Washington és Peking soha nem látott erőfeszítéseket tesz a kulcsfontosságú nyersanyagok megszerzésére. A nagyhatalmak kölcsönös exportkorlátozásai és exkluzív bányászati megállapodásai minden kontinensen éreztetik a hatásukat, miközben az energiaátmenet és a technológiai fejlődés miatt ezek a kritikus nyersanyagok stratégiai fegyverré válnak.
A világ nagy része napjainkban egyre inkább a sokak számára rejtett, mégis roppant fontos kincseket kergeti: az olyan kritikus fontosságú nyersanyagokat, mint a lítium, a kobalt, a rézfélék, a ritkaföldfémek és az egyéb kulcsfontosságú elemek. A világgazdaság és a modern haditechnika egyre nagyobb mértékben épít ezekre az ásványokra, legyen szó az elektromos autók akkumulátorairól, okoseszközök processzorairól vagy éppen katonai eszközök érzékeny alkatrészeiről. Az energetikai átállás, a mesterséges intelligenciát kiszolgáló adatközpontok energiaigénye, valamint a haditechnikai fejlesztések mind arra kényszerítik a nagyhatalmakat, hogy biztosítsák a hozzáférésüket ezekhez a véges és nehezen kitermelhető erőforrásokhoz.
Az Egyesült Államok és Kína közti versengés a kritikus nyersanyagok terén tehát korántsem csak gazdasági vagy kereskedelmi természetű: komoly geopolitikai szálak is átszövik. A ritkaföldfémek, például a szamárium, a gadolínium és az ittrium, kulcsfontosságúak a fejlett technológiák és a katonai fegyverrendszerek számára.
Jelenleg Kína uralja e nyersanyagok világpiacának döntő részét, és rendre él is a lehetőséggel, hogy geopolitikai eszközként alkalmazza az exportkorlátozásaikat.
Az Egyesült Államok pedig mindeközben a világ számos pontján keres üzleti és diplomáciai lehetőségeket a nyersanyagellátástól való függés csökkentésére.
Az emelkedő nyersanyagigény különösen az elektromobilitási és megújuló energetikai forradalom miatt látványos. Egy elektromos autó legdrágább alkatrésze általában az akkumulátor, amelynek az előállításához nagy mennyiségű lítium és kobalt szükséges. Ezek nélkül a zöldenergia-átmenet is lassulhat.
Éppen ezért, amikor az USA az ásványkincsekben gazdag régiók – például a Kongói Demokratikus Köztársaság (KDK) vagy Ukrajna – felé fordul, egyszerre mozgatják gazdasági és nemzetbiztonsági szempontok.
Afrikai „cserekereskedelem”
A Kongói Demokratikus Köztársaság földje szó szerint kincseket rejt: a világ egyik legnagyobb kobalt- és rézlelőhelye található itt, emellett óriási mennyiségű lítium, koltán, ón és urán is bányászható az országban. Noha a KDK bővelkedik ásványokban, az állandósult fegyveres konfliktusok, a korrupció és a politikai instabilitás sokáig távol tartotta a nyugati befektetőket. A helyzet azonban fordulóponthoz érhet, ugyanis Washington egy nagyszabású megállapodás küszöbén áll: amerikai vállalatok szélesebb bányászati jogokat és befektetési lehetőségeket kaphatnak, ha cserébe diplomáciai, pénzügyi és bizonyos fokig katonai támogatást nyújtanak Félix Tshisekedi kormányának a különféle fegyveres lázadókkal szemben.
A Trump-kormányzatban külön is hangsúlyossá vált ez a folyamat, főleg amióta az elnök közeli tanácsadói – köztük Massad Boulos, aki családi kapcsolatai révén is befolyásos pozícióban van – közreműködnek a keretek lefektetésében. A Kongóval kötendő üzlet tétje hatalmas: a világnak szüksége van a KDK-ból származó lítiumra és kobaltra, de a helyi konfliktusok, mint például az M23 lázadócsoport megjelenése, ellehetetleníthetik vagy legalábbis nagymértékben kockázatossá tehetik a bányászati beruházásokat.
Egyes értesülések szerint már az új Trump-éra előtt is zajlottak megbeszélések arról, hogy az Egyesült Államok a fejlesztési hitelek és befektetések garantálásával vonzana multinacionális vállalatokat a térségbe, sőt akár a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részén folyó fegyveres harcok rendezésében is közvetítő szerepet vállalna. A KDK cserébe engedélyezné az amerikai és más nyugati cégeknek, hogy élénkebben jelenjenek meg a kulcsfontosságú bányászati szektorban, ezáltal csökkentve Peking részarányát.
A megállapodásról részletes információ nem került nyilvánosságra, de annyi bizonyos, hogy az amerikai cégek bányászati beruházásainak bővítése a KDK-ban komoly ellenértéket követel a biztonsági segítségnyújtás terén. Félix Tshisekedi elnök kormánya ugyanis azt várja Washingtontól, hogy az visszaszorítsa az ország keleti felét fenyegető, Ruanda által támogatott M23 lázadókat. Éppen ezért a háttérben Ruandának és Ugandának is komoly szerepe van, hiszen ezek az országok gyakran befolyásolnak fegyveres csoportokat a határ menti területeken, és ezzel politikai engedményeket csikarhatnak ki Kinshasából vagy akár maguktól a külföldi befektetőktől.
A kialakulófélben lévő megállapodást azonban több kockázat és bizonytalansági tényező övezi. A KDK ásványi szektora híresen átláthatatlan és számos korrupciós botrány terheli, ami elriaszthatja az amerikai tőke nagy részét, továbbá Trump egyértelműen jelezte, hogy nem szívesen vonja be országát idegen háborúkba. Ráadásul nem kizárt, hogy ha a kormányzat nem tud elegendő garanciát adni a Nyugatnak, Trump „más oldalak” lázadócsapataival is összefoghat, ha ezáltal ígéretesebb hozzáférést kap az ásványkincsekhez – ezt a forgatókönyvet emlegeti jó néhány helyi szakértő is, utalva a konfliktus bonyolult hatalmi játszmáira és a lázadók által ellenőrzött ásványlelőhelyekre. Ami bizonyos: a világpiac a következő évtizedekben egyre éhesebb lesz a rézre, a kobaltra, a lítiumra és a ritkaföldfémekre, ezért a Kongói Demokratikus Köztársaság nyersanyagkincseiért és a globális ellátási láncok biztonságáért folyó harc várhatóan nem enyhül.
A történet végkimenetele még képlékeny, de a cél egyértelmű: olyan stabilitást és megbízható partnerrendszert biztosítani, amelyben az amerikai nagyvállalatok bátran fektethetnek be a nyersanyagok kitermelésébe és szállításába, miközben a KDK gazdasági segítséget, politikai legitimációt és biztonsági garanciákat kap.
Miért kellenek ennyire Trumpnak a kritikus nyersanyagok?
Trump elnök politikájának középpontjában elsősorban a kritikus ásványkincsek katonai és high-tech célú felhasználása áll, ami eltér a korábbi Biden-féle hangsúlytól, amely inkább a tisztaenergia-forradalomhoz szükséges fémek és ásványok biztosítására koncentrált. Míg Joe Biden még elnökségének utolsó napjaiban is tárgyalt, például Angolában vasútépítésről, hogy Közép-Afrikából rezet és kobaltot szállíthassanak a nyugati partra, addig Trump már a hivatalba lépését követően több ásványokban gazdag térséggel is felvette a kapcsolatot. Az USA védelmi minisztériuma és a külügy is egyértelművé tette, hogy kiemelten fontosnak tartják a réz, a kobalt és egyéb, „kritikusnak” nyilvánított ásványok felhalmozását, mert ezek kulcsfontosságúak a modern fegyverrendszereknél és magas hozzáadott értékű iparágakban (például az űrtechnológiában és a rakétarendszereknél). Bár ezeket ugyanúgy felhasználhatják tiszta energiás projektekben is, Trump hivatalosan a fosszilis energiaforrások kiaknázását részesíti előnyben, miközben a szükséges ásványokért zajló geopolitikai versengésben bátran alkalmaz diplomáciai és gazdasági nyomásgyakorlást.
Afrikától északra és még északabbra
Miközben a Kongói Demokratikus Köztársasággal kötött megállapodás előkészítése folyik, nem ez az egyetlen olyan terület, ahol a washingtoni kormányzat igyekszik előnyös bányászati egyezségeket kötni. Ukrajna szintén fontos célpont, hiszen értékes lítium- és uránlelőhelyei vannak, noha ezek kitermelését még nem erősítették meg, és a részletes feltárásuk is várat magára. Ráadásul az orosz–ukrán konfliktus miatt ez a terület politikai értelemben kockázatosabb: Trump és az amerikai kormányzat több tagja is hangoztatta, hogy ebben az esetben sem nyújtanak ingyen komolyabb amerikai támogatást.
Az elnök a hírek szerint azt szeretné, hogy Ukrajna a kitermelési jogok akár felét átengedje amerikai cégeknek, részben „ellentételezésül” a fegyveres és pénzügyi támogatásokért, amelyekkel Washington Kijevet segítette. Ezek a követelések azonban jelentős feszültséget váltottak ki, ugyanis Ukrajna egyszerre igyekszik fenntartani a Nyugat – különösen az Egyesült Államok – támogatását, és közben megtartani gazdasági erőforrásai többségét.
Eközben Grönland is a figyelem középpontjába került, amikor Trump nyíltan kifejezte érdeklődését az „óriás sziget” megvásárlása iránt. Grönland rendkívül gazdag ásványkincsekben, beleértve a ritkaföldfémeket, amelyek ugyancsak központi elemei a csúcstechnológiák gyártásának. Dánia és a grönlandi vezetés azonban egyértelműen jelezte, hogy nem kívánnak területet eladni az Egyesült Államoknak. Koppenhága és Nuuk kifejezetten más utat választana: nagyobb teret adnának amerikai bázisoknak és bányászati koncesszióknak, de Grönland tulajdonjoga nem eladó.
A fenti példák is mutatják, hogy az új Trump-kormányzat a stratégiai együttműködéseket, segélyeket, illetve katonai támogatásokat többnyire akkor biztosítaná más országok számára, ha cserébe nyersanyagot ajánlanak fel, ami teljesen szembemegy az USA-tól eddig jól megszokott „világ csendőre” szereppel.
Kínai csavar
A történet másik főszereplője Kína, amely Trump által a napokban kivetett új vámokra válaszlépésként rögtön exportkorlátozásokat vezetett be a szamáriumra, a gadolíniumra, az ittriumra és további kritikus fontosságú elemekre. Megteheti, hiszen hosszú idő óta Peking uralja a ritkaföldfémek kitermelésének és feldolgozásának jelentős szeletét: ahogyan korábban már említettük, a 17 ritkaföldfémelem mintegy 70 százalékát jelenleg Kína termeli ki, amivel stratégiai fölényt szerezhet a technológiai ipar és a haditechnika terén.
Noha a világ második legnagyobb gazdasága nem hirdetett meg teljes tiltást, a szigorú ellenőrzések és engedélyezési eljárások önmagukban is képesek megzavarni a globális ellátási láncokat. Egyes exportcikkek mennyisége a bevezetett szabályozások után szinte a nullára eshet vissza, amíg az érintett vállalatok nem teljesítik az új bürokratikus feltételeket. Persze Kína nem elégszik meg ennyivel, és az USA-hoz hasonlóan igyekszik beszállni az afrikai és latin-amerikai ásványkincsek megszerzéséért folyó versenybe.
Az amerikai és európai cégek közben aggódva figyelik, hogy Kína erősödő helyi befektetései, kitermelői tevékenysége és kiterjedt diplomáciai kapcsolatrendszere milyen előnyökhöz juttatja Pekinget: hiszen amikor például a Kongói Demokratikus Köztársaságban vagy Latin-Amerikában bányakoncessziókhoz jut, nem pusztán gazdasági, de geopolitikai előnyökre is szert tesz.
Európa Két Tűz Között
Az európai országok szempontjából a helyzet különösen kritikus, mivel az itteni vállalatok és az energiaipar jelentős mértékben függnek a külső nyersanyagforrásoktól. A megújuló energia bevezetése, a digitális átállás és az európai ipar életben tartása mind megköveteli a stabil lítium-, ritkaföldfém- és egyéb kulcsnyersanyag-ellátást.
Ha azonban az Egyesült Államok a Kongói Demokratikus Köztársaságban vagy Ukrajnában szerzi meg a legelőnyösebb kitermelési jogokat, miközben Kína saját részvényeit tovább növeli Afrikában és Latin-Amerikában, Európa érdekei könnyen háttérbe szorulhatnak.
Ez a globális verseny olyan új diplomáciai és gazdasági lépéseket kíván az Európai Uniótól, amelyek révén a kontinens megpróbálja függetleníteni ellátási láncát a két nagyhatalomtól. Ebbe beletartozhatnak új stratégiai partnerségek ázsiai, dél-amerikai vagy afrikai kormányokkal, a nyersanyag-feltárásra és -feldolgozásra irányuló saját európai beruházások, valamint a körforgásos gazdaság fejlesztése. Ez utóbbi azért is fontos, mert a ritkaföldfémek és egyéb elemek részben újrahasznosíthatóak, de jelenleg ezek az arányok igen alacsonyak.
Az is megoldás lehetne, ha egy-egy európai ország belföldi kitermelésbe kezdene, például Portugáliában vagy Finnországban – ahol rejtőzhetnek potenciálisan kiaknázható lítiumlelőhelyek. Ám ezeket a terveket gyakran helyi környezetvédelmi és társadalmi ellenállás kíséri, ráadásul sokszor költséges és hosszadalmas feltárási, engedélyezési folyamatok előzik meg a tényleges bányászati munkálatokat.
Egyelőre még nyitott kérdés, hogy az Európai Unió milyen gyorsan lesz képes alkalmazkodni a változó geopolitikai helyzethez, illetve mennyire lesz egységes a tagállamok álláspontja a stratégiai nyersanyagok beszerzése terén. Amit azonban már most látni, hogy a nyersanyagokért folyó világszintű harc legalább olyan határozottan alakítja a nemzetközi kapcsolatokat, mint bármilyen fegyverkezési verseny.
Az elmúlt évek tanulsága szerint egyre inkább körvonalazódik, hogy a kritikus ásványkincsek, köztük a ritkaföldfémek, a lítium és a kobalt, lesznek az új világrend „geopolitikai valutái”. Az Egyesült Államok és Kína rendíthetetlenül küzd az ellenőrzésükért, miközben más országok – így Európa államai – komoly kihívással szembesülnek az ellátási láncaik biztonságos fenntartása érdekében. A Kongói Demokratikus Köztársaságtól Grönlandig, Ukrajnától Latin-Amerikáig minden földrészen zajlik a vetélkedés. A nyersanyagok korlátozott volta, a növekvő kereslet és a diplomáciai játszmák sora nyilvánvalóvá teszi, hogy a stratégiai ásványok megkerülhetetlenek lesznek a 21. század gazdasági és politikai döntéshozatalában.
(Források: Bloomberg; Bloomberg; Financial Times; The Wall Street Journal; Climate Home News)
Kapcsolódó:
Címlapfotó: X/Musalia W. Mudavadi
