Két princetoni kutató szerint a mesterséges intelligenciát ideje lenne átlagos technológiaként kezelni, nem pedig csodaként vagy végítéletként. 

A mesterséges intelligencia ma már szinte mindenhol jelen van, mégsem tekintjük normális technológiának. A közbeszédben gyakran hallani, hogy az MI hamarosan megérdemelheti a szuperintelligencia megnevezést, és például Eric Schmidt, a Google korábbi vezérigazgatója azt javasolta, hogy az MI-modelleket ugyanúgy szabályozzuk, mint az uránt és más, nukleáris fegyverekhez szükséges anyagokat. Az Anthropic vállalat pedig időt és pénzt szán arra, hogy az MI „jólétét” kutassa, beleértve annak vizsgálatát, hogy milyen jogok illethetik meg ezeket a modelleket. Eközben a mesterséges intelligencia olyan, hagyományosan emberi tevékenységeket is áthat, mint a zeneszerzés vagy a terápiás tanácsadás. 

Nem meglepő, hogy aki az MI jövőjén gondolkodik, könnyen a technológiai utópiát vagy éppen a disztópiát vizionálók táborába kerül. Az OpenAI vezetője, Sam Altman például úgy véli, a mesterséges intelligencia hatása inkább a reneszánsz korszakához lesz hasonlítható, nem pedig az ipari forradalomhoz. Ezzel szemben az amerikaiak több mint a fele inkább aggódik, mintsem lelkesedik az MI által uralt jövő miatt. 

Ebben a légkörben Arvind Narayanan, a Princeton Egyetem Információs Technológiai Politikai Központjának igazgatója és Sayash Kapoor kutató egy provokatív esszével rukkolt elő. Negyvenoldalas írásukban arra kérik az olvasókat, hogy nyugodjanak meg, és tekintsék a mesterséges intelligenciát egy normális, átlagos technológiának. A szerzők szerint gyakori hiba, hogy az MI-t egy különálló, autonóm, potenciálisan szuperintelligens lényként kezeljük. 

Álláspontjuk szerint a mesterséges intelligencia egy általános célú technológia, amelynek az elterjedését érdemesebb az elektromosság vagy az internet fokozatos térnyeréséhez hasonlítani, nem pedig a nukleáris fegyverek hatásához – még ha az általuk megnevezett analógia sem tökéletes. A legfontosabb üzenetük, hogy meg kell különböztetni az MI-módszerek gyors fejlődését attól, hogy ezek a technológiák ténylegesen mikor és hogyan terjednek el a társadalomban. Kapoor szerint a szociológiai hatások általában évtizedekkel később követik a laboratóriumi áttöréseket. 

„A mesterséges intelligencia társadalmi hatásairól szóló beszélgetések többsége figyelmen kívül hagyja ezt az időbeli csúszást, és azt várja, hogy a hatások ugyanazzal a sebességgel következzenek be, mint a technológiai fejlesztések” – tette hozzá.  

Az esszé további markáns állításokat is tartalmaz:  

• a szuperintelligencia kifejezés annyira spekulatív és zavaros, hogy nem lenne szabad használni, hiszen az MI nem fog mindent automatizálni, hanem egy új emberi munkakategóriát hoz létre, amelynek tagjai az MI működését felügyelik, ellenőrzik és hitelesítik;  

• inkább a meglévő társadalmi problémák súlyosbodására kell számítani, nem pedig teljesen új problémák megjelenésére. 

Narayanan szerint „az MI felpörgeti a kapitalizmust”, majd hozzátette: a mesterséges intelligencia képes javítani vagy rontani az egyenlőtlenségen, a munkaerőpiacon, a szabad sajtón és a demokratikus folyamatokon is, attól függően, hogyan alkalmazzák. 

Egy kérdéskört azonban az esszéjük szándékosan kihagyott: a mesterséges intelligencia katonai felhasználását. Pedig ez a terület gyors ütemben fejlődik, és komoly aggodalmakat vet fel azzal kapcsolatban, hogy élet-halál döntéseket is egyre inkább MI-rendszerek befolyásolnak.  

A szerzők ezt azért nem elemezték, mert a szükséges adatokhoz – részben titkosított információk miatt – nem férnek hozzá, de úgy vélték, fontos lenne, hogy a kutatásukba ezt a területet is bevonják. 

Ha az MI-t normális technológiaként kezeljük, annak az egyik legjelentősebb következménye, hogy alapjaiban kérdőjelezné meg az Egyesült Államok jelenlegi stratégiáját. Mind a Biden-, mind a Trump-kormányzat szerint ugyanis a mesterséges intelligencia fejlesztése nemzetbiztonsági prioritás, amit exportkorlátozásokkal (például a Kínának szánt chipek esetében) és adatközpontok támogatásával kell védeni. Az esszében az MI-verseny retorikáját „éles hangvételűnek” nevezik. 

Narayanan szerint „a fegyverkezési verseny narratívája már-már abszurd”. Úgy véli, hogy a nagy MI-modellek megépítéséhez szükséges tudás gyorsan terjed, és a világ különböző helyein élő kutatók már most is dolgoznak ezen, így „lehetetlen ekkora volumenű titkokat megőrizni”. 

A szerzők által javasolt lehetőségek egészen más irányt képviselnek: szerintük nem a sci-fi-rémképek elkerülésére vagy a fegyverkezési verseny megnyerésére kellene összpontosítani, inkább a demokratikus intézmények megerősítésére, a kormányzati technológiai szakértelem növelésére, az MI-ismeretek terjesztésére, valamint a mesterséges intelligenciát védelmi célokra alkalmazók ösztönzésére. 

Ezek az ajánlások elsőre talán unalmasnak tűnnek a hagyományos, izgalmasabb narratívákhoz képest – és éppen ez lenne a lényeg.