Az Európai Unió jövője és Magyarország mozgástere kulcsfontosságú kérdés, amely gazdasági, politikai és társadalmi hatásokat is magában hordoz. A jelenlegi uniós modell reformra szorul, és Magyarország számára is fontos kérdés, hogy hogyan érvényesítheti érdekeit a változó európai közegben.
Lóránt Károly mérnök-közgazdász véleménycikke
A Mathias Corvinus Collegium és a lengyel Ordo Iuris intézet közösen kiadott egy tanulmányt A nagy újraindítás: Égető szükség van drasztikus reformokra (The Great Reset: An Urgent Need for Drastic Reform) címmel, amelyben az Európai Unió jelenlegi működési problémáinak felsorolása után két lehetséges – és gazdaságilag működőképes – európai együttműködési rendszert javasolnak. Az egyik a jelenlegi rendszer generáljavítására vagy inkább a gazdaságilag és politikailag is jó teljesítményt nyújtott 1957-es római szerződéshez való visszatérésre irányul, a másik egy teljesen új szerződés létrehozása a társuló nemzetek nagyfokú szuverenitása alapján. Ez utóbbi megvalósíthatóságát azonban maguk a szerzők1 is kétségesnek tartják.
A szerzők megállapítják, hogy az Európai Unió következetesen olyan irányba fejlődik, ami mélységes aggodalomra ad okot, mivel alááshatja a számunkra fontos értékeket: a képviseleti demokráciát, a szuverenitást, a nemzeti kulturális identitás tiszteletben tartását, a vélemények pluralizmusát, a gazdasági szabadságot és fejlődést, a családot (férj, feleség és gyermekek) mint a társadalom természetes és alapvető egységét, valamint a belső biztonságot. Hat területet emelnek ki és támasztanak alá példákkal, ahol az Európai Unió működése alapvető megújításra szorul.
Az EU égető kihívásai
Az első és talán legproblematikusabb terület az uniót jellemző demokráciadeficit.
Az EU intézményeinek többségét nem az uniós polgárok választják, hanem politikusok, önjelölt szakértők és kiválasztott civil társadalmi szervezetek. Az ily módon létrehozott intézmények közé tartozik az Európai Bizottság, az Európai Unió Bírósága, az Európai Központi Bank és számos végrehajtó ügynökség, amelyet a döntéseikért a lakosság nem tud felelősségre vonni,
így nyugodtan hozhatnak olyan intézkedéseket, amelyekkel az európaiak nagy többsége nem ért egyet (például a bevándorlás de facto támogatása).
A második a nemzeti szuverenitás aláásása. Az unió vezetése sok esetben az érvényben lévő lisszaboni szerződésben lefektetett elvek megkerülésével, átértelmezésével vagy figyelmen kívül hagyásával hatásköröket von el a tagállamoktól, és olyan politikát akar rájuk kényszeríteni – például anyagi szankcionáló eszközökkel –, amely alapvetően ellentétes azok nemzeti érdekeivel, hagyományaival.
A harmadik és negyedik terület az unió vezetése által képviselt progresszív ideológia erőltetése és a lisszaboni szerződés 2. pontjában megfogalmazott „európai értékek” visszaélésszerű alkalmazása. A diszkrimináció, a rasszizmus és az idegengyűlölet elleni küzdelem ürügyén az unió vezetése a gyakorlatban arra kötelezi a tagállamokat, hogy cenzúrázzák és szigorúan büntessék bizonyos társadalmi csoportokkal szemben megfogalmazott kritikus véleményeket. Ezen túlmenően a dezinformáció elleni küzdelem keretében a Bizottság szisztematikusan egy átfogó rendszert épít ki a média, valamint a globális közösségi hálózati platformok ellenőrzésére és cenzúrázására. Ami az európai értékeket illeti, az unió eltávolodik a hagyományos európai értékektől és azok helyett egy új kollektív identitást próbál kialakítani ködös fogalmakra hivatkozva.
A következő problematikus terület a tömeges és illegális migráció kezelése, ahol az unió vezetése mind a lisszaboni szerződés (EUMSZ 77.1b§), mind a külön elfogadott alapjogi charta rendelkezéseivel (II. fejezet, 18–19. cikk) szembemenve, gyakorlatilag menekültstátuszt nyújt az illegális bevándorlóknak.
Végül a szerzők rámutatnak, hogy a túlzott bürokrácia és központosítás tönkreteszi az EU gazdaságát: „Kezdetben az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a munkaerő szabad mozgására épülő európai piac volt az egyik legnagyobb vívmány, de az unió nem állt meg itt, hanem a harmonizáció jelszavával minden évben több száz új szabályozást hoz, ami végül is megöli az uniós vállalatok versenyképességét.”
Az szerzők által bemutatott problémák azonban nem új keletűek, hiszen az Európai Unió jövőjéről szóló viták a hatvanas évekig nyúlnak vissza. Az 1957-es római szerződésben ugyanis volt egy – a későbbiek folyamán végzetesnek bizonyuló – ajánlás az „egyre szorosabb unióról”, amelyet azután az európai vezetők meg-megújuló erőfeszítésekkel igyekeztek is követni. Az első ilyen próbálkozás az volt, amikor az Európai Gazdasági Közösség (EGK) hat országának vezetői az 1969-es hágai ülésükön megbízást adtak Pierre Werner luxemburgi miniszterelnöknek, hogy dolgozza ki egy monetáris unió megvalósításának a feltételeit. Az 1970-ben elkészült Werner-jelentést2 még két másik, a problémakört jobban kibontó tanulmány követte: 1975-ben a Marjolin-jelentés3 Robert Marjolin francia közgazdász vezetésével és 1977-ben a MacDougall-jelentés4 Donald MacDougall skót közgazdászprofesszor vezetésével. E három jelentés az akkori szövetségi államok (például USA, NSZK) gyakorlatának elemzése alapján rámutatott arra, hogy a további integrációnak, tehát a monetáris unió, vagyis a közös pénz bevezetésének milyen gazdasági és társadalmi előfeltételei vannak. A gazdasági előfeltétel az, hogy az integráció magasabb fokán, tehát például a közös pénz bevezetésekor az egyes országok GDP-jének mintegy 8-10 százalékát szükséges központosítani, hogy a hátrányt szenvedő államok (a kevésbé fejlett, például a dél-európai országok) veszteségeit kompenzálni tudják. A teljes integráció megvalósulása, vagyis egy szövetségi állam létrejötte esetén pedig a GDP 20-25 százalékának központosítására van szükség, ahogy az a szövetségi államokban történik is. A MacDougall-jelentés francia példa alapján részletes számítást mutat be a gazdagabb és a szegényebb vidékek közötti jövedelemátcsoportosítás nagyságrendjéről.
A másik elengedhetetlen feltétel, amit Marjolin-jelentés hangsúlyozott, hogy a lakosság nagy részének éreznie kell, hogy az EU-hoz tartozik.
Valójában ezek a feltételek az Európai Unióban sohasem teljesültek, igaz, konkrét közvélemény-kutatás e kérdésekről kevés akad. Bár az Eurobarométer évente több felmérést is készít, nyilvánvalóan nem azzal a céllal, hogy az európaiaknak az unióról alkotott véleménye kiderüljön.
Magyarországon a Társadalmi Egyesülések Országos Szövetsége az uniós csatlakozás előtt, 2002-ben a tagsága körében készített egy ilyen jellegű felmérést.5 Ennek során arra a kérdésre, hogy „Jövedelmének hány százalékát szánná a régió kevésbé fejlett országainak segítésére”, a válaszok zöme az 1–2 százalékos sávba esett (1. ábra), ami messze elmarad az integrációhoz szükséges 8-10, de különösen a 20-25 százaléktól. Az 1-2 százalékos arány nagyjából a mai Európai Unió közös költségvetésének felel meg, és a nettó befizetők még ezt is sokallják, tehát az európai lakosság semmiképp sem támogat olyan jövedelemátcsoportosítást, ami egy szövetségi állam létrehozását lehetővé tenné.
Egy másik kérdés arra irányult, hogy milyen államformája legyen a kibővített uniónak: föderatív állam legyen-e, vagy nemzetállamok szövetsége. A megkérdezettek nyolcvan százaléka elutasította a föderatív megoldást, és a nemzetállami együttműködésre voksolt. Az értékrendszerre vonatkozó válaszok is érdekesek, a legtöbb szavazatot ugyanis a szociális piacgazdaság, az európai kulturális hagyományok megőrzése és az esélyegyenlőség kapta, a multikulturális sokszínűség mint érték alig kapott szavazatot.
Az európaiak nemzetállamaikhoz való ragaszkodását az európai szinten végzett kutatások is alátámasztják A különbözőképpen feltett kérdésekre természetesen a válaszok is eltérők, de az elvégzett felmérések azt mutatják, hogy a lakosság 80-90 százaléka ragaszkodik a saját országához és annak hagyományaihoz. Ezzel szemben azok aránya, akik kijelentik magukról, hogy csak uniós polgárnak érzik magukat, mindössze négy százalék. Ezeket az arányokat mutatja ki többek között a GESIS Leibniz Institute által végzett vizsgálat (2. ábra) és a Göteborgi Egyetem európai kutató központjának tanulmánya (1. táblázat).
Ezekből az eredményekből teljesen világos, hogy
az európai közvélemény nem tudja elfogadni a föderális államot és a nemzeti szuverenitás olyan mértékű csökkentését, amelyet az unió vezetői erőltetnek, és ez a vélemény már a maastrichti szerződés megkötése és az euró bevezetése előtt is nyilvánvaló volt.
Ennek ellenére a nyolcvanas évek második felétől kezdve gőzerővel folytak az egységes valuta bevezetésére irányuló törekvések, de úgy, hogy a korábbi jelentések (Werner, Marjolin és MacDougall) feltételrendszeréről teljesen megfeledkeztek.
Az euró bevezetésének várható problémáira számos közgazdász figyelmeztetett, közülük kettőt talán érdemes megemlíteni. Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász például kevéssel az euró bevezetése előtt ezt írta: „Már hosszú idő óta az a véleményem, hogy az euró hátrányai meghaladják az előnyeit. Az eurózóna potenciális tagjai sem elegendően rugalmas bérekkel és árakkal, sem elegendő mobil munkaerővel, sem pedig megfelelően hatékony pénzügyi kiegyenlítő mechanizmussal nem rendelkeznek, amelyek kompenzálhatnák a rugalmas valutaárfolyam elvesztésének hatását. A valószínű eredmény az lesz, hogy az övezetben az egyes országokat eltérő módon érintő külső hatások, amelyeket az árfolyamok megváltoztatásával könnyedén kezelni lehetett volna, megosztó politikai vitákká alakulnak át, és az egyes országok közötti politikai feszültségeket fogják növelni. A politikai egyesülés megteremtheti a pénzügyi unió feltételeit, de egy nem megfelelő feltételek mellett bevezetett monetáris unió a politikai egyesülési folyamat akadálya lesz.”6
Paul De Grauwe, a Leuveni Katolikus Egyetem professzora pedig a belga De Morgen napilapnak nyilatkozva 2006-ban a következőket mondta: „Egy nagy szabadkereskedelmi övezet marad az egyetlen megvalósítható lehetőség Európa számára. Az egy illúzió, hogy a kontinensen a közeljövőben elérhetjük a politikai uniót. A politikai egyesülés nem sikerült – és ez komoly probléma a monetáris unió számára, márpedig az utóbbi veszélyben van. A politikai a monetáris unió logikus végpontja. Ha ez az előbbi nem valósul meg, akkor hosszú távon az euróövezet sem állhat fenn.”
A nagy bizonyossággal előre látott problémák be is következtek, amit legátfogóbban az Európai Unió gazdasági bővülésének csökkenése mutat. Az EU-ra az utóbbi évtizedekben jellemző, átlagosan 1,7 százalékos növekedés jóval elmarad az USA gazdasági bővülése mögött (2,5 százalék), holott korábban a helyzet fordított volt, és az unió kevésbé fejlett országainak potenciális felzárkózási lehetőségei is jóval magasabb ütemet indokolnának (3. ábra, 2. táblázat). Emellett a megfelelő kompenzáció hiányában a kevésbé versenyképes dél-európai államok jelentős külföldi adósságot halmoztak fel.
De nemcsak az euró bevezetése hatott a hatékonyság és a növekedés ellen, hanem a teljesen irracionális klímapolitika is, amelynek keretében teljesíthetetlen követelményeket állítottak a korábban versenyképes európai, ezen belül a német ipar elé.
És mintha mindez nem lenne elég, az EU vezetése a Biden-kormányzat által kiprovokált orosz–ukrán háborúban is olyan pozíciót foglal el, amellyel elsősorban nem Oroszországot, hanem az Európai Uniót gyengíti.
Az MCC és az Ordo Iuris tanulmányában a szerzők megemlítik a progresszív ideológiák káros hatását, de nem térnek ki annak gyökereire, a frankfurti iskola tanításaira, amelyekre ez a hagyományos kultúra lebontására irányuló törekvés és a woke-mozgalom épül. Nem beszélnek a Karl Popper által vizionált nyílt társadalomról sem, amely a nemzetállami létet kérdőjelezi meg. Ezeket az ideológiákat az elmúlt évtizedekben mind a bal-, mind a jobbközép pártok fokozatosan átvették, ennek következtében a szélsőbaloldali eszmék a 7 során elfoglalták az európai és amerikai az intézményeket (minisztériumokat, bíróságokat, egyetemeket, agytrösztöket stb.). Ettől akar most megszabadulni Trump, és ez a helyzet az Európai Unióban is legalább akkora probléma, mint maga az irányítás szerkezete. A magyar kormány is legnagyobbrészt ideológiai okok miatt áll szemben az EU vezetésével (például a bevándorlás vagy a genderpropaganda terén). Az unió átalakítása szempontjából az ideológiai fronton való alternatív eszmék kialakítása és elterjesztése legalább olyan fontos, mint az intézményi változtatások szorgalmazása.
Az Európai Unió és az USA gazdaságának növekedése
(évi átlagos ütem, százalék)
| 1960–1980 | 1980–1995 | 1995–2023 | |
| Európai Unió | 4,4 | 2,1 | 1,7 |
| USA | 3,7 | 3,1 | 2,5 |
3. táblázat
Ami a változtatás lehetőségeit illeti – tanulva Antonio Gramscitól –, nekünk is egy hosszú menetelésre kell felkészülnünk, hiszen az unió vezetése 2029-ig megingathatatlan, és addig is mindent megtesz annak érdekében, hogy a vele szemben álló patrióta mozgalmakat ellehetetlenítse.
Ahol van lehetőség mozgástérre, az az emberek felvilágosítása. Így például a szóban forgó MCC–Ordo Iuris-tanulmány lényegi mondanivalóját minél szélesebb körben el kellene juttatni az európai lakossághoz, hogy világosan lássák, miért élnek rosszabbul, mint korábban, és miért borúsak a kilátásaik. Az MCC Brussels heti rendszerességgel szervez különböző témákban szakértői konferenciákat, de ez önmagában nem elegendő, ezt az erőfeszítést meg kellene sokszorozni. Szükség lenne egy európai tévéhálózatra, ami a mainstreamtől eltérően is informálná az európai polgárokat. Támogatni lehetne az úgynevezett alternatív médiát: azokat a portálokat, amelyeket néhány ember a saját költségén működtet, és próbálja reális információkkal ellátni az olvasóit. Ilyenből sok van Európában, de célszerű lenne e “partizánokból” egy “hadsereget” formálni.
Ami hazánkat illeti, a mozgásterünket behatárolja a földrajzi helyzetünk. Ady azzal vádolt bennünket, hogy kompország vagyunk, amelyik hol keleten, hogy nyugaton köt ki. De ez nem a jellemünkből, hanem földrajzi helyzetünkből fakad, Magyarország egy geopolitikai törésvonal mentén fekszik (így volt ez már a római korban is) és a nagyobb hatalmak hol e törésvonal keleti, hol pedig nyugati oldalára sodornak bennünket. Megállni csak egy erős közép-európai összefogással lehetne, amire a visegrádi együttműködés jó kezdeményezés volt – feltehetően ezt előbb-utóbb más országok is belátják.
A gazdaságunk teljesen ki van szolgáltatva az Európai Unión belüli változásoknak, hiszen a kivitelünk háromnegyed része e térségbe irányul – az ázsiai országok az exportunk mintegy öt százalékából részesednek, és az elmúlt másfél évtizedben ez az arány nem is változott lényegesen. A mozgásterünk leginkább a belső gazdaság vertikális integrációjának megerősítésében (főleg az élelmiszeripar tekintetében) és az energiaimport (különös tekintettel a villamos energiára) mérséklésében lehet. Nyilván segítenünk kell az európai vagy világpiacra kilépni szándékozó, vagy ott terjeszkedni akaró magyar vállalkozásokat, de illúzióink ne legyenek: az Európai Unió nem a kevésbé fejlett országok felzárkóztatásáról szól.
Visszatérve az MCC és az Ordo Iuris tanulmányára: az a legfontosabb, hogy ez a dokumentum megszületett, és iránymutató lehet nemcsak az Európai Parlament patrióta és más, hasonlóan gondolkodó csoportjai (konzervatívok, szuverenisták), hanem az európai polgárok szélesebb tábora számára is. Mivel a hagyományos jobb- és balközép pártok vezetése elhagyta a választóit, akik már csak megszokásból és egyre kevesebb lelkesedéssel szavaznak valamikori pártjaikra, megnyílt a lehetőség e „politikai árvák” megnyerésére. E tekintetben ez a tanulmány jelentős lépés lehet.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm álláspontjával.
Kapcsolódó:
Címlapfotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher
Források:
[1] Rodrigo Ballester a budapesti Mathias Corvinus Collegium (MCC) Európai Tanulmányok Központjának vezetője, Damille Devenyi a Mathias Corvinus Collegium Európai Tanulmányok Műhelyének kutatója, Jerzy Kwaśniewski az Ordo Iuris Intézet elnöke és társalapítója, Jarosław Lindenberg nyugalmazott diplomata és volt akadémikus.
[3] Report of the Study Group Economic and Monetary Union 1980
[4] Report of the Study Group on the Role of Public Finance in European Integration
[5] Lásd (a Google-be írva): Milyen Európát akarunk- Makrotrend 2000 honlapja
[6] Wall Street Journal 1997. június 20.
[7] Antonio Gramsci javaslata a hatalomátvétel módjára a baloldali mozgalmak részére, amit a német 1968-as diákvezér Rudi Dutschke népszerűsített.
