Miközben az Egyesült Államok a csendes-óceáni térségre koncentrálna, az Európai Unió – Trump akarata ellenére – folytatja az Oroszország elleni szankciós politikát. A háttérben egy mélyebb küzdelem zajlik: geopolitikai érdekek, gazdasági kényszerek és a rezsimek szembenállása feszítik szét a transzatlanti egységet.
Lóránt Károly mérnök-közgazdász véleménycikke
Az Egyesült Államoknak jelentős érdeke fűződik egy orosz–ukrán békeszerződés eléréséhez, mert tevékenységének súlypontját a csendes-óceáni térségbe akarja áthelyezni, hiszen Amerika hegemón szerepének kihívója a gyorsan fejlődő és gazdasági erejében lassan az Egyesült Államokat elérő Kína. Itt ütköznek tehát leginkább a régi hegemón érdekei a feltörő új világhataloméval. Trump elnök mindent meg is tesz, hogy a felek között legalább egy ideiglenes tűzszünetet elérjen, amit az Európai Unió ott gátol, ahol csak tud, legutóbb például a februárban elfogadott 16. szankciós csomaggal. E büntetőintézkedések az orosz gazdaság rendszerszinten fontos ágazatait célozzák, így az energiaipart, a kereskedelmet, a közlekedést, az infrastruktúrát és a pénzügyi szolgáltatásokat. A szankciók egy sajátos részét a dezinformációk elleni védekezés jelenti, amelynek keretében az eddigiekhez képest további nyolc média műsorszolgáltatási tevékenységének a felfüggesztésére kerül sor, tekintettel arra, hogy azok – az unió vezetése szerint – Oroszország Ukrajna elleni agressziós háborúját támogató és igazoló műsorokat sugároznak.
David O’Sullivan, az Európai Unió szankcióügyi megbízottja rendkívül elégedett a büntetőintézkedések hatásával, és egy nemrég megjelent cikkében1 magabiztosan ki is jelentette, hogy bármit is tesz most az Egyesült Államok, az Európai Uniónak nincs oka arra, hogy a szankciós politikáját megváltoztassa, és különben is az uniós szankcióknak nagyobb az ereje, mint az amerikaiaké, mert az oroszokkal való kereskedelmi forgalma lényegesen nagyobb, mint az Egyesült Államoké. Az EU több mint 2400 olyan embert szankcionált, aki támogatja az orosz háborús erőfeszítéseket, megtiltotta továbbá a kettős felhasználású termékek és a fejlett technológiák exportját, befagyasztott 200 milliárd eurónyi orosz központi banki eszközt és kitiltotta az orosz pénzintézeteket a globális SWIFT banki átutalási rendszerből. A szankciókkal az unió 2022 februárja óta összességében több mint 450 milliárd dollár bevételtől fosztotta meg Oroszországot, ezen intézkedések tehát működnek, és az EU készen áll arra, hogy mindaddig fokozza e szankciókat, amíg Oroszország nem mutat valódi hajlandóságot egy tartós békemegállapodás elérésére.
Hogy az unió szerint milyen lenne egy tartós békemegállapodás, arra rávilágít Anitta Hipper, az EU kül- és biztonságpolitikai szóvivője, aki egy közleményében a következőket írja: „A szankciók módosításának vagy feloldásának egyik fő feltétele az Ukrajna elleni kiprovokálatlan és indokolatlan orosz agresszió befejezése és az összes orosz katonai erő feltétel nélküli kivonása Ukrajna teljes területéről”2
Az Európai Unió a szankciók feloldásáért cserébe tehát egy olyan feltételt támaszt, amit az oroszok biztosan nem fogadnak el, és itt élesen ütközik a Trump-féle amerikai és az uniós szándék. Amíg Trump mielőbb le akarja zárni a konfliktust, az EU vezetése fenn kívánja azt tartani, többek között abban is reménykedve, hogy négy év múlva az amerikai elnök megbukik, és akkor a washingtoni és az európai szándékok között sokkal nagyobb lesz az összhang.
Ezzel kapcsolatban egy bennfentes brüsszeli lap, az Euractiv egyik szakértője azt taglalja részletesen,3 hogy az Egyesült Államoknak vannak-e eszközei arra, hogy az akaratát az Európai Unióra kényszerítse.
A szakértő, Thomas Moller-Nielsen szerint számos érv szól amellett, hogy az unió szankciós politikája a következő években nem tér majd el lényegesen Washingtonétól. Amerikának ugyanis számos gazdasági, kereskedelmi és biztonsági kényszerítő eszköze van arra, hogy Európát rákényszerítse a korlátozó intézkedések megszüntetésére – ha úgy dönt, hogy ezekkel élni is kíván. Trump például azzal fenyegetőzhet, hogy kivonja a jelenleg Európában állomásozó több tízezer amerikai katonáját. Vagy azzal, hogy visszavonja az USA nukleáris ernyőjét, vagy – ami talán a legszélsőségesebb lehetőség – azzal, hogy teljesen kivonul a NATO-ból.
Trump emellett visszafoghatja az Európába irányuló fegyverszállításokat, esetleg korlátozhatja az unióba irányuló cseppfolyósítottföldgáz-szállítmányokat, amelyekre a blokk az Oroszország teljes körű inváziója óta túlságosan nagy mértékben támaszkodik.
Thomas Moller-Nielsen szerint könnyen elképzelhető, hogy e forgatókönyvek bármelyikében az EU – a revansista Oroszországtól való félelem és az USA általi elhagyatottság kockázata között vergődve – végül Washington mellé állna.
Gazdasági megfontolások is felmerülnek. Különösen az orosz ásványkincsekhez, kőolaj- és földgáztartalékokhoz való hozzáférés biztosítása révén Washington és Moszkva gazdasági kapcsolatainak helyreállítása számottevő előnyöket jelenthet az amerikai gazdaság számára. Az amerikaiak nem is titkolják ezt a lehetőséget. Az orosz tisztviselők való első béketalálkozójuk után például az USA üdvözölte azokat a „történelmi gazdasági és befektetési lehetőségeket, amelyek az ukrajnai konfliktus sikeres befejezéséből adódnak”.4
E perspektívák arra kényszeríthetik az uniót, amelynek a gazdasági növekedése már most is számottevően elmarad az Egyesült Államokétól, hogy normalizálja a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokat Moszkvával.
Ha az USA úgy dönt, hogy feloldja a szankciókat, míg Európa megtartja azokat, az hatalmas gazdasági hátrányt jelentene Európa számára” –
mondta Alexander Kolyandr, a Centre for European Policy Analysis (Európai Politikaelemző Központ) Oroszország-szakértője.5 Ez elég nyomós érv lehet ahhoz, hogy Európa a szankciós politikáját az amerikaihoz igazítsa.
Ugyanakkor a másik oldalról is elhangzanak vélemények, mégpedig olyan jelentős kiadványokban, mint az amerikai Külkapcsolatok Tanácsának lapja, a Foreign Policy, amelyek a fentiekkel ellenkezőleg azt sugallják, hogy Európának vannak olyan eszközei, hogy Amerikát arra kényszerítse, hogy az Oroszországgal való tárgyalásokba az európaiakat is bevonja.
A Foreign Policyban megjelent cikk6 azt mérlegeli, hogy mit tehet Európa, ha Trump megszünteti a Moszkvával szembeni szankciókat. A cikket Agathe Demarais, a Foreign Policy rovatvezetője, a Soros György által létrehozott Európai Külkapcsolatok Tanácsának főmunkatársa, írta, és már e kapcsolatból következik, hogy az euroatlanti fősodor véleményét fejezi ki.
A cikk egy olyan forgatókönyvet vázol fel, amelyben Európa a szankciós politikájával magára marad, és a szerző azt állítja, hogy az egyoldalú európai intézkedéseknek is jelentős hatása lenne Moszkvára, különösen, ha az európai büntetőintézkedések a kereskedelemre összpontosítanak. A statisztikai adatok ugyanis azt mutatják, hogy Európának nagyobb a befolyása Oroszországra, mint az Egyesült Államoknak. Moszkva ugyanis 2022 eleje óta a szankciókkal szembeni védekezés érdekében elhagyta a dollárt, aminek következtében az orosz cégek ma már a határon átnyúló kereskedelem kevesebb mint 5 százalékában használják az amerikai pénzt. Ráadásul Oroszország kereskedelmi kapcsolatai az Egyesült Államokkal mindig is minimálisak voltak; 2021-ben, az ukrajnai invázió előtti utolsó teljes évben az USA az orosz exportnak mindössze a 3,6 százalékát szívta fel, és az importnak is mindössze az 5,9 százalékát szállította. Ezzel szemben az Európai Unió korábban Moszkva legfontosabb kereskedelmi partnere volt, Oroszország importjának közel 40 százaléka származott az unióból, és az exportjának nagyjából ugyanekkora része ment ebbe az irányba. Ebből következik, hogy az unió a kereskedelmi szankciók révén jelentős hatást gyakorolhat Oroszországra.
Az orosz import esetében például a büntetőintézkedések annak 54 százalékára terjednek ki (a 2021-es adatok alapján), ami azoknak az orosz cégnek okoz problémát, amelyek az unióban gyártott csúcstechnológiás termékekre támaszkodnak. Az S7 orosz légitársaság például 2024 végéig a 39 Airbus A320neo típusú repülőgépéből 31-et leállított, mert nem jutott hozzá a pótalkatrészekhez. Karbantartás nélkül az S7 Airlinesnak nem lesz más választása, mint hogy 2026-ban leszerelje ezeket a gépeket.
Európa kereskedelmi befolyása Oroszországgal szemben talán még nagyobb, ha Moszkva exportjáról, főként a szénhidrogénekről van szó. Ukrajna oroszországi inváziója óta az Európa keményen dolgozik azon, hogy diverzifikálja az energiaszállítóit, infrastruktúrát építsen a cseppfolyósított földgáz importjához és felgyorsítsa a megújuló energiaforrások elterjedését. Nincs oka arra, hogy ne folytassa ezeket az erőfeszítéseket, amelyek abban fognak tetőzni, hogy az unió 2027-től kezdődően megtiltja az összes orosz szénhidrogénimportot. Nem biztos, hogy Trump az orosz gázszállítások újraélesztése formájában szeretné ösztönözni az EU és Oroszország közötti energiakapcsolatok újraindítását. Ennek az oka egyszerű: Washington és Moszkva versenytársak az EU gázellátásában.
Az elmúlt három évben az Egyesült Államok vált az unió fő LNG-szállítójává, a blokk importjának csaknem a felét adva. Ha Oroszország újraindítaná a vezetékes gáz exportját Európába, akkor az amerikai LNG iránti kereslet csökkenne.
Az unió akadályozhatja a más országokba történő orosz olajszállítást is. Az azt szállító tartályhajók most a G7 és az EU célállomásait elkerülik, de gyakran még mindig a balti-tengeri orosz kikötőkből érkeznek. Ez azt jelenti, hogy az EU által ellenőrzött tengeri szorosokon kell áthaladniuk, és például az unió megköveteli, hogy az itt átkelő hajóknak legyen megfelelő (értsd: nyugati) biztosítása, amit az oroszok nehezen tudnának teljesíteni.
További lehetőség, hogy az EU akadályozza a nyugati cégek oroszországi befektetéseit. 2022 elején az Oroszországban üzleti tevékenységet folytató 1307 nyugati cégnek mindössze 18 százaléka volt amerikai székhelyű. Ezzel szemben a kétharmaduk központja az Európai Unióban volt. Oroszországi tevékenységük újraindításához a nyugati cégeknek hozzá kellene férniük a pénzügyi csatornákhoz, ami az unió befolyásának egy másik területe. Az a néhány nagy nyugati bank, amely megkönnyíthetné a nyugati vállalkozások visszatérését Oroszországba, uniós székhelyű, mint az osztrák Raiffeisen, amely még mindig jelentős tevékenységet folytat Oroszországban. Ha az EU „szorosabbra akarná húzni a szankciós csavarokat”, korlátozhatná az uniós bankok oroszországi üzleti tevékenységét.
Végül ott vannak az orosz központi bank befagyasztott eszközei, amelyek nagy része a belga Euroclear hitelintézetben található, és több mint 60 százalékuk euróban denominált. Ráadásul az Európai Bizottság kezeli azt az 50 milliárd dolláros kölcsönt, amelyet a G7-országok nyújtottak Ukrajnának az orosz befagyasztott eszközök kamatbevételeinek felhasználásával. Itt is lehetne játéktere az európai szankcióknak, bár e tartalékokat az orosz központi bank minden bizonnyal már leírta, így nyomásgyakorlásra kevéssé használhatók.
A fent bemutatott és más szankciós elemzések is azt vizsgálják, hogy az Európai Unió, vagy még szélesebben a „tettre készek koalíciója” milyen károkat tud okozni Oroszországnak, de nem térnek ki arra, hogy ezek az intézkedések milyen gazdasági problémákat hoznak magának az EU-nak, hiszen nemcsak az olcsó nyersanyagforrásnak mondtak búcsút, hanem egy jelentős exportpiacnak is, amit elsősorban a német gépipar bánhat. És bár az unió vezetői a szankciók hatásosságát igyekeznek bizonyítani, és kétségtelen, hogy nagy károkat okoztak, az orosz gazdaság nem bénult meg, sőt az elmúlt két évben átlagosan évi 4 százalékkal növekedett, míg az Európai Unió gyakorlatilag stagnált, az Egyesült Államok pedig tartotta a rá hosszú távon jellemző 2,5-3,0 százalék körüli növekedését (1. ábra).
Az adatokat látva felmerülhet a kérdés, hogy Európának, akár Amerikával is szembemenve, milyen érdeke fűződik az ukrajnai háború elhúzásához, a Trump által szorgalmazott békekötés megakadályozásához.
Lehet, hogy a választ a Foreign Policy egyik cikkéből kapjuk meg, amelynek címe Kulcs Trump kaotikus külpolitikájának megértéséhez7, és azt taglalja, hogy Trump politikája a hagyományos geopolitikai elemzés eszközrendszerével nem érthető meg, mert az figyelmen kívül hagyja a nemzetközi rendszerben az államok viselkedésének egy kulcsfontosságú dimenzióját: a rezsimek közötti versenyt. Az amerikai elnök látszólag zűrzavaros politikája a versengő politikai rendszerek közötti mélyebb küzdelem részeként értelmezhető. Ahogy autokratikusabbá teszi az amerikai politikai rendszert, a külpolitikája egyre inkább az autokratikus rezsimek jellemző vonásait veszi fel. Trump eddigi politikája, akár szándékosan, akár akaratlanul, többnyire a demokratikus korlátok elleni hazai és külföldi fellépést szolgálja, tükrözve az erőskezű uralom preferenciáját a demokratikus felügyelettel szemben. Vagyis a cikkíró szerint a hagyományos geopolitikai versengés mellett itt belép egy másik dimenzió, a demokratikus és az autokratikus rezsimek közötti harc, és ez magyarázza Trump szimpátiáját az olyan erős vezetők iránt, mint Putyin vagy Hszi Csin-ping, és teszi érthetőbbé teszi az Európai Unióval szembeni fenntartásait.
Ezt a magyarázatot el is fogadhatjuk, csak be kell helyettesíteni a valóságnak megfelelő szereplőket, vagyis a demokráciák helyébe a mélyállamot, vagy szélesebb értelemben az euroatlanti háttérhatalmat, az autokráciák helyébe pedig a nemzetállami érdekeket előtérbe helyező patrióta politikát.
Míg Trump politikája az Egyesült Államok mint nemzetállam érdekeit fejezi ki, az európai vezetőké nem európai érdekeket, hanem az úgynevezett háttérhatalom érdekeit szolgálja, amelyek nem anyagi, hanem uralmi természetűek, fő céljuk a politikai és ideológiai befolyásuk kiterjesztése, tekintet nélkül annak az európaiakra gyakorolt társadalmi vagy gazdasági hatásaira.
Ezt azért tehetik meg, mert a hagyományos európai bal- vagy jobboldali pártok vezetői már régóta az ő befolyásuk alatt állnak, ha pedig harmadik szereplő jelenik meg az európai politikai térben, mint például a német AfD, az osztrák Szabadság Párt vagy a francia Nemzeti Tömörülés, akkor azok kormányra kerülését minden eszközzel meg akarják akadályozni.
A szankciók fenntartása, Ukrajna fegyverekkel való ellátása, az uniós tagság beígérése Ukrajnának, a háborús hisztéria szítása tehát nem az európai nemzetállamok, hanem a háttérhatalom8 uralmi érdekeit szolgálja, és végső soron a szankciók sorsát is e háttérhatalom és a patrióta gondolkodás közötti harc kimenetele fogja eldönteni.
Kapcsolódó:
Források:
[1] CEPA – Europe’s Message to Moscow: We Will Keep Sanctions
[2] Reuters – EU says ‘unconditional withdrawal’ of Russia from Ukraine is a precondition to amend sanctions
[3] Euractiv – Europe’s unsanctionable predicament
[4] U. S. Embassy & Consulate in Russia – Secretary Rubio’s Meeting with Russian Foreign Minister Lavrov
[5] LinkedIN – Center for European Policy Analysis
[6] Foreign Policy – What Europe Can Do If Trump Drops Russia Sanctions
[7] Foregin Policy – The Key to Understanding Trump’s Chaotic Foreign Policy
[8] A háttérhatalom pontosabb leírását lásd: Magyar Hírlap
Címlapfotó: MTI/Purger Tamás
