akkoriak között: a jóindulat.
Írása végén Jeffrey Frankel professzor komolyan bírálja Trumpot: szerinte a fenyegetésre és a kényszerítésre való hajlamával, a barátok és szövetségesek elárulására való hajlandóságával, valamint a szabályok és normák figyelmen kívül hagyásával szisztematikusan megsemmisítette az örökölt nemzetközi politikai tőkét, megtizedelve az Egyesült Államok globális vezető szerepét. Úgy gondolja, hogy ez a kényszerítő Mar-a-Lago-egyezmény – amely hasonlatos a Római Birodalomnak a légiói által megszállt területekre kivetett adókra – csak felgyorsítaná Amerika hanyatlását. Szerinte a Mar-a-Lago márkanevet a legjobb lenne golfversenyekre és rokokó esküvőkre megtartani.
(Forrás: Project Syndicate)
Kapcsolódó:
