Az egykori görög történetíróról elnevezett csapda az elmúlt évtizedben a külpolitikai elemzések egyik fő elemévé vált, amelyre rendszeresen hivatkoznak az Egyesült Államok és Kína közötti fokozódó rivalizálás keretében. Pedig Thuküdidész elsősorban nem erről szólt.
Andrew Latham, a Macalester College politológia professzora
Magát a Thükukidész-csapda fogalmát Graham Allison politológus alkotta meg. Először a Financial Timesban írt róla 2012-ben, majd később bővebben kifejtette a 2017-es Háborúra szánva (Destined For War) című könyvében. Az ókori görög történész, Thuküdidész A peloponnészoszi háború története című művében írta, hogy „Athén felemelkedése és az a félelem, amelyet ez keltett Spártában, elkerülhetetlenné tette a háborút”. Ezen mondat adta az alapját Allison elméletének.
Első pillantásra ez egy meggyőző és kényelmesen csomagolt analógia: a felemelkedő hatalmak aggodalmat keltenek a fennállókban, ami konfliktushoz vezet. A mai kontextusban a következtetés egyértelműnek tűnik – Kína felemelkedése elkerülhetetlenül összeütközést hoz az Egyesült Államokkal, ahogyan az egykor Athén és Spárta esetében történt.
Andrew Latham viszont azt állítja, hogy ez a keretezés elsimítja Thuküdidész munkájának összetettségét és eltorzítja annak mélyebb filozófiai üzenetét. Szerinte ő nem a geopolitika determinisztikus törvényét fogalmazta meg, hanem tragédiát írt. A görög történész a peloponnészoszi háborúban az athéni oldalon harcolt. Történelmi narratíváját áthatja a görög tragédia érzékenysége, így az írása nem az elkerülhetetlenségről szóló értekezés, hanem annak feltárása, hogy az emberi gyarlóság, a téves politikai megítélés és az erkölcsi hanyatlás miként vezethet katasztrófához. Története tele van a félelem maró hatásaival, az ambíciók csábításaival, a vezetés kudarcaival és az ítélkezés tragikus feloldásával.
Andrew Latham felhívja a figyelmet, hogy a modern elemzők a történelemben gyakran keresnek és találnak prediktív mintákat és rendszerszintű magyarázatokat. Bár Thuküdidész a hübriszről és a nemezisről írt, ennek nagy része elveszett az elemzői magyarázatokban, a „Thuküdidész-csapda” kifejezést pedig felemelték a nemzetközi politika egyfajta kvázi törvényévé, mégpedig
az elkerülhetetlenség rövid törvényévé: a hatalom felemelkedik, a félelem válaszol és jön a háború.
Pedig magát Thuküdidészt inkább az érdekelte, hogy miért ragad meg a félelem, hogyan változtatja meg az ambíció az ítélkezést és hogyan győzik meg a vezetőket – a rossz lehetőségek, döntések kényszerében –, hogy a háború az egyetlen járható út. Elbeszélése megmutatja, hogy
a konfliktusok gyakran nem szükségszerűek, hanem félreértelmezésből, téves számításokból és a nem racionális szenvedélyekből fakadnak.
Azt Andrew Latham is elismeri, hogy maga Allison soha nem állította, hogy a „csapda” elkerülhetetlen lenne, viszont azzal érvelt, hogy amikor egy felemelkedő hatalom kihívja a dominánsat, akkor jelentősen megnő a háború valószínűsége. Tulajdonképp Allison az írásaiban figyelmeztetni szeretne arra, hogy szakítani kellene ezzel a mintával.
Vagyis ebben az értelemben az elemzők és a politikai döntéshozók egyaránt félreértelmezték a Thuküdidész-csapda fogalmát.
Egyeseknek ez ugyanis annak a megerősítésére szolgált, hogy a háború bele van építve a hatalmi átmenetek struktúrájába, ami ürügyül szolgál a védelmi költségvetés emelésére vagy – jelen esetben – a Pekinggel való keményebb hangnemre.
Ezért Lathman azt ajánlja, hogy érdemesebb inkább figyelmesen olvasni Thuküdidészt, mert rögtön kiderül, hogy a peloponnészoszi háború nem csupán a hatalmi egyensúly eltolódásáról szólt. Szó esik benne a büszkeségről, a téves megítélésről és a bölcs vezetés kudarcáról is.
A görög történész egyik híres észrevétele:
„A tudatlanság merész, a tudás visszafogott”,
ami nem egy strukturális, hanem egy emberi megállapítás. Kifejezetten azokra irányul, akik összetévesztik az impulzust a stratégiával, az ütést az erővel.
„Az erősek azt teszik, amit akarnak, a gyengék pedig elszenvedik, amit kell.”
Lathman szerint ez a mondat sem a reálpolitika támogatása, inkább egy tragikus kijelentés arról, amikor a hatalom elszámoltathatatlanná válik, és félreveti az igazságosságot. Ezért gondolja a professzor Thuküdidész igazi tanulságának azt, hogy a háború valószínűsége akkor nő, amikor a nemzetek hagyják, hogy a félelem elhomályosítsa az értelmet, amikor a vezetők összetévesztik a posztolást az óvatossággal és amikor a stratégiai döntéseket a bizonytalanság, nem pedig a józan ész vezérli.
Szerinte Thuküdidész arra is emlékeztet bennünket, hogy az észlelés milyen könnyen átalakul félreértéssé – és milyen veszélyes, ha a vezetők, meggyőződve saját erényükről vagy szükségszerűségükről, nem hallgatják meg azokat, akivel nem értenek egyet.
Andrew Latham figyelmeztet arra is, hogy a mai kontextusban a Thuküdidész-csapdára való hivatkozás a Kínával való konfrontáció indoklása kapcsán több kárt okozhat, mint hasznot.
Megerősíti azt az elképzelést, hogy a konfliktus már sínen van, és nem lehet megállítani.
Pedig Thuküdidész nem a nemzetközi politika elméletét kínálja, hanem figyelmeztet – int azoknak a vezetőknek, akik a saját narratíváiktól elragadtatva hajtják bele nemzeteiket egy háborúba. A görög lecke márpedig arról szól, hogy egy háború akkor válik elkerülhetetlenné, amikor az óvatosság és a mérlegelés szertefoszlik a félelem és a büszkeség súlya alatt.
A sors elkerülése jobb ítélőképességet igényel. És mindenekelőtt alázatot annak felismerésére, hogy a jövőt nem pusztán a strukturális nyomás határozza meg, hanem az emberek döntései.
(Forrás: The Conversation)
Kapcsolódó:
