Március 3-án történelmet írtak nyugati szomszédunkban, ugyanis Alexander van der Bellen szövetségi elnök feleskette az Osztrák Néppárt (ÖVP), a Szociáldemokrata Párt (SPÖ), valamint az Új Ausztria és Liberális Fórum NEOS által alkotott új szövetségi kormányt, ezzel első ízben vezetheti Ausztriát hárompárti kabinet.  

Annak ellenére, hogy a tavaly ősszel tartott parlamenti választáson a Szabadságpárt (FPÖ) aratott győzelmet a szavazatok 28,8 százalékának megszerzésével, az új kormányt az ÖVP-s Christian Stocker szövetségi kancellár vezeti. Az SPÖ-s Andreas Babler lett az alkancellár, míg az európai és nemzetközi ügyek szövetségi miniszterévé a NEOS-tól (amely fennállása óta először szerepel kormánykoalícióban) Beate Meinl-Reisingert nevezték ki.  

A kormánykoalíció hosszas, 5 hónapos tárgyalásokat követően állt csak fel. Amikor szeptemberben az európai parlamenti választásokhoz hasonlóan győzött az FPÖ, a zöldpárti osztrák államelnök, Alexander van der Bellen az informális szokástól eltérően nem a nyertes politikai erő vezetőjét – ez esetben Herbert Kicklt – bízta meg kormányalakítással, hanem a második helyen végző ÖVP első emberét, az akkor még a kancellári székben ülő Karl Nehammert.  Ausztriában az alkotmány ugyan nem rögzíti, hogy az államelnök köteles a választáson győztes párt vezetőjét megbízni a kormányalakítással, de a gyakorlatban egyfajta hagyományként eddig mégis mindig így történt. 

Nehammer már a választási kampányban is kijelentette, hogy semmi esetre sem hajlandó koalícióra lépni az FPÖ-vel, mivel túl radikálisnak tartja a pártot és annak vezetőjét, így – a választási eredmények és a bejutó pártok ismeretében – számára egy út maradt: elszigetelni az FPÖ-t a parlamentbe bejutó maradék három párt (szociáldemokraták, zöldek, liberálisok) közül legalább kettő segítségével. Mivel a Szociáldemokrata Párt kizárta az FPÖ mellett a Zöldekkel való koalíciót is, így az egyetlen járható út a liberális Új Ausztria bevétele volt a tárgyalásokba. Ennek megfelelően meg is kezdődtek a koalíciós egyeztetések az ÖVP, az SPÖ és a NEOS között. 

Már a kezdetektől tudható volt, hogy még ha a három pártnak sikerül is megállapodnia, az törékeny koalíciót eredményezhet, mivel a szereplők közt az alapvető szakpolitikai kérdésekben óriásiak a különbségek – ez erősen hajazott a 2021-es német szövetségi választások utáni helyzetre, amikor a győztes szociáldemokraták a Zöldekkel és a liberálisokkal kezdtek (végül sikeres) koalíciós egyeztetésekbe. 

Az osztrákoknál azonban már a tárgyalások során kibuktak a szakpolitikai szemléletbeli különbségek, így a megbeszéléseket először a NEOS szakította meg, mivel nem tudtak megállapodni a költségvetési hiány csökkentésének lépéseiben.   

Matematikailag ugyan az ÖVP és az SPÖ is többséget alakíthatott volna ki, de csupán minimális, egyfős parlamenti többség jött volna létre (92 mandátum a 183-ból), így a koalíció valamelyik kisebb párt (NEOS, Zöldek) külső támogatására szorult volna. Nem sokkal később ez a forgatókönyv is megbukott, miután az ÖVP berekesztette a tárgyalásokat az SPÖ-vel.   

A fő törésvonalat az jelentette, hogy a gazdasági értelemben liberális ÖVP a NEOS-szal együtt nem találta a közös nevezőt az SPÖ-vel, különösen annak vezetőjével, a párt radikális, néhol egészen marxista hangot is megütő Andreas Bablerrel a több milliárd eurós költségvetési hiány mérsékléséről. Az ÖVP szavazóbázisa nagyban támaszkodott a hazai nagyvállalati és gazdasági szereplőkre, ami kisebb mértékben a NEOS-ra is igaz volt, ezért az SPÖ adóemelési, valamint a vagyon- és bankadóra vonatkozó javaslata borította a tárgyalásokat, mivel egyik párt sem volt hajlandó engedni az álláspontjából. 

