A centralizált hatalom a demokratikus alapelveket fenyegeti a háborús országban. Zelenszkij és szűk környezete a hadiállapottal magyarázva vasszigort alkalmaz a kormányzásban, az ellenzéket ellehetetleníti, a szabad sajtónak hadat üzent, választásokról pedig még mindig nem akar hallani. Pedig valószínűleg megnyerné.
A mainstream média feltűnően sokat kezd foglalkozni az Ukrajnában tapasztalható hatalommonopólium kialakulásával. A folyamatot javarészt Donald Trumpnak az ukrajnai háborúval kapcsolatos, elődjéhez képest gyökeresen eltérő megközelítése eredményezte. Az amerikai elnök egyáltalán nem tekint hősként ukrán kollégájára, kommunikációjából alapjaiban hiányzik a tisztelet, helyette, mint az ukrán állam lélegeztetőgépének legfőbb őre, üzleti alapokra helyezte a konfliktust és annak lezárását. A Fehér Házban történt márciusi katasztrofális találkozó után az ukrán elnök is megértette, hogy a korszak, amikor ő diktált a nyugati szövetségeseknek, végleg befejeződött. Felfogták ezt az európai szövetségesek (hiába egy új koalíció formálódása Kijev fegyveres segítésére, ha annak alapfeltétele Washington aktív részvétele), ahogyan a liberális sajtó is: utóbbi még mindig riadtan, de egyre csökönyösebben mutat rá az ukrán rendszer gyengeségeire, a változatlanul mindent behálózó hatalmi korrupcióra, de megjelentek azok a vélemények is, amelyek szerint nem Zelenszkij lesz az, aki egy békekötés után naggyá teszi Ukrajnát, sőt: elképzelhető, hogy az elnök már a békekötésig sem jut el bebetonozottnak vélt pozíciójában.
Miért nincs választás?
A Zelenszkijt és a háborús vezetést eddig szinte minden körülmények között dicsőítő Economist magához képest meglepő, új írása szerint Ukrajna Achilles-sarka valójában nem a katonai, hanem a politikai szegmensben keresendő. A politikai és társadalmi ellenzék csapdában van: ha kiteregetik a szennyest, ha nagyobb nyomatékkal mutatnak rá a kormányzat alkalmatlanságára, a mindent elborító korrupcióra, az elhibázott gazdasági döntésekre, az tovább amortizálhatja a Nyugat egyébként is fogyatkozó lelkesedését a támogatások folytatásával kapcsolatban. Ha azonban hallgatnak, azzal Zelenszkij „illegitim legitimációját” hizlalják, amely viszont egyértelműen az állami hatékonyság, a háborús politika és a társadalmi kohézió rovására fog menni.
A helyzetet bonyolítja, hogy a Fehér Házban tett látogatása (és szó szerinti kidobása) óta a Zelenszkijt érintő kritikák tabunak számítanak Ukrajnában. A botrányos jelenetek Trump elnökkel dacot szültek az ukránokban, és ritka egységben kezdtek tömörülni az elnök mögé. Olyannyira, hogy a hírek szerint Zelenszkij a közvélemény-kutatások adatai alapján már egy közelgő szavazás kiírását is fontolgatja – ez az, amit eddig hevesen ellenzett, papíron a háborús helyzetre hivatkozva, a gyakorlatban attól tartva, hogy legfőbb riválisa, a Londonba száműzött Valerij Zaluzsnij megelőzheti őt az elnöki székért vívott újabb küzdelemben.
A washingtoni botrány azonban éppen az ő malmára hajtotta a vizet.
Az Economist még márciusban rendelt meg egy közvélemény-kutatást, amelynek elsöprő támogatottságú eredménye igen kedvező volt Zelenszkij számára. A Trump-botrány után tíz ukránból hét gondolta úgy, hogy az elnök kiválón végzi a munkáját, tízből nyolcan legitim elnöknek tartják (Zelenszkij mandátuma tavaly májusban lejárt), és elutasítják a választások ötletét. A kutatás arra is rávilágított, hogy amennyiben az elnök mégis kiírná a választást, az valószínűleg hatalmon tartaná őt, míg Zaluzsnij a második helyen végezne 46–31 százalékos vereséggel. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy a kérdőívre adott válaszok nem választási küzdelemben, nem kampány alatt és nem éles helyzetben készültek, mindössze a washingtoni eseményekre adott ukrán reakciók feltérképezése volt a cél.
Az eredménynek azonban így is erős jelzésértéke van, aminek fényében némileg értelmetlen, ahogyan Zelenszkij szó szerint igyekszik leszámolni politikai ellenfeleivel. Zaluzsnijt leváltotta a hadsereg főparancsoki tisztéről, és messze kergette Ukrajnától, ráadásul egy olyan pozícióba, amelyben az nem tud különvéleményt megfogalmazni. Rosszabbul járt Petro Porosenko ellenzéki vezér, Zelenszkij elődje. Őt az elnök nemzetbiztonsági fenyegetésnek tekinti, a vagyonát befagyasztatta, és olyan szankciókat hozatott ellene, amelyek gyakorlatilag kizárják, hogy egy esetleges választáson ellene induljon. Veszélyes precedensértékű a döntés, főleg annak tükrében, hogy a Trump-incidenstől független közvélemény-kutatások szerint Porosenko labdába sem rúghat Zelenszkij mellett. Az ukránok finoman szólva sem lelkesednek túlzottan a volt elnökért, azzal azonban nagyjából mindenki tisztában van, mit jelentenek a vele szemben alkalmazott tiltó rendelkezések: ha Porosenkót hatalmi eszközökkel el lehet jelentékteleníteni az ukrán politikában, akkor bárkit el lehet.
Ellenvéleményt nem tűrően
Nem menekülnek a civil szervezetek sem. Az Economist szerint a társadalmi aktivisták és a korrupcióellenes szervezetek vegzálása éppúgy mindennapos, mint a vezetés kétes ügyei után nyomozó újságíróké. Aki túl közel merészkedik a tűzhöz, mint Vitalij Sabunyin, a Korrupcióellenes Központ vezetője, azt a frontra vezénylik, de legalábbis igyekeznek eltávolítani Kijev és főleg a külföldi sajtó közeléből. Utóbbi a módszert Putyin elnökségének korai éveihez hasonlította, ami talán erős kifejezés, ám azt már Zelenszkij feltétlen nyugati támogatói közül is egyre többen látják, hogy az elnök a hatalom centralizációjában és annak könyörtelen alkalmazásában is egyre messzebbre megy. Az ukrán demokrácia – írja a lap – soha nem a jogállamiságon alapult pluralizmusát a hatalmi csoportok egymással versengő érdekei és az európai viszonylatban is markáns véleménnyel rendelkező (vagy éppen külföldi célok manipulatív eszközévé vált) civil csoportok biztosították – vagyis éppen azok, amelyeknek Zelenszkij hadat üzent hatalomgyakorlásának drasztikusabb eszközeivel.
Az elnöki rendszer sajátossága, hogy a hatalom nem a kormányban vagy a parlamentben összpontosul, azok csupán ellenőrző szerepet töltenek be. Az azonban mindenképpen aggodalomra ad okot külföldön is, ahogy az intézményi jogosultságokat is Zelenszkij, valamint maroknyi lojális (?) embere kaparintotta meg, olyanok ráadásul, akiket soha senki nem választott meg. A főszerepben megint Andrij Jermak áll, aki
kabinetfőnökként már nem is annyira szürke eminenciásként befolyásolja Zelenszkijt, de ő az első számú vezetője a politikai tisztogatásoknak és megtorló akcióknak is.
A kormányzat senkit nem akar a hatalomgyakorlás vagy -befolyásolás közelébe engedni, akit bármilyen formában potenciális ellenfélnek tart, míg a lojálisakat keblére öleli, és ha nem tud politikai pozíciót osztani nekik, állami vállalatok igazgatótanácsaiba ülteti be őket – nem csekély fizetésért biztosítva a hűséget és a másként gondolkodók üldözését. Akik nem hallgatnak a jó szóra, azokat egyszerűen kirúgják – lásd Valerij Zaluzsnij esetét, akit kiugró népszerűsége miatt tett lapátra Zelenszkij, miután többször és egyre több helyen konfrontálódott vele. De említhetjük Olekszandr Kubrakov volt infrastrukturális minisztert is, akit tavaly májusban bocsátott el az elnök, nem nagyon tagadva, hogy a tárcavezető legnagyobb bűne az volt, hogy nem tudott feltétlen lojalitást mutatni az elnök egyre kétesebb hatalomgyakorlási technikái irányába.
Szép új világ
Nem jár jobban az elnöki hatalomgyakorlás fonákságaival szemben kritikusan fellépő média sem. Zelenszkij és csapata a neki nem megfelelő véleményeket, a kritikát és az oknyomozó újságírói munkát fenyegetésnek tekinti. A feltárt visszaélések és korrupciós összefonódások alapos vizsgálata helyett az újságírókat vegzálja, a lapokban hirdetőket fenyegeti és informálisan azt kommunikálja, hogy háborús időkben a belső információk megosztása velük ha nem is árulás, de mindenképpen súlyos morális károkat okozó cselekedet.
A kulcsszó az ukrán vezetés számára minden esetben a háború. A tekintélyelvű hatalomépítés szolgálatában minden döntést meg lehet vele indokolni – és Zelenszkij meg is teszi. Európa (immár az Egyesült Államok nélkül) ugyanezen indok alapján előszeretettel huny szemet a korrupciós botrányok, a hatalmi centralizációs törekvések vagy éppen Zelenszkij dührohamai felett. A háborúpárti államokat még az sem érdekli, hogy úgy akarják minél hamarabb az Európai Unióban látni Ukrajnát, hogy az közben egyes létfontosságú területeken a minimális csatlakozási feltételeknek sem felel meg, Kijev pedig immár nem is nagyon leplezve egy általa elképzelt új állam autokráciáját teremti meg éppen.
Zelenszkij hatalomgyakorlási technikája rövid távon, a rákényszerített békekötésig még biztosíthatja a háborús hatékonyságot, ezzel együtt tovább gyengítheti a háborúba belefáradt társadalom belső kohézióját. A növekvő tekintélyelvűség – még ha háborús helyzetben történik is – bizalmatlanságot és bizonytalanságot kelt, különösen az EU-integráció szempontjából. Donald Trump üzleti alapokra helyezte az Egyesült Államok proxyháborúját, nem visszariadva a revolverezéstől sem – paradox módon éppen ez volt az a lépése, amely Zelenszkij menetelését az autokrácia kiépítése felé lelassította. Ideje lenne, hogy az európai tagállamok is elfogadjanak egy új megközelítést, és elkezdjék az ukrán elnökön az általuk és általa hangoztatott demokráciavédelem alapvetéseit számonkérni.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Dreamstime
