Ahhoz képest, hogy pár hónappal ezelőtt izgatottan figyelhettük a Kanadában zajló eseményeket, mostanra lefutottnak tűnnek a fő kérdések: szinte minden forgatókönyv szerint újabb liberális kormányzati ciklus következhet, ugyanis a Liberális Párt Trudeau lemondásával és a megfelelő utód kiválasztásával jól kezelve a Trump-kihívást, láthatóan a maga javára tudta fordítani az eseményeket. Na de mi történt Kanadában, és mi várható? 

Példátlan politikai hullámvasút 

Kanada az elmúlt hónapokban olyan szintű politikai hullámvasúton ment keresztül, amire az ország történetében talán még nem volt példa: nagyjából fél évvel ezelőtt a világ közvéleménye nagy összegben mert volna fogadni arra, hogy a 10 éve hatalmon lévő Liberális Párt és annak egykori vezetője, illetve a közelmúltig miniszterelnöke, Justin Trudeau megbukik a következő választáson, egyúttal 2011 után a Konzervatív Párt visszatérhet a hatalomba, és Pierre Poilievre lesz a következő kormányfő.

A különböző közvélemény-kutató cégek még Trudeau bukása előtt is tetemes előnyt mértek a konzervatívok javára, most azonban a várható szavazatarányt tekintve a két nagy párt fej fej mellett áll, és a fogadóirodák liberális alsóházi többséget várnak – amire legutóbb 2015-ben volt példa.

Mindennek a politikai hullámvasútnak az elsődleges oka Donald Trump: annak ellenére, hogy Kanada az USA első számú kereskedelmi partnere, Washington a vámháborút északi szomszédjára is kiterjesztette, arról nem is beszélve, hogy az ország szuverenitását is megkérdőjelezte, amikor felvetette az 51. amerikai államként való csatlakozását.

Mindezzel felszította a kanadai patriotizmust, ami feltámasztotta a lejtmenetben lévő liberálisokat, sőt még a korábban elszakadással fenyegetőző Québecben is erősödött a Kanada iránti szimpátia.

Egyre kézzelfoghatóbb a nyugati társadalmakban mind szélsőségesebben megjelenő polarizáció: míg a liberális fellegvárak és québecek körében a patriotizmus erősödött meg, addig ha a legvalószínűbb forgatókönyv következik be, és a Liberális Párt nyeri a választást, akkor a szinte kizárólagosan a konzervatívokra szavazó, olajban gazdag nyugat-kanadai préri területei a nemzeti egységet kezdhetik ki, ugyanis sok itt élő nem venné rossz néven az USA-hoz való csatlakozást. 

A szokatlan kanadai identitás 

A kanadai történelmet és annak nagyobb gócpontjait figyelembe véve teljesen logikus, hogy Trump megjegyzései miért váltották ki ezeket a reakciókat az itt élők zöméből. Megszokhattuk, hogy a legtöbb nemzet identitáspolitikájának fő eleme egy olyan állítás, ami saját magát határozza meg: kik vagyunk mi?

Kanada esetében pont az ellenkezője figyelhető meg, itt ugyanis a központi elem éppen annak a meghatározása, hogy kik nem vagyunk.

Ez abból a szempontból logikus, hogy az ország gazdasági-kereskedelmi értelemben ezer szállal kötődik Washingtonhoz, ami történelmi és kulturális vonatkozásban is megfigyelhető.

Kanada zászlaja (Forrás: Wikimedia Commons)

Gondoljunk csak bele: Kanada az amerikai államokhoz hasonlóan brit gyarmat volt – azzal a különbséggel, hogy nem volt hajlandó csatlakozni a 13 állam forradalmához. Ez a megkülönböztetés iránti vágy csapódik le az identitásban: kikérik maguknak az amerikai jelzőt, főként a déli szomszédjuktól.

E megkülönböztetésre annál is inkább vágynak, mivel Kanada és az USA gazdasága az évtizedek alatt olyan szinten fonódott össze, hogy sok esetben kihívást jelent az amerikai és a kanadai termékek megkülönböztetése, ami nem meglepő, mivel rengeteg kanadai márka amerikai cég tulajdonában áll.

Az autóipar az egyik olyan terület, ami szélsőségesen integrált, köszönhetően annak, hogy az amerikai gyártók az alkatrészeket döntően északi szomszédjuktól importálják, míg Washington első számú importpartnere szintén Kanada, mégpedig az alumínium-, illetve az acéltermékek terén, amelyekre most 25 százalékos vám vonatkozik. 

Képlékeny politikai helyzet és új arcok 

Ami a kanadai politikai tájképet illeti, azt Trump jelentősen felforgatta: a mintegy 40 milliós lakosú országot 2015 óta vezeti a Liberális Párt, miután Justin Trudeau meggyőző fölénnyel győzte le a 2005-től szintén 10 évig kormányzó konzervatívokat.

Justin Trudeau (Forrás: Wikimedia Commons)

Fiatalon, 44 évesen lett miniszterelnök, és nem kellett sok idő, hogy a nemzetközi progresszív gondolkodás vezéralakjává váljon: kormányát kvóták szerint töltötte fel nőkkel és különféle kisebbségekkel, ezzel jelezve a sokszínűség és a befogadókészség fontosságát.

Amilyen lendülettel tört be a kanadai politikába, a nemzetközi politika fókuszának erőteljes jobbratolódásával úgy sodródott egyre inkább a perifériára: az általa megalkotott és a kanadai közbeszédbe integrált „gendersemleges költségvetés” és „feminista külpolitika” kifejezés már nem csengett olyan kecsegtetően a kanadai füleknek, mint egy évtizeddel azelőtt.

Ráadásul a népszerűségét ez idő alatt különböző korrupciós és diplomáciai botrányok tépázták meg, és a koronavírus-járvány idején a köztudottan lezárásellenes kamionosok tiltakozásának kezelése is a kritikák kereszttüzébe állította. Ez utóbbit a konzervatív jobboldal a szólásszabadság és a gyülekezési jog korlátozásával támadta. 

Ez önmagában nem garantálta volna Trudeau bukását, de a világ sok más országához hasonlóan a megélhetési költségek exponenciális növekedése a népszerűségén, illetve a liberálisok kormányzóképességén is súlyos sebeket ejtett.

Az észak-amerikai országban annyiban más az erről szóló vita, hogy a kormány 2019-ben karbonadót vetett ki, amely lényegében egy a klímaváltozás elleni harc jegyében bevezetett szén-dioxid-árazási rendszer.

A konzervatív ellenzék nem alaptalanul kritizálta a döntést, miszerint a karbonadó az elsődleges oka az infláció emelkedésének. Csakhogy nem feltétlenül ez volt a népszerűségcsökkenés elsődleges oka, inkább a lakbérek és lakásárak példátlan drágulása, amit a konzervatívok a bevándorlás témájával is összefűztek. Igaz, Kanada földrajzi elhelyezkedésénél fogva a bevándorlás kapcsán más jellegű problémával szembesül, mint az USA vagy Európa: amíg előbbi a közös mexikói határon, utóbbi a Földközi-tengeren küzd a beáramlás ellenőrzésével, addig Kanada hatékonyabban tudja kontrollálni a migrációt. A konzervatívok narratívája szerint azonban az ország átesett a ló túloldalára, és nem elég szigorú abban, hogy ki lépheti át a határt, és ennek tulajdonítják a lakhatási válságot, miszerint a növekvő népességszámmal nem tart lépést a lakáskínálat. 

A következő nagy probléma, ami a liberálisok népszerűségvesztését indokolta az az ópiumszármazékok túladagolásából bekövetkezett halálesetek számának megugrása, és az, hogy számos nagyváros bizonyos negyedeit kábítószerfüggők lepték el.

Ennek kezelésében a liberálisok és a konzervatívok között óriási a nézetkülönbség: előbbiek – többek közt – inkább a tűcsereprogramokkal való ártalomcsökkentés oldalán állnak, míg utóbbiak a rendőri beavatkozást tekintik az egyetlen megoldásnak.

A probléma kezelésének amerikai áthallása is van: Trump a Kanadára kivetett vámtarifákat sok más mellett azzal indokolta, hogy a határon fentanil „szivárog át”. Ez az érv viszont annyiban támadható, hogy a szer áramlása legalább akkora problémát jelent Kanadának, mint az USA-nak, ugyanis az kétirányú… 

Ezek a problémák összeadódtak, és az első Trudeau-ciklust követően 2019-ben a liberálisok elveszítették a többségüket, amit a 2021-es előre hozott választáson sem tudtak visszaszerezni, így tehát bár 2015-től a liberálisok vezetik Kanadát, 2019 óta csak a tőlük balra álló Új Demokrácia külső támogatásával tudják ezt megtenni.

Ráadásul mindkét évben az ún. popular vote esetében a konzervatívok szerepeltek jobban: a Konzervatív Párt több szavazattal kevesebb mandátumot szerzett, annak köszönhetően, hogy a britekhez hasonlóan az alsóházi mandátumok megszerzéséhez egyfordulós relatív többség szükséges, vagyis az egyéni választókerületekben legtöbb szavazatot szerző jelölt kap mandátumot.

A választásokat követően éppen ezért merül fel rendszeresen a választási rendszer reformja, beleszőve valamiféle arányosító metódust is a folyamatba.  

A konzervatívok három egymást követő választási vereség (2015, 2019, 2021) után érthetően ki vannak éhezve a sikerre. Ehhez a célhoz 2022-ben a párt élére Pierre Poilievre személyében egy olyan vezetőt választottak, aki karaktert tudott adni a pártnak. A 45 éves politikust kezdetben Trumphoz hasonlították és sokan az amerikai elnököt sejtették mögötte, de a kommunikációja kibontakozásával éppen a Trumptól való különbözőség sejlik fel: ugyan szókimondó és karakán, de profi retorikai panelekkel operál, a legtöbbször olyan jólcsengő háromszavas kifejezésekkel, mint „Stop the crime” vagy „Axe the tax”. 

Nem csoda, hogy tavaly év végén szinte minden közvélemény-kutató biztosra vette, hogy Poilievre lesz a következő miniszterelnök: a konzervatívok a különböző mérések szerint ekkor 20-25 százalék előnnyel vezettek a liberálisok előtt. A politikai paletta jobboldalán sokan – Nyugat-Európában is – azt remélték, hogy Trump lendületet hoz nekik a választási versengésben, csakhogy épp az ellenkezője történt: az amerkai elnök Kanadát érintő retorikája és kijelentései felszították a szuverenitásérzést, amely a gazdasági stabilitás problematikájával párosulva felülírta a korábbi kampánytémákat (lakhatási válság, Trudeau-botrányok, fentanil, migráció).

Trump elősegítette Trudeau leváltását, még úgy is, hogy a népszerűségi mutatókat böngészve egészen bizonyos volt, hogy a Liberális Párt más jelölttel vág neki a kampánynak. Amikor az amerikai elnök Mar-a-Lagóban találkozott Trudeau-val, és az 51. állam kormányzójának nevezte őt, ezenfelül északi szomszédjára kivetette a már említett vámokat, ürügyet adott a miniszterelnöknek a lemondásra. Utódja a felmérések szerint jó választás volt: Mark Carney márciusban elsöprő többséggel nyerte meg a Liberális Párt vezetőválasztását, aztán az előzetesen tervezettnél korábbi időpontra, április 28-ra írta ki a választást, úgy vélte ugyanis, hogy az idő múlása a konzervatívoknak kedvezne.

Trudeau személye a bukás ellenére meghatározó kampánytéma (Forrás: Wikimedia Commons)

Annyi újítás történt a korábbi szavazásokhoz képest, hogy a demográfiai változások miatt újra kellett szabni a választókerületi struktúrát, és a korábbi 338 kerület helyett immár 343-ban folyik a versengés. Carney újoncnak számít a politikában: alapvetően egy pénzügyi szakember, aki azonban azért volt szerencsés választás a liberálisok részéről, mert a 10 éves kormányzás alatt hitelét vesztett számos pártpolitikustól eltérően hitelesen képes kívülállóként pozicionálni saját magát. Az pedig, hogy megválasztották Trudeau utódjának, azt jelzi, hogy a párton belül erős szövetségesei vannak.

Mivel a pénzügyi világból jött, ezért kompetens vezetőnek tűnik egy gazdasági jellegű válság kezelésére is, nem mellesleg általános elismertségnek örvend a 2008-as válság kezelésében játszott szerepe miatt. 

A profin kommunikáló Poilievre ellenében Carney bár nem tűnik meggyőzőnek, a kanadai társadalom két igényét kell kielégíteni: határozottság Trumppal szemben és egy bizonyítottan jó szakember. Carney mindkettőnek megfelel. A Trumppal való keménység már hivatalba lépésének elején bizonyossá vált: 25 százalékos ellenvámot vetett ki egy sor amerikai termékre, emellett megszakította azt a hagyományt, miszerint a miniszterelnök első hivatalos külföldi útján Washingtonba utazik: Carney Londonba és Párizsba látogatott. 

Mark Carney a hagyományoktól eltérően nem Washingtonba látogatott először (Forrás: Wikimedia Commons)

Kanadában választás előtt két tévévitát tartanak a jelöltek között, amiből az egyik angol a másik francia nyelvű: a parlament is kétnyelvű, és az angol anyanyelvű politikusoknak is meg kell tanulniuk franciául. Carney és Poilievre Nyugat-Kanadából származik, és így a francia tévévita mindkettejüknek nehezebb terep volt. Mivel a konzervatív vezető régebb óta van a politikában, így jobban szerepelt, míg Carney kis híján elbukott – egyébként Poilievre mindkét vitában meggyőzőbb volt.

Ennek ellenére Carney előnnyel fordul a kampányhajrára, ugyanis a gazdasági kérdések kezelése és a kormányzóképességbe vetett bizalom területén, ahol a liberálisok eddig gyengélkedtek, a választók úgy tűnik, inkább benne bíztak.

Carney tudatosan távolodott el az elődjétől, amire az intézkedései is rávilágítanak: kevésbé határozottan sorakozik fel a woke és a progresszió mögött, emellett egyből eltörölte a háztartásokra vonatkozó karbonadót. Az eredménykommunikációja is tudatosabb: olyan témákat emel ki, amelyek a tízéves liberális kormányzás alatt táborokat átívelően nagy népszerűségnek örvendenek, például a szegények gyógyszervásárlása vagy a fogászati ellátás támogatása. 

Pierre Poilievre, a konzervatívok új reménysége (Forrás: Wikimedia Commons)

Ha a választási kampány központi elemét akarjuk megfogni, az maga Justin Trudeau: Carney ugyanis kívülállóként pozicionálva magát, a rossz döntéseket elődjének tulajdonítja. A konzervatívok szerint viszont az ellenfelük ugyanaz, csupán a vezetőjük más, sőt Carney 5 évvel ezelőttig Trudeau gazdasági tanácsadója volt. 

A liberálisok mindenesetre ügyesen kifogták a szelet a konzervatívok vitorlájából: Poilievre sokáig nem mert keményen reagálni Trumpra, mivel a támogatóinak jelentős hányada magáénak érzi a Make America Great Again szellemiségét, és kommunikációjukat döntően a bukott miniszterelnök személyére hegyezték ki.

Poilievre jól láthatóan nem ismerte fel időben a külső körülmények változását, aminek az lett az eredménye, hogy a tetemes előnye eltűnt, de a verseny továbbra is kiélezett: a legfrissebb mérések 3–8 százalékos liberális előnyt mérnek, de az számít, hogy melyik párt nyer több egyéni választókerületet, ezekben pedig több esetben döntetlen közeli állást mértek, és sok helyen vezetnek a konzervatívok, ráadásul a tévévitákból is ők profitálhattak inkább. 

A francia ajkúak lehetnek a mérleg nyelve 

Kevés szó esett a választási kampányban a zömében francia ajkú, így eddig nem a Kanada-pártiság fellegvárát jelentő Québec tartományról, amely kulcsszerepet játszhat a kormányalakításban. Jelenleg a parlamenti mandátumok mintegy negyedét adják, 78 képviselői hellyel.

A területen mindig is erős volt a Kanadától való elszakadás támogatottsága: 1980 óta két referendumról is szavaztak, és 1995-ben – ugyan nem sokkal, de – a Kanadában maradást támogatók kerültek többségbe.

Pártjuk, a Bloc Québecois, amely erőteljesen szuverenitáspárti, az egész országban csupán ebben a tartományban méretteti meg magát, és a saját területén rendkívül domináns: 2019-ben és 2021-ben is a tartomány mandátumainak mintegy 41 százalékát szerezte meg, amivel harmadik a legnagyobb párttá lépett elő. 

Azonban a jelek arra utalnak, hogy a liberálisok a Trudeau utáni népszerűségük megugrásával meggyengítették a Québecois-t , mivel a tartományban is vezető kampánytémává vált a vámháború, ahogy a gazdaság problémái is. A Financial Post által hivatkozott közvélemény-kutatás szerint a québeciek körében decemberben 45, míg februárban 48 százalék volt büszke arra, hogy kanadai.

Yves-François Blanchet, a Bloc Québecois vezetője (Forrás: Wikimedia Commons)

Ezt erősíti meg, hogy újabban sok olyan háztartásra is kitűzik a kanadai zászlót, ahol korábban kizárólag a francia trikolórral díszített tartományi lobogó lengett.

Ez egyfajta utalás a történelemre: az amerikaiak a forradalom idején győzködték a francia telepeseket, hogy csatlakozzanak hozzájuk, azt remélve, hogy a nem sokkal azelőtt meghódított francia gyarmat inkább tartozna hozzájuk, mint a brit koronához.

Ezzel azonban rossz lóra tettek: kiderült, hogy a britek megengedték a jogrendszerük, a katolikus hitük és a nyelvük megtartását, így érthetően nem szívesen csatlakoztak volna egy új, angolszász protestáns köztársasághoz. Ilyen történelmi előzményekkel még inkább érthető, hogy a francia ajkú Québec nem akarna az USA 51. állama lenni, ahol vélhetően az érdekérvényesítő képességük is jóval kisebb lenne a mostaninál. 

Szétszakadt Kanada 

Természetesen itt is jelen van a nyugati társadalmak jelenkori válságtünete, a szélsőséges polarizáció, vagyis az aktuális belpolitikai helyzet nem segíti elő a kohéziót. Visszatérő jelenség, hogy a nyugat-kanadai préri két tartománya, Saskatchewan és Alberta eltér a keleti területektől, ami annak tulajdonítható, hogy ezek viszonylag későn népesedtek be, és kulturális értelemben inkább az amerikai agrárius középnyugati államokhoz állnak közelebb.

Ráadásul az ország népessége egyenlőtlenül oszlik el a keleti és nyugati területek között, előbbi azon belül is inkább Ontario javára, így a nyugat-kanadai préri államaiban élők politikai értelemben alulreprezentáltnak érezhették magukat. 

Ebből fakad az ún. western alienation jelenség, amit nagyjából nyugati elidegenedésnek lehetne fordítani, amely témát az elmúlt 10 évben leginkább a Konzervatív Párt tudta meglovagolni, így nem meglepő, hogy a nyugat-kanadai préri számít a leginkább konzervatív fellegvárnak a Sziklás-hegység területei mellett, ami két ténnyel is alátámasztható: 2021-ben az említett két államban megszerezhető 48 mandátumból 44-et nyertek el a konzervatívok, másfelől vezetőik is erről a területről származnak: a korábbi miniszterelnök Harper és a jelenlegi vezetőjük, Poilievre.

Ebből következik, hogy a liberálisok az itteni választókerületekben sok jóra nem számíthatnak, nem úgy, mint a jégmezőktől és a nagyvárosi, főként keleti területektől. Kanadában található egyébként a világ második legnagyobb kiterjedésű egyéni választókerülete, Nunavut, ahol 2 millió négyzetkilométeren 19 ezer választásra jogosult él.

A régióban a feszültségek Trudeau alatt fokozódtak, annak köszönhetően, hogy itt és leginkább Albertában összpontosul Kanada fosszilisenergia-készletének jelentős hányada, így a zöldítést előtérbe helyező korábbi elnök a karbonadóval és az USA-ba irányuló csővezeték megakasztásával leginkább az itt élőket sújtotta.

Ez azonban azon a tényen nem változtat, hogy a földgáz és a kőolaj az ország azon két fő exportcikke az Egyesült Államokban, amelyből külkereskedelmi deficit származott, és ez volt Trump Kanadával szembeni fellépésének az egyik oka. 

A feszültség olyannyira tetőfokára hágott, hogy egy korábbi konzervatív vezető, Preston Manning azzal fenyegetőzött, hogy egy újabb liberális kormányzati ciklus esetén Nyugat-Kanada el fog szakadni, igaz, ezt a véleményt Poilievre valamelyest tompította.

Ha viszont megnézzük az idevonatkozó számokat, akkor ez a fenyegetés nem alaptalan: míg 2019-ben 23, addig mostanra 37 százalék a szeparatisták aránya Albertában, ami azt jelenti, hogy magasabb az elszakadást pártolók hányada, mint a francia ajkú Québecben.

Az adatok azonban még rémisztőbbek egy liberális győzelem esetére: Albertában 10-ről 34, míg Saskatchewanben 18-ról 39 százalékra nőne az USA-hoz társulók aránya. Ebből a szempontból nem elrugaszkodott gondolat, hogy ha Kanada egésze nem is, de annak egy része szívesen csatlakozna Amerikához 51. tagállamként. 

Mi várható? 

A különböző közvélemény-kutatók szinte biztosra veszik a liberálisok ismételt győzelmét, igaz, a módszertan függvényében más-más várható eredménnyel: 69 százalék esélyt adnak a többségi, 19-et a kisebbségi liberális, 10-et a kisebbségi, 1-et pedig a többségi konzervatív kormányzásra. 

A YouGov választások előtti utolsó mérése szűk liberális többséget prognosztizál, amely szerint 162 és 204 közötti mandátumot szereznek, míg a medián-mandátumszámot 185-re becsülik. Továbbra is nagyon reális lehetőség egy olyan parlament, amelyben sem a liberálisok, sem a konzervatívok nem szereznek 172-nél több helyet.

A konzervatívok a YouGov szerint várhatóan 121–155 képviselői helyet szereznek, a medián-mandátumszámot pedig 136-ra teszik.

Az Új Demokrácia helyzete viszont nem túl biztató, és a 2021-es eredményükhöz képest várhatóan 22 mandátumos csökkenéssel szembesülhetnek, ami így csak három képviselői helyet jelentene. A YouGov 2 mandátumot vár a Zöldektől, ami megegyezne a 2021-es eredményükkel, míg a Bloc Québécois várható eredményei szinte biztos gyengülnek: előreláthatólag 9–25 képviselői helyet szerezhetnek, a medián-mandátumszámuk pedig 18 környékére tehető.

A szavazati arányokat tekintve a liberálisok 42, a konzervatívok 39, az Új Demokrácia 10, a Québécois 5, a Zöldek pedig 2 százalékot szerezhetnek.

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons