Az elnököt nem érdekli az Európai Bizottság javaslata az ipari termékek nullaszázalékos vámtarifáiról. Ragaszkodik ahhoz, hogy az EU 350 milliárd dollárért vásároljon energiát az Egyesült Államoktól. És lejárt az idő.
Nem jutott előrébb az Európai Unió a vámháború elkerülése érdekében, így hatályba léptek a blokkot sújtó 20 százalékos amerikai vámok. Ursula von der Leyen utolsó kétségbeesett lépésként felajánlotta az amerikai elnöknek, hogy vezessenek be az ipari termékekre (beleértve az autókat és a gyógyszereket is) nullaszázalékos vámokat. Ez volt az az ötlet, amit a jelek szerint sokkal hamarabb, még a Trump-féle kölcsönös vámok bejelentése előtt meg kellett volna szellőztetni, hogy esetleges eredményt érjen el. Az elnök azonban kereken visszautasította az ajánlatot, az idő pedig lejárt.
A Fehér Ház szerint az EU-nak 350 milliárd dollárnyi energiát kell vásárolnia az Egyesült Államokból, hogy eltűnjön a kereskedelmi deficit, és vámmentességet kapjon. Ezzel arra a csekkfüzet-diplomáciai kísérletre utalt, amellyel maga az Európai Bizottság elnöke próbálkozott meg, felajánlva Trumpnak, hogy a blokk a jövőben csúcsra pörgeti az amerikai LNG-vásárlást. Az ajánlat végül nem vált tetté: egyrészt az Európai Bizottság nem írhatja elő az uniós vállalatoknak, hogy honnan és mennyi energiát vásároljanak, másrészt – és ez legalább annyit nyom a latban – Trump a mai napig nem hajlandó szóba állni Ursula von der Leyennel, aki így gyakorlatilag vakon igyekszik irányítani az uniós kereskedelmi folyamatokat.
Bár a Bizottság fenntartja, hogy prioritásként kezeli a tárgyalásos rendezést, Washington változatlanul gazdasági és politikai fegyverként tekint a vámokra, és egyelőre azok fenyegető hatását részesíti előnyben. Ráadásul a kormányzat a jövőben egyesével akar tárgyalni a mintegy száz vámbüntetett országgal a kétoldalú kapcsolatok újrakalibrálása érdekében. Miután az elnök nem tekinti az Európai Bizottságot tárgyalópartnernek, furcsa módon az unió erős országaira hárulhat a feladat, hogy irányítani kezdjék a kereskedelmi hatalmat ténylegesen a kezében tartó Von der Leyent.
Penészes bosszú
Miután a tárgyalásos rendezés (legalábbis a vámháború jelen szakaszában) nem kivitelezhető, Brüsszel a bosszúvámokat hívja segítségül, beleállva ezzel a kereskedelmi konfliktusba. A szokásos, tagállami érdekek mentén fellángoló viták azonban máris összezúzták az egységes szándék képzetét. Vannak államok (Magyarország és Olaszország például), amelyek változatlanul ellenállnak a gyors válasz ötletének. Az eszkaláció csak felingerelné Trumpot, és megtorló intézkedésként még nagyobb vámokat léptetne életbe az uniós termékekre. (Amikor szóba került, hogy Brüsszel tarifákat vetne ki az amerikai whiskey-re, az elnök azonnal 200 százalékos vámmal fenyegette meg az európai szeszipari szereplőket – Franciaország, Olaszország és Spanyolország nyomására végül az EB el is tüntette a javaslatot a bosszútervéből.) Az élő példa Kína, amely 34 százalékos vámot vetett ki az amerikai termékekre, válaszul a rá kirótt tarifákra,
mire Washington összesen 104 százalékra emelte az általános vámokat Pekinggel szemben,
minden idők egyik legnagyobb kereskedelmi háborúját indítva el ezzel.
Az európai tagállamok zöme egyetért a bosszúvámok alkalmazásával, a vita inkább abban van, hogy pontosan milyen tételeket tartalmazzon a lista. Általánosságban és első körben még a Trump által az alumínium- és acéltermékekre kivetett 25 százalékos tarifák elleni csapásról folyt a vita, olyan célzott termékek ellen, mint a szójabab, a csemegekukorica, a rizs, a mandula, a narancslé, az áfonya, a dohány, egyes ruházati és szépségipari termékek, valamint természetesen az acél és az alumínium. A vámok összértéke valamivel túllépné a 22 milliárd eurót – ez kevesebb, mint ami az eredeti listán szerepelt, köszönhetően az alkoholipari termékek kihúzásának.
Big gun
A várható bosszúvámok hatástalansága (és az elnöki megtorlás lehetősége) ismét fókuszba helyezte az Európai Unió brutális gazdasági fegyverét, a kényszerellenes eszközt. Az Európai Bizottság végső csapásként tartalékolja a kényszerítő szabályt, és bár egyes tagállami politikusok hevesen szorgalmazzák alkalmazását, az unió tagországainak elsöprő többsége – az EB-vel együtt – rendkívül óvatos az ügyben.
Más kérdés, hogy a kényszerellenes eszközt (ACI) éppen arra az esetre tervezték, ha egy harmadik állam a gazdasági hatalmát politikai fegyverré alakítja, és úgy próbálja revolverezni az Európai Uniót vagy annak bármely tagállamát. Célja eredendően az, hogy az EB olyan megtorló intézkedéseket használhasson (beleértve a kereskedelmi mellett a beruházási és akár a pénzügyi korlátozásokat is), amelyek rákényszerítik az adott államot, hogy vonuljon vissza, és törekedjen a konfliktus tárgyalásos megoldására.
A tagállamok tisztában vannak azzal, hogy ha az ACI-t aktiválják, az totális kereskedelmi háborút eredményez az Egyesült Államokkal. Miután még a jelenleg életbe léptetendő bosszúvámokkal kapcsolatosan sem alakult ki teljesen egységes álláspont, az ACI valóságos lőporos hordónak számít. A legharciasabbak egyébként az ügyben éppen a legnagyobbak: Franciaország és Spanyolország kifejezetten azt kérik, hogy az Európai Bizottság tartsa készenlétben és bármikor bevethetőként, felkészülve arra, hogy Trump kompromisszumképtelensége esetén durva színekkel egészítse ki a kereskedelmi bosszú palettáját. Ugyanakkor a tagállamok zöme, mintegy 80 százaléka (amint az Šefčovič kereskedelmi biztos villámkutatásából kiderült) jelenleg még nem akar beszélni a fegyver alkalmazásáról, vagyis az óvatosság egyelőre felülírja az izompolitikát. Különösen akkor, amikor az Európai Bizottságnak azt kell mérlegelnie, hogy indítson-e teljesen célzott támadást az amerikai technológiai vállalatok ellen (Apple, Meta és társaik) az európai versenyszabályozás megsértésére hivatkozva.
Egy ilyen lépés Trump pusztító haragját válthatja ki – az elnökválasztás után szinte kivétel nélkül a mögé felsorakozó techcégek vezetői nemcsak kérik, de kifejezetten elvárják (egyébként a 180 fokos fordulatot tevő Mark Zuckerberg vezetésével), hogy Trump állítsa le valahogyan az európai agyonszabályozásból eredő büntetések, adószerű eszközök folyamatát, amellyel szerintük (és az elnök szerint is) a legnagyobb amerikai iparágat büntetik. Ebben a helyzetben valóban olaj lenne a tűzre egy célzott támadás, amelyet az ACI nevében követne el az Európai Bizottság.
Egyelőre tehát a hangsúly a bosszúvámokra tevődött át. Látva az amerikai elnök reakcióját a kínai ellenintézkedésekre, az Európai Uniónak sem lehet sok illúziója a választ illetően. Kompromisszumnak a trumpi elutasító magatartás alapján nyoma sincs, ugyanez azonban elmondható a tagállamok közötti egység kapcsán is. A kereskedelmi háború törvényszerűen elkezdődik, annak módja és hossza azonban Washingtontól függ. A jelek szerint az elnök nem siet, és a végletekig képes versenyben maradni az egyre veszélyesebbé váló chicken game-ben. Ahogy fogalmazott: „Pontosan tudom, hogy mi a fenét csinálok.”
***
Kapcsolódó:
Fotó: Goodfon
