Amikor a régi rend recseg-ropog 

Ray Dalio, a neves befektető és makrogazdasági szakértő hosszú éveken át tartó kutatása során arra a következtetésre jutott, hogy a történelem ismétli önmagát, és a nemzetek felemelkedése és hanyatlása egyfajta „Nagy Ciklus” mentén zajlik. Dalio szerint az Egyesült Államokban jelenleg több olyan kulcstényező is jelen van, amely a világrendszer átalakulását jelzi: hatalmas államadósság és nagymértékű pénznyomtatás, mély belső konfliktusok a növekvő vagyoni és értékrendbeli szakadékok mentén kibontakozó politikai polarizáció miatt, illetve Kína mint feltörekvő rivális nagyhatalom kihívása. Dalio rámutat, hogy ez a veszélyes hármas konstelláció utoljára az 1930 és 1945 közötti, drámai globális változásokat hozó időszakban állt fenn. A történelmi párhuzam felveti a legfontosabb kérdést: milyen válaszok születnek minderre a Fehér házban? 

1. ábra: a birodalmak felemelkedése és bukása 

A diagnózis: Amerika sebei és a neoliberális örökség 

Donald Trump és gazdasági csapata – élén Scott Bessent pénzügyminiszterrel és Steven Miran vezető gazdasági tanácsadóval – radikális változásokat sürget.

Diagnózisuk középpontjában az Egyesült Államok iparának leépülése áll, amelyet halálos fenyegetésnek tartanak. Míg az 1950-es években az USA a világ gyártóközpontja volt, mára a feldolgozóipar hozzáadott értéke a GDP 28 százalékáról alig 10 százalékára csökkent, és Trump első ciklusának kereskedelmi háborúja sem tudta érdemben megfordítani ezt. A dezindusztrializáció letarolta Amerika ipari hátországát, a „rozsdaövezetet”, amelynek lakói a globalizáció vélt veszteseiként elsöprő többséggel Trumpra szavaztak.

Mára az USA ipari kapacitásai messze elmaradnak Kínáétól, ami egy háborús helyzetben végzetes hátrányt jelent (2. ábra):

például egyetlen kínai állami cég tavaly több kereskedelmi hajót épített, mint amennyit Amerika a második világháború vége óta összesen. 

Trump és csapata a Bretton Woods-i rendszer 1970-es évekbeli felbomlása után kialakult neoliberális világrendig vezeti vissza ennek a folyamatnak gyökereit. Ez a rendszer, bár lazább kereteket adott, mint elődje, továbbra is fenntartotta és megerősítette a dollár tartalékvaluta-szerepét: a dollár „túlzott kiváltsága” lehetővé tette az USA számára a túlköltekezést anélkül, hogy súlyos valutaválsággal kellett volna szembenéznie, ez viszont egyre nagyobb külkereskedelmi deficithez vezetett (3. ábra). A tartalékképzési igény felhajtotta a dollár árfolyamát, ami ugyan az amerikaiakat gazdagabbá tette (nagyobb vásárlóerő), de megdrágította az amerikai munkaerőt és termékeket a világpiacon, ami felgyorsította az ipari munkahelyek kiáramlását (4. ábra). 

A folyamatot Kína 2001-es WTO-csatlakozása csak fokozta. A helyzetet további pénzügyi kihívások tetézik, amelyek megoldása egyre sürgetőbbé vált: számos elemző felhívta már arra a figyelmet, hogy az USA 36 000 milliárd dolláros szövetségi adóssághalmából idén mintegy 9200 milliárdnyi adósságot kell refinanszíroznia, ami az összes kint lévő állampapír közel egyharmada.

Ez a hatalmas refinanszírozási kényszer nyomás alá helyezi a kormányzatot, hiszen a növekvő adósságszolgálat elszívja azokat az erőforrásokat, amelyeket a hazai ipar újjáélesztésére lehetne fordítani.

A kialakult helyzethez jócskán hozzájárult az is, hogy az Egyesült Államok a második világháború vége óta aktív biztonsági ernyőt nyújt szövetségeseinek, valamint biztosítja a tengeri világkereskedelmi útvonalakat, ami óriási költségekkel járt: a globális katonai jelenlét, a bázisok üzemeltetése 70 országban, valamint a külföldi háborúk és beavatkozások hatalmas összegeket emésztettek fel. Trump csapata szerint pedig az USA birodalmi szerepvállalása mára veszteségessé vált. 

A radikális terv kontúrjai: a MAGA-mesterterv 

Trump sokak által vitatott válasza, a szövetségesekre és riválisokra egyaránt kivetett vámterv nem csupán egy populista „kereskedelmi hiszti” vagy Kína-ellenes ad hoc lépés. Sokkal inkább egy átgondolt, bár rendkívül kockázatos, többlépcsős stratégia első, figyelemfelkeltő és nyomásgyakorló eleme lehet. A terv fő célja és egyben legnagyobb dilemmája: hogyan lehet egyszerre újraiparosítani az USA-t és megőrizni a dollár globális tartalékvaluta-státuszát? A legtöbb közgazdász szerint ez a két cél – az ipart segítő gyengébb és a tartalékstátuszt biztosító erős valuta – eredendően kizárja egymást, Steven Miran szerint azonban ez mégis lehetséges. Így egy háromlépcsős „Make America Great Again (MAGA)-mesterterv” körvonalazódik a globális rend átalakítására. 

A mostani vámkáoszszakaszban a cél a maximális nyomásgyakorlás és bizonytalanság keltése, akár a tőzsdei esés vagy az átmeneti gazdasági lassulás árán is. Azaz a jelenlegi vámok csak alkueszközként szolgálnak. Miután a „sokkhatás” elérte célját, a terv a kölcsönösségen alapuló vámrendszer felé mozdulna el, ami megszüntetné az eszkalációs dinamikát és differenciálná az országokat.

A legspekulatívabb, de a terv szempontjából kulcsfontosságú elem egy új, átfogó nemzetközi valutamegállapodás lehetne – ezt nevezhetjük Mar-a-Lagó-egyezménynek. Ha a vámkáosz és a reciprokális vámok kellő nyomást gyakorolnak a fő kereskedelmi partnerekre, azok elfogadhatják a valutamegállapodást a vámok csökkentéséért cserébe. Miran szerint,

ha a dollár gyengülne a kereskedelmi egyensúly helyreállítása érdekében, akkor nem lenne szükség a vámokra és egyéb protekcionista eszközökre, mert az amerikai export versenyképesebbé válna, a valutamanipuláció mértéke pedig csökkenne. 

A tervhez kapcsolódik Bessent „zöld, sárga és piros kosár” elképzelése is, amely az országokat aszerint kategorizálná, hogy mennyire működnek együtt az új szabályrendszerrel. A „zöld” országok alacsony vámokat, katonai védelmet és preferált dollárhozzáférést kapnának, és vállalnák, hogy valutájukat a dollárhoz kötik és felértékelik. A többiek pedig magukra maradnának. Ez lehetővé tenné a dollár menedzselt gyengítését az amerikai export és az újraiparosítás érdekében, miközben a dollár iránti intézményesített kereslet a tartalékvaluta-státuszt is megtartaná. 

A „MAGA-mesterterv” így egy decentralizáltabb, alkualapú kapcsolatrendszert hozna létre, ahol a gazdasági nyomásgyakorlás a fő eszköz. A szövetségi kapcsolatokat egy tranzakcionálisabb, feltételekhez kötött szolgáltatássá alakítaná át, amelyben már nem lenne magától értetődő az amerikai védőernyő.

A Trump-csapat a jelek szerint elvárná, hogy ezek a „kiváltságos” szövetségesek fizessenek is a védelemért anyagi hozzájárulással (például alacsony kamatozású, extrém hosszú lejáratú államkötvényekkel) vagy más jelentős gazdasági engedményekkel, lényeg- ében „hűbéri adóként”. Ez illeszkedik abba a törekvésbe, hogy az USA a saját globális szerepvállalását a vélt terhek csökkentése és a saját érdekek maximalizálása mentén definiálja újra.

Bár az általános importvámok növelik a termelési költségeket és inflációt gerjesztenek, egy éles költségsokk arra kényszerítheti az amerikai cégeket, hogy felülvizsgálják globális ellátási láncaikat, lokalizálják a beszerzést és újjáépítsék a hazai ipari kapacitást. A folyamatot célzott adókedvezmények, támogatások és kedvező szabályozások kísérnék, így a vámok innentől iparpolitikai eszközzé válnak. A terv hitelességét és a piaci félelmek enyhítését szolgálná az Elon Musk-féle Kormányzati Hatékonysági Osztály (DOGE), amely évi mintegy 1000 milliárd dollárt takarítana meg. Mindez jól illeszkedik Bessent „3-3-3 tervének” ambiciózus céljaihoz: 3 százalékos GDP-növekedés, 3 százalékos GDP-arányos költségvetési hiány és napi 3 millió hordóval több olaj kitermelése.

Nagy siker vagy még nagyobb bukás lesz az eredmény?

Bár a MAGA-terv egyes elemei logikusnak tűnnek, a megvalósíthatóságával és a lehetséges következményeivel kapcsolatban óriási kérdőjelek és kockázatok merülnek fel. A terv leggyengébb pontja a bizalom. Egy új világrendet, különösen ha (kényszerített) együttműködésen alapul, nem lehet egyoldalú lépésekkel, fenyegetésekkel és a partnerek folyamatos bizonytalanságban tartásával felépíteni. Ha az USA felrúgja a saját kereskedelmi megállapodásait (pl. Kanada és Mexikó esetében), vagy ha azzal fenyegetőzik, hogy szövetségeseinek a területeit annektálja (Grönland), hogyan várhatja el, hogy más országok önként csatlakozzanak egy új, számukra potenciálisan hátrányosabb rendszerhez? A „zöld kosár” feltételei – a saját valuta felértékelése a dollárral szemben, a katonai védelemért való fizetés – „vazallus” státuszt jelentenének, amihez óriási bizalomra lenne szükség az USA iránt – ez jelenleg nem túl sok országban van meg. A kereskedelmi háborúk történelmi példái (lásd az 1930-as éveket) is óvatosságra intenek. Bár Miran szerint az USA egyedi helyzetben van, mert „mindenki az USA-ba akar exportálni dollárért”, ez a feltételezés sem biztos, hogy kiállja a próbát egy eszkalálódó globális konfliktusban.

A terv egyik fő célja a dollár tartalékvaluta-státuszának megőrzése, de ironikus módon éppen a radikalizmusa és a nemzetközi partnerek elidegenítése vezethet ennek a meggyengüléséhez. Ha túl sok ország keres alternatívákat, az alááshatja a dollár globális dominanciáját.

Valóban egy új korszak küszöbén állunk, ahol Washington megtette tétjeit, majd 19-re lapot húzott. A siker azon múlik, hogy az Egyesült Államok képes-e olyan mértékű bizalmat és vonzerőt sugározni, ami elegendő országot győz meg arról, hogy érdemes csatlakozni egy új világgazdasági rendhez, akár kedvezőtlenebb feltételek mellett is. A kudarc következményei beláthatatlanok: az elhúzódó globális kereskedelmi háború, a nemzetközi bizalom további eróziója, a dollár tartalékvaluta-státuszának megrendülése nemcsak Amerikát, de az egész világgazdaságot súlyos válságba sodorhatja. Trump terve egy olyan forgatókönyvet vázolt fel, amelyet az USA-nak – ha még továbbra is az elsőszámú nagyhatalom kíván maradni – előbb-utóbb valamilyen formában meg kell lépnie. Hogy a világ végül melyik utat választja, az a jövő nagy kérdése.

Kapcsolódó:

Címlapfotó: MTI/Yuki Iwamura