A sikertelen tárgyalások következtében Nehammer visszaadta a kormányalakítási megbízatást az államelnöknek, lemondott a kancellári pozíciójáról, a pártelnöki tisztségéről, majd egy kis idő múlva a parlamenti mandátumáról is, így a kormányalakítást, a helyét a kancellári székben, illetve az ÖVP élén ideiglenesen Christian Stocker vette át. Róla azt érdemes tudni, hogy egy meggyőződéses technokrata, és mint olyan, már nem zárkózott el az FPÖ-vel való tárgyalásoktól sem. 

Miután Nehammer visszaadta a kormányalakítási megbízatást, az államelnök kénytelen volt Herbert Kicklt felkérni erre, aki tárgyalásokba is kezdett az ÖVP-vel. 

A gazdasági kérdések nagyobb részében eleinte meg tudtak egyezni, azonban több kardinális kül- és kultúrpolitikai témában nem jutottak közös nevezőre. Mindezen az sem segített, hogy a minisztériumok egymás közti elosztásában is képtelenek voltak megegyezni. 

Kickl és Stocker nem rekesztette be rögtön a tárgyalásokat, csupán egy rövid szünetet tartottak, hátha a két párt az államelnök közreműködésével képes lesz közelíteni az álláspontját egymáshoz, de végül az FPÖ vezetője bejelentette, hogy visszaadja a kormányalakítási megbízatását.  

Világos volt a kezdetektől, hogy vannak kérdések, amelyeket tekintve – annak ellenére, hogy két jobboldali párt van a porondon – nagyon távol állnak a felek egymástól. Az ÖVP már a tárgyalások megkezdése előtt is feltételként támasztotta, hogy a leendő kormány Kickl vezetésével nem változtathat az orosz–ukrán háborúval, illetve az Európai Unióval kapcsolatos hozzáállásán, és a jogállamiság betartása, valamint az antiszemitizmus elleni fellépés is a feltételek között szerepelt. 

A pártok közti bizalmatlanság a minisztériumi tárcák elosztásában is tetten érhető volt, mivel az ÖVP magának szerette volna a belügyi, az uniós és a pénzügyi feladatokat, miután egyrészt attól tartottak, hogy az FPÖ-höz kerül a titkosszolgálatok felügyelete (belügy), másrészt, hogy az oroszokkal pragmatikusabb szemléletet érvényesítő FPÖ nem támogatná a Moszkva elleni szankciókat. 

Márpedig a közelmúlt abból a szempontból alátámasztotta az ÖVP aggodalmait, hogy a néppárti Sebastian Kurz a 2017-es választási győzelme alkalmával az FPÖ-vel lépett koalícióra, és két évvel később a Szabadságpárt akkori vezetőjéhez, Heinz-Christian Strachéhoz köthető Ibiza-botrány idején éppen Herbert Kickl volt a belügyminiszter. 

Mivel az ügy kapcsán az orosz szál is felmerült, nem vette ki jól magát, hogy az FPÖ-höz kötődő botrány idején a rendőrség mellett a hírszerzés is szabadságpárti miniszter kezében összpontosult. Ami a tárcák elosztását illeti, voltak javaslatok az FPÖ és az ÖVP részéről is, de egyik fél sem engedett: a Néppárt nem bízott a Szabadságpártban, ezért azt javasolta, hogy hozzanak létre egy migrációval foglalkozó különálló minisztériumot a belügy mellett, azonban ezt az FPÖ azért utasította vissza, mert így nem tudta volna teljesíteni a kampány során tett ígértek közül a gazdasági kérdések kezelését, hiszen az az ÖVP-s belügy alá került volna az uniós kapcsolatok és a médiafelügyelet mellett. Az sem segített a helyzeten, hogy az ÖVP mindenképp meg akarta tartani a pénzügyi tárcát.  

A tárgyalásokkal párhuzamosan pedig egyre fokozódott a nyomás Stockerre a saját pártján belül, valamint az SPÖ, a Zöldek és a NEOS részéről is, hogy ne csináljon Kicklből kancellárt.  

Alexander van der Bellen mint államelnök feladata, hogy valamilyen működőképes kormány jöjjön létre, ezért bár az alkotmányban rögzített szabályok szerint az ország működése az ügyvivő kormány meglétével garantálva van, felszólította a parlamenti képviseletet szerző pártokat, hogy legyenek nyitottak az osztrák politikai berendezkedés alapját jelentő kompromisszumra. 

Szavait különösen a három „nagy” politikai erőnek, az FPÖ-nek, az ÖVP-nek és az SPÖ-nek címezte, mivel azok közel azonos parlamenti arányokat tudhatnak magukénak 28,8, 26,3, illetve 21,1 százalékkal. 

Az államelnök megbeszéléseket folytatott minden politikai erő vezetőjével, így alakulhatott az, hogy az ÖVP részéről immár Stocker vezetésével ismételten az ÖVP–SPÖ–NEOS kezdett tárgyalásokba, ami végül megállapodással zárult.  

Az új kormány 

Az új kabinet végső összetételében jól kirajzolódik, hogy a kormányalakítást levezénylő ÖVP olykor kellemetlen kompromisszumokra szorult: 6-6 tárca került az ÖVP-hez, míg 2 a NEOS-hoz. Az ÖVP adja a kancellár mellett a gazdasági, az energiaügyi és a kereskedelmi, a belügy-, az Európa-ügyi, az integrációs és a családügyi, a védelmi és a mezőgazdasági minisztert. Az SPÖ-höz került az alkancellári tárca, az innováció és a közlekedés, a nőügyek és a kutatás, a pénzügy, a szociális ügyek és az igazságügy. A NEOS kapta az oktatást, valamint az európai és nemzetközi ügyeket. 

Politikai átrendeződés a tárgyalások után 

Ha megnézzük a közvélemény-kutató cégek felméréseit, akkor az adatok egy irányba mutatnak: 

a szeptemberi választás óta az FPÖ érdemben erősödni tudott, és a voksoláson elért 28,8 százalékhoz képest már 33-35 százalék körülire mérik a támogatottságát. 

A sikertelen koalíciós tárgyalások ellenben megtépázták a választáson második ÖVP-t, ami abból a szempontból érthető, hogy rajtuk, vagyis a Néppárt hozzáállásán múlik egy FPÖ és anélküli kormány felállása is: a választáson még 26,3 százalékkal második ÖVP-t jelenleg 23 százalékra mérik, az SPÖ-t, vagyis a szociáldemokratákat nagyjából azonos szintre, a harmadik helyre, 21 százalékkal. 

A Zöldek és a NEOS a mérések szerint minimálisan erősödtek a választás óta: a Zöldeket 9 százalékra mérik a választáson elért 8,2-höz képest, a NEOS-t 11-re a 9,1 százalékhoz viszonyítva. Ebből látszik, hogy az FPÖ mellett leginkább a NEOS profitált a koalíciós tárgyalásokból. 

Ebből kirajzolódik, hogy az FPÖ egy új választáson még nagyobb sikert érne el, mint szeptemberben, ha pedig több mandátumot szerez, mint az akkori 57, akkor még nehezebb lesz nélküle egy többségi kormányt alakítani. Kétségkívül az ÖVP-n van a legnagyobb nyomás: a párt dönt a leendő kormány sorsáról, ugyanis akár egy FPÖ-t magában foglaló, akár egy FPÖ nélküli, pártfüggetlen technokrata kancellár vezette, akár egy néppárti kancellár által irányított kabinet is csak ÖVP-s jóváhagyással léphet hivatalba.  

Az sem megoldás azonban (csak egy időre), hogy nagy nehezen létrejön a kompromisszum az FPÖ-t elszigetelni kívánó pártok között, és feláll egy ÖVP–SPÖ–NEOS- vagy egy ÖVP–SPÖ–Zöldek-koalíció, amelyben az FPÖ elszigetelésén és a kancellárt adó szerepének elutasításán kívül semmi közös nincs. 

Ebben az esetben ugyanis könnyen életbe léphet a 2021-es német minta: akkor az SPD a Zöldekkel és az FPD-vel lépett közös kormányra (hogy az AfD-t elszigeteljék a CDU/CSU elutasítása mellett), és végül nem is töltötték ki a teljes ciklust, miután regnálásuk évei a szakpolitikai kérdésekben való merőben eltérő megközelítés miatti belharcokkal teltek. 

Minden esély megvan arra, hogy Ausztria is hasonló helyzetben találja magát, ha nem veszi figyelembe a tényleges választói akaratot.  

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons