Peking és Washington rivalizálása egyre nagyobb kihívást jelent a béke és a stabilitás számára, ami Anwar Ibrahim malajziai miniszterelnök szerint a növekedés és a jólét iránti törekvés alapja. Egy nemrégiben tartott beszédében utalt erre, mivel Malajzia a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségének (ASEAN) elnökségét töltötte be, de több délkelet-ázsiai vezető is aggodalmának ad hangot amiatt, hogy az USA és Kína növekvő versenye alááshatja az úgynevezett „ázsiai évszázad” reményeit, valamint a régió növekedési kilátásait. 

Délkelet-Ázsia a világ harmadik legnagyobb népességű gazdasági blokkja, a régió az ötödik legnagyobb gazdaság, és tengeri útvonalainak csomópontja a világ energia- és kereskedelmi forgalmának jelentős részét bonyolítja. Ezért nem alaptalanok azok az aggodalmak, miszerint egy új nagyhatalmi rivalizálás hátráltathatja a növekedést. 

Az ASEAN-országok nagyhatalmakról való vélekedésének alakulása (Forrás: GIS)

A délkelet-ázsiai vezetők évek óta ismételgetik, hogy egy többpólusú világban, ahol számos hatalom közeledik a térségben, az ő képviseletük, a saját érdekeik számítanak igazán, ezért nem szeretnének választani az Egyesült Államok és Kína között.

Az előbbi régóta biztonságot nyújt és befektet a térségben, az utóbbi pedig az elmúlt két évtized során a legfontosabb kereskedelmi és fejlesztési partnerré lépett elő.

Ahogy Pham Minh Chinh vietnámi miniszterelnök egyszer megfogalmazta: „Ha verseny van, annak egészségesnek és egyenlőnek kell lennie … egy olyan világban, amely tele van turbulenciával, stratégiai versennyel és rengeteg választási lehetőséggel, Vietnám nem választ oldalt”. 

Mégis, a délkelet-ázsiai tisztviselők egyre inkább felismerték, hogy a gyakorlatban mindkét szuperhatalom arra fogja használni a befolyását, hogy hatást gyakoroljon a regionális államokra. Amerikai tisztviselők például megpróbáltak nyomást gyakorolni Malajziára, hogy zárja ki a kínai Huaweit az 5G-hálózatokból, míg Peking biztonsági előnyei miatt Kambodzsa lemondta a katonai gyakorlatokat az Egyesült Államokkal.

Az úgynevezett „Kína+1” ellátásilánc-váltásokból profitáló nemzeteket, mint például Vietnámot egyre behatóbban vizsgálják, mivel ezek inkább harmadik országos kerülő utak, nem pedig valódi gazdasági közvetítők. 

Ezek a feszültségek fokozódtak az új elnökkel. Donald Trump ugyanis  kormányzásának első negyedévében már vízumkorlátozásokat vezetett be thaiföldi tisztviselőkkel szemben az ujgurok Kínába való kitoloncolása miatt. Szingapúrt pedig a DeepSeek kínai mesterségesintelligencia-vállalatot működtető chipek esetleges átirányításának köszönhetően pécézték ki maguknak. 

A kínai tisztviselők az elmúlt hónapokban megragadták azt a lehetőséget, amelyet a Trump-kormányzattal kapcsolatos bizonytalanság miatt a délkelet-ázsiai államok és a globális dél országai körében való térnyerésre alkalmasnak látnak. Alig néhány héttel az amerikai választási eredmény véglegesítése után egy vezető kínai diplomata azt mondta a délkelet-ázsiai államoknak, hogy a regionális ellátási láncokat akadályozó „kereskedelmi zsarnokság” közepette „magától értetődő, hogy melyik nagyhatalom igazodik valóban a régió országaihoz, népeihez, és melyik erő mozdul a történelmi trenddel szemben”. 

A legvalószínűbb forgatókönyv szerint fokozódik a nyomás 

A legvalószínűbb az amerikai–kínai verseny további éleződése Délkelet-Ázsiában. E forgatókönyv szerint mind az Egyesült Államok, mind Kína továbbra is nyomást gyakorol a térség egyes államaira, hogy azok igazodjanak az érdekeikhez a stratégiailag jelentős ágazatokban, beleértve a védelmit, a kritikus ásványkincseket, a mesterséges intelligenciát, a tenger alatti kábeleket és a félvezetőket. 

Ahogy azonban Lawrence Wong szingapúri miniszterelnök rámutatott, ez az ágazati kockázatcsökkentés, amely olyan területeken kezdődik, mint a csúcstechnológia, könnyen átterjedhet a szélesebb körű gazdasági kapcsolatokra, és egy széttöredezettebb, szétválasztottabb globális gazdasághoz vezethet, kevesebb kereskedelemmel, befektetéssel, eszmecserével, a régió fejlődő országai számára növelve a kihívást a fejlett világhoz való közeledésben. 

A forgatókönyv radikálisabb változata szerint Washington és Peking egyre inkább arra törekszik, hogy a délkelet-ázsiai államokat még egyértelműbben és átfogóbban saját maga mellé vonja.

Trump egyik gazdasági főtanácsadója tavaly júniusban egy konferencián azt mondta, hogy a világot geoökonómiai szempontból három színkódolt csoportra lehetne osztani: piros (ellenségek), zöld (barátok) és sárga (szövetségen kívüliek). Délkelet-Ázsiában sokak számára ezek a jellemzések a hidegháború intenzív konfliktusainak emlékét idézik fel, amelyeket regionális megosztottság és proxyháborúk jellemeztek. 

Proxyháború Délkelet-Ázsiában? 

Kevésbé valószínű az a forgatókönyv, hogy az amerikai–kínai versengés tényleges konfliktusba torkollik Délkelet-Ázsiában, aminek a legvalószínűbb kiváltó oka a dél-kínai-tengeri kínai–filippínó rivalizálás lehet. Fülöp-szigeteki védelmi tisztviselők már többször is elmondták, hogy az esetleges kínai lépések, mint például a légvédelmi azonosító zóna bevezetése vagy a repülési szabadság korlátozása, Manilát és a hasonlóan gondolkodó nemzeteket arra késztetnék, hogy előre egyeztetett vészhelyzeti intézkedésekkel ellensúlyozzák Peking lépéseit. 

A feszültségek jövőbeni eszkalálódása az amerikai–filippínói katonai szövetség keretében amerikai választ válthatna ki.

A Fülöp-szigetek jövőre az ASEAN elnöke lesz, ami a Dél-kínai-tengert a regionális napirend középpontjába helyezi. Kína Tajvannal kapcsolatos ambíciói szintén aggodalomra adnak okot. Bár a szigetország földrajzilag távolabb van Délkelet-Ázsia nagy részétől, egy előrejelzés szerint egy esetleges háború több mint 20 százalékkal csökkentheti a regionális GDP-t és 10 ezer milliárd dollárba kerülhet a globális gazdaságnak. A tovagyűrűző hatás pedig túlmutatna a gazdaságon, és valószínűleg több százezer délkelet-ázsiai vendégmunkást telepítene ki vagy kényszerítene Tajvanra.

 

Enyhülés? 

A legkevésbé valószínű forgatókönyv szerint az USA és Kína közötti verseny intenzitása csökken. Ez a jelenlegi körülmények között nehezen elképzelhető, tekintettel a Washington és Peking közötti kapcsolatok állapotára. Egyes délkelet-ázsiai tisztviselők aggódnak amiatt, hogy az amerikai külpolitika globálisan megosztottabb lesz, és az „Ázsia az első” stratégiát felváltja a Délkelet-Ázsia iránti figyelem csökkenése.

Mindez azt eredményezheti, hogy az USA-t jobban leköthetik az olyan régiókban felmerülő kérdések, mint Európa, Észak-Amerika és a Közel-Kelet. 

Ez valószínűleg leszűkítené az USA figyelmét a legközelebbi partnereire, például a Fülöp-szigetekre és Szingapúrra, valamint néhány, úgynevezett ingadozó államra, például Indonéziára vagy Vietnámra. Ez viszont erősítheti Kína vonzerejét a tágabb térségben, különösen az olyan kisebb országok esetében, mint Kambodzsa vagy Laosz. 

Egy másik út a Kína és az Egyesült Államok közötti jobb kapcsolatokat is magában foglalhatja tranzakciós megállapodásokon keresztül, még akkor is, ha ezek messze elmaradnak az olyan szélsőségektől, mint egy régóta rettegett G2 kondomínium. Ez legalább átmenetileg enyhíthetné az amerikai–kínai feszültségeket vagy építhetne a meglévő korlátokra, amelyek megkönnyítik az együttélést és csökkentik a nyílt konfliktus esélyét. Egyes délkelet-ázsiai tisztviselők rámutatnak, hogy a több témában való együttműködés enyhíthetné az amerikai–kínai kapcsolatokban növekvő feszültségeket, aminek az egyik példája a Mekong-régióban lévő óriási csalóhálózatok elleni küzdelem. 

Hogy pontosan melyik forgatókönyv valósul meg, az több változótól függ. Az ASEAN főtitkára, Kao Kim Hourn nemrég egy kulcsfontosságú regionális fórumon tartott beszédében azt mondta, hogy a zavaró tényezők összefolyása, beleértve a geopolitikai rivalizálásokat is, előrelátást, alkalmazkodóképességet és határozott fellépést igényel. Az, hogy Délkelet-Ázsia országai mennyire tudnak megfelelni ezeknek az elvárásoknak, kulcsfontosságú lesz abban, hogy az elkövetkező években hogyan alkalmazkodnak és kezelik az amerikai–kínai verseny különböző aspektusait a régióban. 

Kapcsolódó:

Borítókép: Dreamstime