Az amerikai elnök külpolitikai stratégiájának nyíltan bevallott része, hogy Oroszország és Kína közé falat emeljen. Kissinger egykori mestertervének parafrázisa azonban az elmúlt évek geopolitikai robbanása miatt nem működhet. Peking és Moszkva egyaránt Washingtont tekinti a legnagyobb kockázatnak – függetlenül attól, ki ül a Fehér Házban.
„A célunk mindenekelőtt az érdekeink elősegítése hosszú távon, stabil külpolitika alkalmazásával. Minél nagyobb mértékben támaszkodik ez a politika a saját és mások érdekeinek reális felmérésére, annál hatékonyabban játszhatunk szerepet a világ ügyeiben. Nem azért veszünk részt a világ dolgaiban, mert kötelezettségeink vannak; azért vannak kötelezettségeink, mert részt veszünk bennük. Érdekeinknek kell a kötelezettségeinket meghatározni, s nem pedig fordítva.”
Richard Nixon
Donald Trump már az elnökválasztási kampány során több ízben nehezményezte, hogy Biden az ukrajnai háború folyamatos támogatásával, valamint az egész Nyugatot maga mellé állító szankciós politikájával elkövette a legnagyobb geopolitikai hibát: Oroszországot gyakorlatilag Kína karjaiba kergette, a szövetség pedig a két regionális hatalom között szorosabbá vált, mint valaha. Ez semmiképpen nem illeszkedik az általa elképzelt világrendbe – mondta –, ezért prioritásként kezeli e szövetségi kötelék meglazítását, és Oroszország eltávolítását Kína mellől. Meglepő őszinteséggel Marco Rubio külügyminiszter nyíltan is megerősítette az elnöki elhatározást februárban. Mint mondta, a két atomnagyhatalom egymásba borulása semmiképpen nem tesz jót a globális stabilitásnak, ezért az Egyesült Államok mindenképpen megpróbálja, ha nem is teljesen leválasztani, de legalább eltávolítani egymástól az ukrajnai háború kitörése óta szimbiózisban élő partnereket.
Az ukrajnai béketerv részeként Donald Trump megdöbbentette a háborúpárti Nyugatot engedékeny tárgyalási startégiájával, amelyet Putyin elnökkel kapcsolatban alkalmazott. Az Egyesült Államok nem árult zsákbamacskát: Pete Hegseth védelmi miniszter februárban teljesen nyíltan közölte NATO-s kollégáival, hogy Washington soha nem fog katonákat küldeni Ukrajnába, másfelől Európának készülődnie kell, mert az Egyesült Államok geopolitikai-külpolitikai prioritása megváltozott, így belátható időn belül kivonja csapatait a kontinens területéről, hogy elsődleges ellenfelére, Kínára tudjon koncentrálni. A békefolyamat jelenlegi állása azt tükrözi, hogy Trump akár Ukrajna kárára is hajlandó engedményeket tenni Oroszország felé, sőt a katonai probléma megoldásával párhuzamosan máris elkezdi újjáépíteni az amerikai–orosz gazdasági kapcsolatokat,
amelybe nemcsak a szankciós lazítások, de a két ország közös projektjeinek és befektetéseinek felpörgetése is beletartozik.
Ez egyrész illeszkedik Trump reálpolitikai szemléletébe és a háború gyors lezárásának tervébe, másrészt – az amerikai elnök reményei szerint – lazítani fogja Oroszország kitettségét és függőségi viszonyát Kínától, amely (radikálisabb vélemények kifejezésével élve) már-már vazallusává tette Moszkvát azzal, hogy szélesre tárta ajtaját a szankciók miatt új kereskedelmi területeket kereső Oroszország előtt, valamint azzal, hogy a beruházásokon felül elárasztotta annak piacát a saját termékeivel.
A kínai külügyminisztérium azonnal visszautasította Rubio megjegyzéseit, mondván, az Egyesült Államok azon próbálkozása, hogy viszályt szítson Kína és Oroszország között, eleve kudarcra van ítélve, miután a két országnak hosszú távú, azonos pontok mentén haladó fejlesztési és külpolitikai stratégiája van, amely független bármely harmadik féltől vagy a nemzetközi helyzet változásaitól. Trump Oroszországgal kapcsolatos hozzáállása azonban nem változott. Érezhetően kedvezni akar az orosz elnöknek, üzleti alapokra fektetett külpolitikája pedig megengedi, hogy mindezt gazdasági indokokkal tegye. Ezzel párhuzamosan továbbra sem titkolva meggyőződését: semmi jó nem fog kisülni abból, ha Kína és Oroszország frigyre lép, ám izompolitika helyett az Egyesült Államok ezúttal a külügyi, pénzügyi, kereskedelmi és gazdasági diplomácia útjára lép, vagyis fenyegetés helyett inkább megpróbálja az ideológiától lecsupaszított reálpolitika eszközeivel Washington felé mozdítani Moszkvát. Ez volt az a pillanat, amikor az elemzők zöme fordított Kissingert kiáltott, történelmi kontextusba helyezve Trump megközelítését.
Kissinger mesterműve
Több mint fél évszázaddal ezelőtt Richard Nixon elnök és nemzetbiztonsági tanácsadója, Henry Kissinger hasonló problémával küszködött, mint most Trump és csapata. A hidegháború legfagyosabb éveiben egyre nagyobb aggodalomra adott okot a két kommunista gigász, Kína és a Szovjetunió testvérisége – a harmadik világháború lehetősége minden addiginál valóságosabbnak tűnt, amióta a nukleáris patthelyzet a kubai rakétaválsággal megmutatta ingatagságát. Nixon és a reálpolitika nagymestere végül tálcán kínálta a formabontó megoldást: diplomáciai-stratégiai partnerségi viszonyt kell kialakítani Kínával, ezzel leválasztva Pekinget Moszkváról. Ha a két kommunista ország közötti, egyébként nagyon is feszült viszony mérgesedni kezd, az az egység megbomlásával hidegháborús enyhülést hozhat – az Egyesült Államok erejének és befolyási képességeinek növekedésével párhuzamosan.
Kissinger 1971-ben látogatott el Kínába, hogy előkészítse Nixon útját – ezzel a húzásával pedig segített megnyerni a hidegháborút. A háromszög-diplomácia, amelynek révén az Egyesült Államok mind a Szovjetunió, mind Kína felé nyitott (de egyik mellett sem köteleződött el) valóban összezavarta Moszkvát. Nixon 1972-es találkozója Mao Ce-tunggal olyan folyamatokat indított el, amelynek eredménye a hidegháború átalakulása, majd befejezése lett. A Szovjetunió bizonytalansága és gyanakvása megnőtt Kínával szemben: addig csak a NATO-t tekintette stratégiai ellenfélnek, onnantól Pekinget is végletekig megbízhatatlannak ítélte meg.
Nixont ideológiavezérelt ellenfelei éppúgy elítélték, ahogyan most az Európai Unió ukrajnai háborút végsőkig folytatni akaró államai Trumpot. A történelmi párhuzam adja magát: Nixon a reálpolitika oltárán Tajvant áldozta fel, elismerve Kína fennhatóságát a sziget felett, míg Trump America First elve felülírja Ukrajna vagy az európai védelmi filozófia érdekeit.
A megbékélés etikai ára mindig magas
– írta Hal Brands professzor, Kissinger-szakértő a látogatás ötvenedik évfordulóján, hozzátéve: a történelem Nixonékat igazolta, hiszen a hidegháború megnyerése sokkal nagyobb erkölcsi és stratégiai győzelmet jelentett nemcsak az Egyesült Államok, de az egész világ számára is.
Ugyanakkor a Kissinger–Nixon-tandem a diplomáciai kapcsolatfelvétellel paradox módon elősegítette azokat a gazdasági reformtörekvéseket is Kínában, amelynek következményeképpen az ázsiai ország a világ ma ismert gazdasági hatalma lett. Peking az évek folyamán kilépett a nemzetközi elszigeteltségből, sorra nyíltak meg előtte a nemzetközi intézményrendszer kapui, kereskedelmileg és gazdaságilag pedig ki tudott lépni a globális színtérre. A Szovjetunió összeomlása csak siettette Kína erősödésének folyamatát – nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is. Az Egyesült Államok úgy vélte és hitte, hogy a globalizációs törekvésekkel párhuzamosan a kínai rezsim egy idő után egyszerűen összeomlik az ideológiai és reálpolitikai/globális gazdasági belső ellentétek súlya alatt, ám ez a mai napig nem következett be. Helyette Peking egy párját ritkító hibrid rendszert alakított ki, amellyel módszeresen, lépésről lépésre, a globalizációt maximálisan kihasználva vált a világ második legnagyobb gazdasági hatalmává.
Az Egyesült Államok hegemón státuszából kiindulva a legrosszabb döntést választotta: nekiállt lerombolni a Kínával kiépített kapcsolatait, immár stratégiai ellenfélként, nem pedig partnerként tekintve Pekingre. Pedig Kissinger kínai mesterműve éppen a kapcsolatok javítását célozta (utolsó interjújában is újra ezt szorgalmazta), megértve, hogy egy szoros orosz–kínai szövetség a globális erőviszonyok drasztikus változásával katasztrofális következményekkel is járhat. Trump pontosan tisztában van ezzel, fordított Nixon-elmélete azonban (meglepő módon) nem veszi figyelembe a geopolitikai káosz lassan rögzülő aktualitását: attól, hogy igyekszik gazdasági alapon megközelíteni az ukrajnai háború lezárását, és Oroszországot visszakapcsolni a világgazdaság eddig elzárt területeire, Moszkvának még semmi érdeke nem fog ahhoz fűződni, hogy távolodni kezdjen akár Kínától, akár a háború előtt és alatt kiépített kapcsolatrendszerének bármely tagjától, beleértve ebbe Észak-Koreát és Iránt is.
Nyílt lapokkal
Az első probléma a nyílt kommunikációval kapcsolatban merül fel. Kissinger teljes titokban utazott először Kínába. Hivatalosan Pakisztánban járt, hivatalosan gyomorrontása volt, ezért hivatalosan két napig egy helyi kórházban részesült kezelésben. Valójában a két nap alatt összesen 17 órán át tárgyalt a kínai miniszterelnökkel a Nixon-találkozó előkészítéséről. Meghökkentő, hogy Trump ennyire nyílt kártyákkal játszik, és kormányzatával együtt interjúkban beszél arról, hogy Oroszországot ki akarja szedni a túlzottan elköteleződött kínai kapcsolatból. Nehéz úgy Kissinger-féle finomdiplomáciát folytatni, hogy a szemközt ülő tárgyalópartner az elejétől fogva tisztában van minden lépés okával.
Ennél azonban sokkal lényegesebb annak megértése, hogy a jelenlegi geopolitikai helyzetnek már nincs sok köze az 1960–70-es évek szituációhoz. Kína és Oroszország a történelem folyamán sok alkalommal néztek egymással ellenfélként farkasszemet (a hatvanas években az azonos ideológiai alapok ellenére főleg ezt tudta kihasználni remek ütemérzékkel Nixon és Kissinger), a Szovjetunió felbomlása óta azonban a két ország egyre gyorsabb ütemben közeledett egymáshoz – hogy az ukrajnai háború előestéjén a legmagasabb fokozatba kapcsolják a sebességet. A két ország az elmúlt három évben minden eddiginél szorosabbra fűzte egymással a gazdasági kapcsolatait: csak a 2024-es kereskedelmi egyenleg elérte a 237 milliárd dollárt. A növekvő gazdasági függőségi viszony természetesen jelentős befolyást ad Kínának Oroszországgal szemben, ám éppen emiatt azonnal meg is akaszt egy olyan gyors folyamatot, amely különválással fenyegetne.
Közösek a stratégiai célok is, ezek közül pedig legfontosabb éppen a Washington vezette (változóban lévő) nemzetközi rend mint fő veszélyforrás azonosítása. Néhány nappal a háború kirobbanása előtt, 2022 februárjában Putyin és Hszi Csin-ping elnök „korlátok nélküli partnerséget” hirdetett, amit azóta többször megerősített. „Kína és Oroszország a közös érdekek mentén szorosan együttműködve, mindig kéz a kézben halad előre a helyes úton” – jelentette ki Hszi Csin-ping tavaly decemberben, és szavai messze nem pusztán udvarias frázisok voltak.
Ami a szankciókat illeti: a tiltásra épülő nyugati politika túlnőtt önmagán. Egy dolog a szankciós politika viszonylagos, a várt szintet messze alulmúló hatástalansága, és megint más a kivezetése. Alapvetően a szankciók mindig a tárgyalásos rendezés lehetőségének a fegyvertárába tartoznak: amennyiben a szankcionált ország megteszi, amit elvárnak tőle, a rendelkezések enyhülhetnek vele szemben. Putyin pontosan tudja, hogy Trump döntése nem minden szankció esetében jelent majd lazítást: ameddig az Európai Unió (önsorsrontó módon) továbbra is életben tartja a legfontosabb rendelkezéseket, például a SWIFT-rendszer tiltását, addig nem sokat tud profitálni Trump engedékenységéből.
Az, hogy az amerikai elnök lazításra készül, egyelőre az orosz fél tárgyalási pozícióit erősíti.
Putyin természetesen el fog fogadni egy olyan, Trump által javasolt békekötést, amelyből arc- és területvesztés nélkül tud kijönni, diverzifikációs céllal pedig üdvözölni fogja mind az amerikai–orosz gazdasági kapcsolatok felpörgetését, mind az Európai Unió majdani, óvatos kereskedelmi közeledését.
Ugyanakkor Trump reálpolitikai szemellenzőt visel, ha valóban úgy gondolja, hogy személye és Oroszország visszakapcsolása a globális gazdasági keringésbe egy milliméterrel is távolabb tolja Moszkvát Pekingtől. Putyin a nyugati szankciókat egy módon tudta kikerülni: a háború három éve alatt bebetonozta Oroszországot a globális dél partnerségi megállapodásaiba, a BRICS-be, és mindenekelőtt a Kínával kötött baráti és korlátlan viszonyba. A Kreml geopolitikai és világszemlélete semmit nem fog attól változni, hogy a Fehér Ház jelenlegi lakója az enyhülés és a párbeszéd politikáját közvetíti felé. Ahogyan Trump a maga módján ezt a felfogást képviseli, úgy a következő elnök bármikor megfordíthatja az Oroszországgal kapcsolatos washingtoni külpolitikát, és ismét beköszönthet egy Biden-féle diplomáciai-gazdasági jégkorszak. Ez a bizonytalanság eleve kizárja, hogy Moszkva akár csak a legkisebb okot is adja Pekingnek a gyanakvásra. Diverzifikációs céllal újraindítja majd a gazdasági kapcsolatokat a Nyugattal, de azt már soha többé nem teszi olyan intenzíven, mint korábban. A kereskedelmi útvonalak megváltozása az orosz külgazdasági súlypontot is a globális délre helyezte a geopolitikai térképen, Oroszország pedig a legstabilabb kapcsolatait tenné kockára, ha hirtelen távolodni kezdene Kínától. Enyhíteni enyhíthet a függőségen, otthagyni azonban már nem fogja azt.
Ellentétes prognózis
Peking nem meglepő módon helyesli és üdvözli az Egyesült Államok új diplomáciai stratégiáját Oroszországgal. Bár az ukrajnai háború következményeiből magasan Kína profitál a legtöbbet a szankciós politika kihasználásával, az európai régió instabilitásközeli állapota, háborús pszichózisa és az EU öngyilkos gazdasági/külpolitikájának minden pragmatizmust nélkülöző romboló hatása egyre negatívabb hatást gyakorol a kereskedelmére és a befektetési stratégiájára. Ugyanakkor az Európai Unió geopolitikai és gazdasági hanyatlása egyre inkább felértékeli Peking szerepét a világgazdaságban, különös tekintettel a globális dél országaira. A blokkosodás folyamata már megkezdődött, az amerikai protekcionizmus és izolacionizmus a Nyugat egységét építi le, így a vele szemben hozott korlátozó rendelkezések ellenére is Kína malmára hajtja a vizet. A kulcsszó ebben az esetben a befektetői és kereskedelmi bizalom, amely az Egyesült Államokkal szemben jelenleg már minimum kérdőjeles, míg az EU esetében egyértelműen hanyatlik. Egy békekötés a jelek szerint az amerikai–orosz gazdasági kapcsolatok új és relatív aranykorát jelentheti, Peking pedig a szoros kapcsolata révén ezt maximálisan ki tudja majd használni. A látszat ellenére („vazallus ország”) Kínának nagyon is érdeke egy gazdaságilag stabil, erős Oroszország, amely a háború után a közös tervekre tud maximálisan koncentrálni.
Az egyik ilyen a Szibéria Ereje 2 vezeték, amely a nyugat-szibériai gázmezőket kapcsolná össze Kínával, ezzel gyakorlatilag egy az egyben pótolni tudná a kieső európai kereskedelmet (amely ráadásul valamilyen formában biztosan helyreáll a jövőben). A vita a két ország között még mindig a költségeken megy: Kína világossá tette, hogy csak nyomott áron hajlandó vásárolni Moszkvától, kihasználva annak kétségbeesett diverzifikációs törekvéseit. A projekt ennek ellenére minden számítás szerint megvalósul, szó szerint és átvitt értelemben is újabb területen becsatornázva Oroszországot Kínába.
Kína tehát abból a szempontból, ahogyan Trump gondolná, nem idegesíti túlzottan magát az amerikai–orosz tárgyalások miatt. Ahogyan az amerikai elnök bevallotta eredeti célját, Moszkva leválasztását Pekingről, úgy Putyin sem csinált különösebb titkot abból, hogy folyamatosan egyeztet Hszi Csin-pinggel a megbeszélésekről, félig-meddig közös stratégiát képviselve Kínával.
Szeparációs szorongás
Van azonban valami, amiért Peking a nyilvánvalón túl is árgus szemekkel figyeli az amerikai–orosz közeledést: a szankciós politika csődje. Az egyértelművé vált az elmúlt három esztendőben, hogy a rendszer a legkomolyabb hiányossággal, a globális kiterjesztés hiányával küzd. A semleges országok Kína főszereplésével megmentették az orosz gazdaságot a térdre rogyástól, mára pedig az is nyilvánvaló, hogy az európai ipar beleroppant a saját tiltó rendelkezéseibe és az olcsó energiahordozók kizárásába. Mindez sok tanulsággal szolgál Pekingnek, amely egyrészt sokkal szorosabb kereskedelmi és beruházási kapcsolatban áll a Nyugattal és a globális déllel, mint Oroszország, másfelől kereskedelmi dominanciája és a tajvani probléma, a Washington által azonosított biztonsági kockázat és csúcsra járatott exportja miatt eleve egyre több korlátozással, tilalommal és szankcióval kell megküzdenie. Kiterjedt világgazdasági hatalma miatt könnyebben megbirkózik az Egyesült Államok elszigetelési kísérleteivel, elsősorban a globális dél felé történő extrém gyorsaságú kereskedelmi diverzifikáció miatt (Európa az agresszív Trump-vámok miatt valószínűleg újragondolja Kína-ellenes politikáját), alkalmazkodóképessége az ukrajnai háború tapasztalatai alapján pedig csak nőtt – beleértve a belföldi fogyasztás fellendítésére tett kísérleteit, valamint a gazdasági önállóság érdekében tett erőfeszítéseit a kritikus ágazatokban.
Ami az orosz–kínai kapcsolatokat illeti: Trump azon terve, hogy Oroszországnak tálcán kínálja az ukrajnai háború zömében Moszkvának kedvező lezárását és visszaillesztését a globális gazdaságba, cserébe azért, hogy az csatlakozzon egy Kína-ellenes koalícióhoz (amennyiben valóban ez a terve), kudarcra van ítélve.
Moszkva álláspontja a nyugati nemzetközi renddel kapcsolatban csak erősödött az ukrajnai háború alatt – ráadásul Trump Európa-politikája soha nem hozta annyira közel az Európai Unió mint blokk végzetes elgyengülésének lehetőségét, mint napjainkban.
Hogy Oroszország mennyit nyerhet az EU súlytalanná válásával, azzal Putyin teljesen tisztában van. Nem véletlenül üdvözli az ötletet, hogy Ukrajna minél hamarabb csatlakozzon az unióhoz: előre látja annak katasztrofális gazdasági következményeit a tagállamokra nézve.
Oroszország jelen állás szerint úgy fog kikecmeregni elhibázott háborújából, hogy minden lehetősége adott lesz egy ritkán látható geopolitikai és gazdasági erősödéshez – ebben azonban nem az Egyesült Államok, hanem változatlanul Kína lesz a szövetségese.
Washington sikeres stratégiájához egyszerre több feltételnek kellene teljesülnie. Egyrészt Moszkvának meg kellene bíznia benne – ez még akkor sem sikerülne, ha az elmúlt három év Biden-féle külpolitikája nem változtatta volna a nyugati politikusokat tomboló ruszofóbbá. Másrészt mind az Egyesült Államoknak, mind Kínának teljes mértékben át kellene alakítania a kapcsolatait a saját szövetségeseivel. Trump éppen Kína miatt hajlik erre, Putyin azonban soha nem dobná el a tiszteleten és igen gyümölcsöző közös gazdasági érdekeken alapuló kapcsolatait, Kínával az élen. Végül: az Egyesült Államoknak sokkal többet kellene kínálnia kereskedelmileg, pénzügyileg, biztonságpolitikailag és katonailag Oroszországnak, mint amennyit jelenleg Kína kínál. Ez teljesen abszurd elképzelés, nem beszélve az amerikai külpolitika jelenlegi és jövőbeli kiszámíthatatlanságáról. Ezen a ponton pedig meg is bukott az egész terv.
Február 15-én Keith Kellogg tábornok, az Egyesült Államok Ukrajna-megbízottja még arról beszélt, hogy az Egyesült Államok megpróbálja szétrobbantani Putyin Kínával, Iránnal és Észak-Koreával kötött szövetségét. Kilenc nappal később Vlagyimir Putyin és Hszi Csin-ping megerősítette a két ország közötti korlátlan partnerséget. Ez volt a legegyszerűbb és legtisztább válasz Trump elgondolására: Moszkva és Peking között sem nyomásra, sem gazdasági ösztönzésre nem fog megváltozni a viszony. Szövetségüket éppen az Egyesült Államok és a Nyugat iránti bizalmatlanság kovácsolta össze, minden, amit tesznek, ebből az origóból indul ki. Attól, hogy egy új amerikai elnök új stratégiával próbálkozik, semmi nem fog változni.
„Amerika fennmaradása és fejlődése attól is függ, hogy mennyire képes olyan döntésekre, amelyek a jelen valóságát tükrözik. Máskülönben a külpolitika képmutató fecsegéssé válik. Az egyes összetevőkre fektetett hangsúly nagyságának és az egyes prioritásokért fizetendő árnak a felmérése határozza meg mind a politikai vezetők előtt álló kihívást, mind pedig azok formátumát. Amit minden vezetőnek el kell kerülnie, az annak az elhitetése, hogy egy döntésnek nincs ára, vagy hogy nincs szükség a kompromisszumra.”
Henry Kissinger
***
Kapcsolódó:
Fotó: Kreml
