A vámháborúkkal kapcsolatban a közgazdászok kezdik elővenni a Kindleberger-spirálnak elnevezett régi diagramot, amely hónapról hónapra ábrázolja, hogy a világkereskedelem 1929 és 1933 között miképp csökkent a harmadára.
Egyelőre nem valószínű, hogy megismétlődik Charles Poor Kindleberger amerikai gazdaságtörténész által felvázolt spirál. Zavaros világunkban az ilyen ábrákat érdemesebb inkább figyelmeztetésnek, mint jóslatnak tekinteni.
A spirál
A Kindleberger-spirál azt mutatja, hogy havi lebontásban a világkereskedelem (75 ország teljes importja) miképp esett az 1929. januári havi 3 milliárd dollárról 1933 márciusáig valamivel több mint 1 milliárdra. Ez majdnem kétharmados (körülbelül 65 százalékos) zuhanás. Közvetlenül ezt megelőzően, 1924–1928-ban a kereskedelem éves átlagban 6 százalékkal emelkedett.
Ebben az időszakban a vezető gazdaságok versenyeztek egymással abban, hogy kereskedelmi akadályokat gördítsenek egymás elé. Különösen az Egyesült Államok a Smoot-Hawley törvény vámtételeivel, amire más országok megtorlással válaszoltak. Természetes volt, hogy a kereskedelem bezuhant, és vele együtt gyengültek a gazdaságok is.
Azt azért le kell szögezni, hogy a nagy világválság és a mai helyzet nem azonos. Senki sem állíthatja azt, hogy a kereskedelmi akadályok okozták volna az 1929–1933-as visszaesést, de kétségtelenül rontottak a helyzeten. A világ akkor nagyon komoly depresszióba került, aminek a nagy része pénzügyi okokra volt visszavezethető. Erre az egyik megoldásnak azt látták akkor, hogy protekcionizmussal próbálják fellendíteni a hazai termelést és a növekedést.
A fokozatos bezuhanás arról tanúskodik, hogy
amikor a döntéshozók megemelték a vámokat, vélhetően nem igazán számoltak azzal, hogy mások azt meg is torolhatják. Nem mérték fel, hogy azok milyen hatással lesznek egymásra és mindenki másra.
Az akkori helyzetet a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) két közgazdásza, K. Michael Finger és Ludger Schuknecht így írta le 1999-ben:
„A Smoot–Hawley-vámemelést az Egyesült Államokban Hoover 1928-as választási győzelme után kezdeményezték, aki a kampányában magasabb mezőgazdasági vámokat ígért. Az ezt követő jogalkotási folyamat azonban sokkal szélesebb körű tarifaemeléseket eredményezett. A vámköteles behozatalra kivetett illetékek az 1929-es 40 százalék körüli értékről 1932-ben 60 százalékos csúcsra emelkedtek. Az európai országok megtorlásképpen ugyanebben az időszakban a vámjaikat nagyjából megduplázták. Mindezek mellett Franciaország az importjának 65 százalékára mennyiségi korlátozásokat, Németország pedig behozatali engedélyezési eljárásokat vezetett be. 1932 áprilisára még a liberális Nagy-Britannia is csökkentette a vámmentes behozatal arányát az 1930-as 85 százalékról 19-re. Vagyis a vámkedvezmények miatti frusztráció is serkentette a »kereskedelmi háborút«.
Az mindenesetre sokatmondó, hogy egyes országok tiltakoztak, mások kereskedelmi korlátozásokkal és vámokkal válaszoltak. A tiltakozók felé irányuló amerikai export 18, a megtorló országok exportja pedig 31 százalékkal esett vissza.
A WTO közgazdászai azt is leírják, hogy az árak esése miképp vezetett a hitelek bedőléséhez és bankcsődökhöz, a protekcionizmus és a kereskedelempolitikával kapcsolatos bizonytalanság pedig aláásta a beruházásokat. A tarifák csak egy részét képezték a történetnek, és nem is azok voltak a legfontosabbak. A tőzsdék zuhanása átterjedt a nyersanyagokra és a kereskedelemre a hitelállomány összeomlása és a bankcsődök hullámai révén, miközben az emberek mindenhol siettek aranyat, dollárt és angol fontot, az első világháború előtti tartalékvalutát megszerezni. A kormányok sem hangolták össze a válaszaikat. Egy becslés szerint a protekció hozzájárulása megegyezett a monetáris politika, valamint a vállalati és a bankcsődök hatásával (ez a négy tényező megmagyarázza a teljes kibocsátáscsökkenés mintegy 40 százalékát).”
Az Egyesült Államokban a reál-GDP csaknem 30, a részvényárak 85, a beruházások pedig csaknem 90 százalékkal zuhantak. Franciaország és az Egyesült Királyság jobban járt, náluk a termelés „csak” 5–11 százalékos visszaesést mutatott, míg Németország a nettó nemzeti össztermék közel egynegyedes csökkenéséről számolt be. Az ipari termelés mind az Egyesült Államokban, mind Németországban csaknem a felére esett. A fogyasztói árak 15 és 28 százalék között csökkentek, ami azt jelenti, hogy az adósság reálértéke (nominális értéken tartva) drámaian megnőtt, és a reálkamatlábak csak erősen pozitívak lehettek. A költségvetési pozíciók az 1929-es kis többletről az 1930-as évek elején Franciaországban és az Egyesült Államokban a GDP 5 százaléka körüli hiányra romlottak.
A nagy gazdasági világválság társadalmi költségei is óriásiak voltak, a munkanélküliség az Egyesült Államokban és Németországban elérte a 25 százalékot.
Az 1930-as évek közepén a kereskedelmi korlátok leépültek, a gazdaságok újra növekedni kezdtek, a második világháború kitörése előtt azonban a világkereskedelem volumene még mindig alacsonyabb volt az 1929-esnél.
Persze a Kindleberger-spirál egy jól kapaszkodó azoknak, akik szeretnék bírálni Donald Trump lépéseit, de számos különbség van az akkori és a jelenlegi időszak között. A pénzügyek általában erősebbek lettek, a vámtételek alacsonyabbak (voltak a múlt heti „felszabadulás napjáig”), és konkrét országokra irányulnak, nem pedig átfogók. Viszont a vámok az országok széles körét fenyegetik, és a megtorlás egyre magasabb tarifákhoz vezethet, aminek nem tudni, hol lesz a vége.
Ki fizeti a vámokat?
Hogy erre a válasz mennyire bonyolult, elég meghallgatni az arról szóló vitát, hogy a megemelt vámok miképp hatnak a hazai inflációra.
Az egyik fél egyetért Trumppal abban, hogy az exportőrök fizetnek (vagyis viselik a terhet), azaz a teljes vámtételt le tudják vonni az exportárból.
A másik oldal azzal érvel, hogy a vám egészét a megemelt árakon keresztül áthárítják a fogyasztókra. Azaz a „kisember” fizet – tehát viseli a terhet.
Pedig inkább az a valószínű, hogy a két fenti állítás közül egyiknek sem lesz teljes mértékben igaza: az exportőrök csökkenthetik az áraikat, az importőrök pedig hajlandók lehetnek valamivel többet fizetni. Sok minden függ a vevők és az eladók alkalmazkodási képességétől, és a kereskedelemben általában mindig van valamekkora rugalmasság. Mind export-, mind importoldalon vannak ellátási láncok, ahová beletartoznak a termelők, a kereskedők, a nagykereskedők, a kiskereskedők, a fogyasztók.
Így az, hogy a tarifák mekkora részét hárítják át a vásárlókra és mennyit hárítanak vissza a termelőkre, attól függ, hogy az ellátási lánc egészében mennyire képesek alkalmazkodni.
Kapcsolódó:
