A nemzetközi segélyekből fenntartott afrikai államok egyik ékes példája Malawi, a világ egyik legszegényebb országa. Az elmúlt 50 évben szabályos segélyezési munkamegosztás alakult ki a nagyobb gazdaságok között: az Egyesült Királyság iskolákat tart fenn, Japán különböző energiaprojekteket pénzel, az Európai Unió a mezőgazdaságot támogatja, míg Írország a helyi igazságügyi aktivistákat segíti. A többek között kínai pénzből is működtetett egészségügyi minisztériumban az ajtókon nem az osztályok megnevezése, hanem a donorszervezetek nevei állnak – sokukon a USAID felirat olvasható. 

Donald Trump januári beiktatása után egyetlen éjszaka alatt felfüggesztette az összes USAID által nyújtott segélyt, majd azok közül csak a „létfontosságú” projektek folytatását engedélyezte, azonban ezeket is csak úgy, ha a kiküldött, fejlesztésekért felelős tisztviselők jóváhagyják azokat. Kevés projekt indult tehát újra: az édesanyák egészségéért létrehozott és a menekülteket segítő jótékonysági szervezetek felfüggesztették a működésüket, megtartva a reményt, hogy Trump 90 napos moratóriumát követően folytathatják a munkát. Sok olyan projektet is leállítottak, amelyeknek célja sokkal egyszerűbb volt: fellendíteni Malawi gazdaságát. 

Az, hogy Trump visszavagdalta a segélyekre fordítható pénzeket, nem egyedi jelenség. Keir Starmer, az Egyesült Királyság miniszterelnöke február 25-én GDP-arányosan 0,5-ről 0,3 százalékra csökkentette a segélyalap mértékét annak érdekében, hogy a felszabaduló összegeket védelmi kiadásokra fordíthassák. A 2023-ban az ötödik legnagyobb donornak számító Franciaország az idén januárban szintén csökkentette az adományokra fordított pénzeket, nem kevesebb mint 35 százalékkal, és Németország is ezt fontolgatja. A különböző felmérések alapján pedig a támogató országokban élők jellemzően mindenütt egyetértenek ezekkel a döntésekkel. 

A fő donorok csökkentik a segélyekre folyósított összegeket. Felül a támogatások mértéke látható az egyes donorok bruttó nemzeti jövedelemének arányában. Ide nem értendők az Ukrajnának és a donorországokba érkező menekülteknek értendő segélyek. Alul a kedvezményezettek által kapott összegek milliárd dollárban, kontinensenként. Európa esetében beleszámítandó az Ukrajnának nyújtott támogatás, míg az egyéb kategóriában a meg nem nevezett célországok szerepelnek.

Eközben a legtöbb jelentős gazdasági szervezet, például az IMF és a Világbank szakértői még mindig ragaszkodnak a fejlesztési kiadások fontosságához egyes országok felzárkóztatása érdekében, de ez a konszenzus is megingott. Néhány, fejlesztésekkel foglalkozó befolyásos közgazdász megkérdőjelezi, hogy az ilyen kiadások valójában mennyire hasznosak.  

A gazdag országok tavaly 256 milliárd dollárt költöttek segélyezésre külföldön.  

Ez az összeg körülbelül megegyezik a szubszaharai államok kormányainak teljes éves bevételeivel. Ennek elenyésző részét használták fel kulturális projektekre vagy olyan, a demokráciát pártoló jótékonysági szervezetek és „független” médiumok finanszírozására, amelyekre a mostani amerikai kormányzat nem tekint jó szemmel. A teljes összeg körülbelül negyede humanitárius segélyeket és egészségügyi támogatásokat tett ki.  

Ugyanakkor a USAID felfüggesztése a kedvezményezett országok gazdaságát megerősíteni hivatott pénzeket is kivette a folyamatból. A fejlesztési támogatások az összes segély majdnem háromnegyedét tették ki, és jellemzően olyan tételeket fedeztek, mint ipari támogatások, infrastrukturális fejlesztések vagy gyakran a helyi tanárok fizetése.  

Egy átlagos malawi állampolgárra több pénz jutott a nemzetközi segélyekből, mint amennyit a helyi kormány fordított rá – és ez az ország Egyesült Királyságtól való függetlenedése, azaz 1964 óta igaz. 

De mire is világít ez rá? 

Talán éppen arra, hogy  

hiába pumpálják a segélyeket az országba, azok hatástalannak bizonyulnak, vagy nem megfelelő módon működnek, amit az évtizedek óta szűnni nem akaró szegénység tökéletesen bizonyít. 

A segélyezés valamikor sikeresnek tűnt, de csak tűnt… 

Az első fejlesztési ügynökségek eredetileg az újonnan függetlenedő egykori gyarmatok támogatására jöttek létre. Fáklyahordozójuk az úgynevezett Marshall-terv vagy Marshall-segély volt, amelyet a második világháború után Európa újjáépítésére és gazdasági talpra állítására hoztak létre. Ennek szellemében alapította meg John F. Kennedy amerikai elnök 1961-ben a USAID-et, azzal az elképzeléssel, hogy egy gazdagabb világ jobb hely lesz a legrosszabb helyzetben lévő országok számára is, ezzel elfogadottabbak lesznek az azokat finanszírozó államok is. 

A hidegháborút követő években a kétoldalú segélyeket gyakran a demokratikus reformokhoz kötötték, mivel a politikai döntéshozók úgy vélték, hogy az autokrata rendszerek direkt szegénységben tartják országaikat. A 2000-es évek elején a finanszírozás sokoldalúbbá, kiterjedtebbé vált: a hangsúly a humán tőke fejlesztésére helyeződött át, az oktatás és az egészségügyi ellátás javítása mentén. A segélykiadások 2004 és 2014 között 75 százalékkal nőttek, ami – legalábbis akkor úgy tűnt – jó irányba indította a szükségben szenvedő gazdaságokat. 

Mára viszont bebizonyosodott, hogy nem így volt.  

A világ 78 legszegényebb országának gazdasági növekedése sokkal lassabb volt 2014 és 2024 között, mint az 1970-es években, amikor az első támogatások megérkeztek.  

Bár ez meglepően hangzik, korábban is újra lehetett volna gondolni a nemzetközi segélyezések formáját és lehetőségeit, hiszen már 2004-ben is született olyan tanulmány, amely arra az eredményre jutott, hogy 1970 és 1997 között a támogatások ugyanolyan valószínűséggel fogták vissza, mint erősítették a legszegényebb országok gazdaságát. Egy évvel később a Világbank, majd 2019-ben az IMF jutott hasonló következtetésre, nevezetesen, hogy  

egyetlen olyan ország sem volt, amely valóban profitálni tudott a segélyekből. 

A politikai reformokhoz kötött támogatások egyetlen országban sem hoztak fordulatot az adott rezsim viselkedésében, amelyek a jobb politikák bevezetése helyett csupán a saját hatalmuk megőrzését helyezték előtérbe – derül ki David Dollar, Jakob Svensson és Dani Rodrik 2005-ös kutatásából.  

A segélyek egyszerűen felerősítették az aktuális tendenciákat. Vagyis  

azokban az országokban, ahol megvolt a hajlandóság a makrogazdasági reformokra, ott felgyorsították az azokból származó növekedést, de ahol ezek elmaradtak, ott tovább lassították azt  

– mutatott rá Dollar egy korábbi munkájában. Ebből viszont az a probléma adódott, hogy a támogatás folyósítása előtt nem lehetett megmondani, hogy egy adott rendszer melyik irányba – a demokratikus reformok vagy az autokrácia felé – fog mozdulni. 

Az egészségügyi segélyeknek viszont volt eredménye.  

A HIV-kezelések például segítettek a felére csökkenteni az AIDS-hez köthető halálesetek számát 2000 és 2020 között. Ezek viszont nem járultak hozzá a gazdasági növekedéshez, ugyanúgy, ahogyan érdemben az alapfokú oktatás finanszírozása sem volt képes erre.  

Axel Dreher és Steffen Lohmann 2015-ös tanulmánya szerint az iskolaépítések, a lakhatás fejlesztése és egyéb projektek ellenére egy-egy adott területen nem volt elég vállalkozás, amely hasznosítani tudta volna a helyiek új készségeit, amikor erre lehetőség nyílt volna. A segélyek pedig ahelyett, hogy erősítették volna a kedvezményezett országok képességét a közszolgáltatások biztosításában, gyakran tovább gyengítették azt. Ahogyan az IMF megállapította: a nagyobb fejlesztési ráfordítások általában alacsonyabb adókat eredményeznek a célországokban. Az ilyen folyamatok pedig kevésbé versenyképes politikai rendszereket eredményeznek, mivel a hivatalban lévők a forrásokat szavazatszerzésre és saját politikai céljaikra használják fel – mutatott rá Avi Ahuja a tavalyi tanulmányában. 

A nemzetközi támogatások hatékonyságát egy további érdekes jelenség bonyolítja: Esther Duflo Nobel-díjas közgazdász véletlenszerű vizsgálatokat végzett a pénzügyi beavatkozások hasznosulásának ellenőrzésére, amelynek során egészen elkeserítő következtetésre jutott.  

Semmi sem biztosítja, hogy ami egy adott állam esetében működik, az egy másikban is fog  

– ráadásul indiai településeket vizsgált, és így jutott erre a megállapításra. 

Duflo következtetése más kutatásokkal is egybecseng: Bangladesben például az ingyenes egészségügy miatt ellehetetlenül a magánellátás, míg Afrika segélykórházaiban az amerikai orvosok tudásának átvételével és integrációjával voltak problémák.  

A segélyek nem ösztönzik a gazdasági növekedést 

E kudarcok egyik fő oka egy alapvető hiányosság, mégpedig az, hogy a segélyszervezetek nem tudják, hogyan ösztönözzék a gazdasági növekedést. A sokak által jellemzően kiemelt bürokratikus problémák csak a kisebbik gondot jelentik.  

A tisztviselők arra törekednek, hogy olyan magánszférát építsenek fel, amely képes exportálni a világpiacokra, olyan iskolákat, amelyek képesek munkaerőt biztosítani a cégeknek és olyan infrastruktúrát, amely vonzza a beruházásokat. A kedvezményezetteket arra bátorítják, hogy építsék le a szabályozásokat, amelyek a szabadpiac útjába állnának és csökkentsék a felesleges kiadásokat. 

A hatalmas támogatási összegeket viszont nehéz anélkül szétosztani, hogy a szegény országokat miniatűr tervgazdaságokká változtatnánk. A fejlesztési projektek többnyire egész iparágakat próbálnak a semmiből felépíteni, mint például a tejtermelés vagy a halászat. A folyósítási feltételeknek néha enyhén szovjet jellege van: a tanzániai halászati iparnak nyújtott 2022-es támogatás, amelyet részben az Egyesült Államok finanszírozott, a termelés megötszörözését írta elő 2037-re. Ez egy tipikus példája az ilyen fejlesztési programoknak. 

Számos probléma hasonló azokhoz, mint amilyenek a gazdag országok iparpolitikáját sújtják, nem utolsósorban a kedvezményezettek kiválasztása során. Egy 2015-ben végzett, 15 támogatott afrikai iparágat érintő vizsgálat végén Lindsay Whitfield és szerzőtársai arra jutottak, hogy a segélyezett szektorok közül csak kettő járult hozzá a termelés növekedéséhez. A nyugati segélyekért felelős tisztviselők gyakran meg akarják akadályozni, hogy a kulcsfontosságú iparágakat irányító helyi politikusok profitáljanak a projektjeikből, emiatt gyakran „zavaros” ágazatokat választanak ki az adókedvezményekre, a hitelekre és a támogatásokra. Mivel kevés befektető hajlandó tőkét felajánlani és a helyi politikusok érdeklődése is csekély, az ilyen vállalkozások rendre kudarcot vallanak. 

A kedvezményezett országokban egy külön bürokrácia épült fel, amely a beérkező támogatások tervezéséért, megszerzéséért és dokumentálásáért felel. Malawiban például többen foglalkoznak a segélyek menedzselésével, mint a tengerentúli kereskedelem bonyolításával.  

Hatvan év elteltével a világ legszegényebb országai a támogatások ellenére sem lennének képesek segélyek nélkül fenntartani a jelenleg nyújtott közszolgáltatások színvonalát, csupán a saját adóbevételeikre támaszkodva.  

Sőt, sokan a támogatásokból tartják fenn a valutatartalékukat, illetve igyekeznek biztosítani az életszínvonal emelését. Emiatt a fejlesztési pénzek csökkentése katasztrofális következményekkel járhat ezekre az államokra nézve. 

A segélyfüggőség veszélyes spirálja  

A kormányok arra hivatkozva tiltakoznak a támogatások visszafogása ellen, hogy azok nyomán csökkenteniük kellene a kórházakra vagy az iskolákra fordított pénzeket, illetve amiatt ragaszkodnak valutáik dollárhoz rögzített árfolyamához, hogy a befolyó támogatási összegek ne veszítsenek az értékükből.  

Az ilyen segélyfüggő rendszereknek muszáj együttműködniük a donorokkal, hogy továbbra is érkezzen pénz, ugyanakkor el kell kerülniük az olyan reformintézkedéseket, amelyek bevezetését az állampolgárok megéreznék. 

Minderre jó példa Egyiptom, Kenya és Pakisztán esete, ahol a kormányzatok reformokat fogadtak el annak érdekében, hogy megfeleljenek a donorországok elvárásainak, ám ezekre válaszul tüntetések törtek ki. Az ilyen rendszerek létjogosultsága tehát a nemzetközi segélyektől függ, ugyanakkor nem tudnak olyan intézkedéseket eszközölni, amelyek hosszú távon csökkenthetnék ezt a függőséget. 

Ráadásul a segélyfüggőség nem csak a kormányokra igaz: a bankrendszertől az importengedélyezésekig mindent áthat a donorok elvárásainak való megfelelés kényszere. Emellett súlyosbítja a helyzetet, hogy a kezdetleges iparágaknak, amelyeket a támogatási szervezetek nem részesítenek előnyben, szinte semmi esélyük a felemelkedésre. 

A nemzetközi támogatások a társadalmi szerkezetet és a vállalkozói szférát is torzítják.  

Hiába érkeznek haza például Malawiba évről évre a legképzettebb, jó kapcsolati hálóval büszkélkedő diplomások, nem vállalkozásokat, hanem jótékonysági alapítványokat alapítanak. A legtöbben Lilongwéban, a belvárostól nem messze élnek olyan fizetésből, amit a segélyszervezetek finanszíroznak, és ami sokkal magasabb, mint amit a magánszféra biztosítani tudna. Itt pedig elkezdődik egy ördögi kör:  

minél kevésbé működik a segélyezési rendszer, annál szigorúbbá válnak a támogatók – annak reményében, hogy enyhíteni tudják az ilyen torzító hatásokat –, amire válaszul egyre nagyobbá válik a kedvezményezett országok segélybürokráciája. 

Mit hozhat a jövő? 

A támogatások következő generációja valószínűleg sokkal inkább a stratégián és az érdekeken fog alapulni. Marco Rubio amerikai külügyminiszter úgy fogalmazott: „Továbbra is finanszírozunk külföldi segélyeket, de nem jótékonyságból. A cél az Egyesült Államok érdekeinek biztosítása lesz.” Ez a hozzáállás már Barack Obama kormányzata idején is megjelent, és nemzetközi szinten sem egyedülálló, 2020-ban ugyanis például az Egyesült Királyság összevonta fejlesztési ügynökségét a külügyminisztériummal a nemzetközi támogatások célzottabb ellenőrzése érdekében. 

A segélyek fegyverré is válhatnak.  

Az uralkodóvá váló megközelítés keményvonalas szereplői hajlandók lehetnek feláldozni olyan kiadásokat is, amelyeknek volt gyakorlati haszna, például a védőoltási programokat, a fertőző betegségek elleni védekezést és hasonló beavatkozásokat.  

A már példaként említett Malawi is felkészülhet arra, hogy egyes kórházakat és iskolákat be kell zárnia, amelyek talán soha nem nyitnak ki többé. Ez is azt bizonyítja, hogy a segélyezési rendszer mindvégig mennyire rosszul működött, illetve azt, hogy a gazdagabb országok nem feltétlenül emelhetik fel az elesettebbeket.  

Mindezek ellenére nem az az egyetlen megoldás, hogy a gazdag országok egyszerűen megszüntetik a szegényebbek támogatását, hiszen ez egyes régiókban mind társadalmi, mind politikai értelemben kaotikus és katasztrofális állapotokhoz vezetne. A fő feladat a fent vázoltak fényében az lenne, ha a nemzetközi segélyezés struktúráját és eszközeit megreformálnák. Törekedni kell egy fenntartható, a jelenleginél sokkal hatékonyabb támogatási rendszerre, fontolóra véve azokat a megoldásokat, amelyek csökkenthetik a segélyfüggőség kialakulását egyes országokban, és valódi kapaszkodót nyújthatnak a fejlődő államok felzárkózásához. 

(Forrás: The Economist) 

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Dreamstime