Trump stratégiájának része a dollár leértékelése, amihez kellene a Fed kamatcsökkentése is. Ám a jegybank egyelőre nem működik együtt. Sőt, megszellőztették, hogy mi lenne, ha az előző válságokkal ellentétben a Fed most nem biztosítana elegendő dollárlikviditást.
A világ sokként kezeli Donald Trump ténykedését, pedig Jánisz Varufákisz korábbi görög pénzügyminisztertől már megtudhattuk, hogy nem ő az egyedüli amerikai elnök, aki felforgatta az addigi globális gazdasági berendezkedést. Varufákisz Trump ténykedését a Nixon-sokkhoz hasonlítja, amely pusztítóbb volt, mint a mostani, különösen az európaiak számára. Ironikus, hogy az a világ, amelyet a nyugati liberális berendezkedés ma gyászol, az a Nixon-sokk eredményeként jött létre.
Pedig Donald Trump – látva, hogy a jelenlegi állapot már nem fenntartható – nem tesz többet, mint megpróbálja betartani azt, amit ígért. Úgy gondolja, hogy a túlértékelt dollár elnyomja a hazai export versenyképességét, miközben a külföldi gazdaságok egyre nagyobb mértékben támaszkodnak az amerikai pénzügyi rendszerre. Mindez megtalálható abban a koncepcióban, ami Mar-a-Lago-egyezmény néven híresült el: visszaépíteni az ipari termelést, amihez úgy kell gyengíteni a dollárt, hogy közben megtartsa annak globális tartalékvaluta-pozícióját.
Ám a jegybank egyelőre nem működik együtt az USA elnökével, Jerome Powell Fed-elnök mandátuma pedig csak jövőre jár le. Trump gyakran bírálta a jegybankot és annak politikáját, különösen a kamatlábak emelését. Érdekében áll ugyanis, hogy csökkenjenek a kamatlábak. Többen viszont aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy Trump megpróbálhatja visszább venni a jegybank függetlenségét, hiszen korábban is kísérletet tett a Fed-vezetés befolyásolására, és ez akár a jövőben is folytatódhat. Az átszervezés vagy a Fed megszüntetése szintén bonyolult lenne, mivel a pénzintézet függetlensége törvényileg biztosított, és az ilyen lépések jelentős politikai és gazdasági következményekkel járnának. Trumpnak inkább a Fed politikájára való közvetett befolyásolásra van lehetősége, például új vezetőségi tagok kinevezésével.
Azt viszont nem engedheti meg, hogy visszaessen az érdeklődés az amerikai kincstárjegyek iránt, hiszen ez fokozatosan a dollár hegemón szerepének csökkenéséhez vezetne.
Ezzel is magyarázható, hogy Trump pár nappal a vámemelés bejelentése után az országok többségénél 90 napra felfüggesztette azokat. Ugyanis ezzel egy időben csökkentek az amerikai részvényárfolyamok, amivel Trump csapata vélhetően számolt, de azt is remélték, hogy az innen menekülő tőke átfolyik biztonságosabb eszközökbe, például aranyba, illetve az amerikai kötvényekbe, ami lehetővé teszi, hogy csökkenjenek annak kamatlábai. De nem így történt, sőt a jelek szerint Kína is elkezdte eladni az amerikai kötvényeit.
Ezt jóformán előre jelezte a Financial Times, amelyben figyelmeztették Trump csapatát, hogy könnyen a Kindleberger csapdájába eshetnek, és egy válság idején nem tudják majd biztosítani a közjavakat, például a megfelelő dollármennyiséget. Vagyis hasonló helyzet állhat elő, mint 1929-ben.
Charles Kindleberger, a Marshall-terv egyik megalkotója annak idején azzal érvelt, hogy az 1930-as évek katasztrofális időszaka annak a következménye, hogy az Egyesült Államok nem biztosította a globális közjavakat – például a pénzügyi stabilitást és megfelelő likviditást –, miután Nagy-Britanniát felváltotta vezető hatalomként.
Joseph S. Nye, a Harvard Egyetem professzora 2017-ben arra figyelmeztetett, hogy Kína és az USA versengésében a Thuküdidész csapda mellett el kellene kerülni a „Kindleberger-csapda” kialakulását. Az előbbi szerint könnyen háború robbanhat ki, ha egy meglévő hatalom (például az Egyesült Államok) túlságosan fél egy feltörekvőtől (például Kína). Kindleberger viszont azt írta le, hogy Nagy-Britannia, amely korábban a nemzetközi rendszer stabilizátoraként működött közjavakkal, például stabil valutával és nyitott piacokkal, az I. világháború után erre már nem volt képes. Viszont az Egyesült Államoknak hiába volt meg az erős gazdasági dominanciája, mégsem tudta hatékonyan biztosítani a globális közjavakat. Ez a vezetési vákuum pedig súlyosbította a gazdasági visszaesést és hozzájárult a nemzetközi rend összeomlásához a két világháború között.
A Financial Times írásában rámutatott: a világ gazdaságát a 2008-as összeomlás után a Fed swapkeretei mentették meg. Akkor az amerikai jegybank gondolkodás nélkül kölcsönadott az európai és a japán központi bankoknak 598 milliárd dollárt. Hasonlóan cselekedett 2020-ban, amikor a világjárvány pánikot és káoszt gerjesztett a nyugati pénzügyi körökben. Akkor a Fed swapkereteiből mintegy 450 milliárdot folyósítottak a dollártól függő világnak.
Hogy milyen meggondolásból, azt csak találgatni lehet, mindenesetre a Financial Times felvetette, mi lenne, ha az amerikai jegybank az orrunk előtt kibontakozó válságban nem biztosítaná ezeket a swapügyleteket. Különböző forgatókönyveken keresztül boncolgatják a lehetséges vészhelyzetet, hogy a végén megállapítsák: „nincs jó helyettesítője a Fednek”.
Itt van, ami miatt igazán aggódni kell!
Ebben igazuk lehet, de igaza van Jánisz Varufákisz volt görög pénzügyminiszternek is, aki ezekre a hírekre azt írta bejegyzésében:
Ahhoz, hogy az elmúlt hét „tumultusa” nyugodt sétának tűnjön, elég belegondolni abba, hogy a következő válság idején a Fed vonakodhat a pénzügyi piacokat likviditásban tartó swapügyletek használatától.
Varufákisz szerint, akik azt hiszik, hogy Európa és Japán megengedheti magának, hogy keményen játsszon Washingtonnal, azok úgy tűnik, képtelenek felfogni a függőségük mértékét.
A történet tanulsága, hogy
a szeszélyes hegemóntól való teljes függésnek ára van. Sokan pedig csak most kezdenek ráérezni arra, hogy ez az ár milyen magas.
Kapcsolódó:
