Felvidéken nem annyira elterjedt a regeneratív, no till (szántás nélküli) mezőgazdaság. A tardoskeddi Borosékkal beszélgettem, akik szerint ez egy jó eszköz a klímaváltozáshoz való alkalmazkodáshoz. Aki belevág, szerintük nem bánja meg… 

Boros Imre közvetlenül a rendszerváltozás után vállalkozni kezdett, majd ebbe belenevelte fiát, Boros Tamást is. 1991-ben még csak mezőgazdasági szolgáltatásokat nyújtottak, majd fokozatosan földeket béreltek: először kicsiben, mára viszont már 800 hektáron gazdálkodnak, sőt egy nagyon innovatív vetőgépet is kifejlesztettek. Tardoskedden, a Vág és a Nyitra folyó közötti térségben jelenleg három alkalmazottal dolgoznak. 

Szolgáltatásokat ma is nyújtanak, igaz, másképpen, ugyanis már nem a hagyományos szántást és talajmunkákat végzik – bár kisebb mértékben vállalnak még aratást és permetezést is –, hanem leginkább vetnek, mégpedig olyan vetőgéppel, amilyen másnak nincs. A szolgáltatásnyújtásban bekövetkezett változás is tükrözi azt az irányt, hogy a hagyományos talajművelésről áttértek a szántás nélküli, regeneratív mezőgazdaságra. Erről a váltásról egy évtizeddel korábban elkezdtek gondolkodni, de akkor szerintük még nem volt meg az az ideális vetőgép, amellyel ezt a no till művelési módot jól lehetett volna végezni. Különböző gépeket próbáltak ki, míg 2013-ban ráakadtak arra az amerikai vetőgépre, amelynek az egységeit ma is használják. 2017-től pedig mindent szántás nélküli technológiával termesztenek, mivel onnantól sikerült úgy átalakítaniuk egy gépet, hogy kalászosokat is tudjanak vele vetni.  

Az átállás 

Bár a „nagykönyvek” fokozatos átállást tanácsolnak, vagyis először csak a vetésterület tizedét szánjuk erre, Borosék egy éven belül az egész területükön alkalmazni kezdték a módszert. Szerintük nem érdemes hezitálni, van, aki 10-15 évet gondolkodik rajta, és akkor sem mer belevágni. Amikor 20 évvel ezelőtt Amerikában először találkoztak ezzel a technológiával, akkor még ők is szkeptikusak voltak. Nekik is eltartott egy ideig, hogy a fejben elültetett ötlet valósággá váljon. A titok nyitja szerintük az, hogy  

meg kell hozni a döntést, aztán kitartani mellette. Nem évente változtatni, mert az nem működik.  

Persze az Érsekújvár és Vágsellye közötti Tardoskedd környékén se nagyon láttunk ilyen szántatlan táblákat. Ahogy Borosék megjegyzik: a gazdák félnek attól, hogy fog kinézni a föld, és mit fognak mondani az emberek. Szlovákiában, Magyarországhoz képest, amúgy is gyerekcipőben jár ez a fajta gazdálkodás. Bár már szervezetük is van a regeneratív termesztőknek – nem is egy –, egyelőre kevés sikert tudnak felmutatni. A magyarlakta vidékeken talán inkább hat a jó példa.  

Alkalmazkodás a klímaváltozáshoz 

Az átállás egyik fő okaként Borosék a szárazságot jelölték meg.

A síkvidéken ugyanis jóval nagyobb károkat okoz az aszály, a hegyvidéken eddig előbb-utóbb csak megjött a csapadék. Márpedig szerintük ez a gazdálkodási forma jó válasz a klímaváltozás kihívásaira. Imre szerint tavaly, az abnormálisan száraz nyár idején szépen kifejlődött augusztusra a búza tarlójába július 20-án elvetett cirok, és hasonlót eredményt mutatott a pohánka (más néven hajdina) is.

Az eddigi évek során nem tapasztaltak terméscsökkenést a hagyományos termesztési módhoz képest, viszont az aszályokat jobban átvészelik. Mindezt úgy, hogy míg a szomszédjuk a vetés előtt legalább 10-szer rávonul a földre, míg elkészíti a talajágyat,  

addig nekik ezek a műveletek kimaradnak, ami természetesen megmutatkozik a költségekben is. Nemcsak az eszközök kopásánál, hanem az üzemanyagban vagy a munkaerőköltségekben is. 

Imre azt állítja, hogy ők egy hektár művelését (mindennel, vagyis aratással együtt) 40 liter gázolajból meg tudják oldani, míg az említett szomszédnak ez 120-ba fáj. Ez a megtakarítási arány hasonló az említett kiadások esetén is.   

Trágyázás, növényvédelem 

Rákérdezek a műtrágyahasználatra is: az átállás első két-három évében oda kell adni a teljes műtrágyamennyiséget, viszont a negyedik óta alig használnak foszfor- és káliműtrágyát, főleg a nitrogénpótlásra összpontosítanak. A talaj megerősödött mikrobiális élete jobban feltárja a talajban lévő tápanyagokat, igaz, ezt már régóta a bevált Azoter baktériumtrágyával erősítik. A módszer azért is bevált, mert a kijuttatott baktériumok egyike, a Trichoderma nem engedi megfertőződni például fuzáriummal a fiatal gyökérzetet. Ez pedig megmutatkozik a kukorica és a napraforgó növényvédelemnél is. .z inszekticídek használatánál nem látnak különbséget. Ami érdekes, az a pockok kérdése. Imre nem állítja, hogy kevesebb lett a pocok a faluban, csak az oda rakja a fészkét, ahol puha a föld és száraz meleg van. A szántás nélküli rendszereknél alapfeltétel a folyamatos talajtakarás köztes növényekkel, amit a pockok kevésbé szeretnek, így áthúzódnak a szomszédba. A gyomirtásnál sem látnak különbséget a költségekben, viszont más hozzáállást igényel, hiszen a preemergens (csírázás előtti) szerek használatának nincs nagy értelme. A jó vetésforgóval, a takarónövények tudatos használatával a gyomirtás költségei csökkenthetők. És az eredmények? Tavaly a napraforgójuk 3,8 tonnát adott átlagban, amihez 100 kiló karbamidot juttattak ki, ehhez hasonlóan a búzájuk is átlagosan 6,3 tonna körül volt.  

Amerikai gyakorlat 

Az egykori vetőgépük 16 önálló szekcióból állt, mindegyik külön tartállyal. Bár belefért több mint egy tonna vetőmag, de hosszadalmas volt a töltése. A vetőszekciók minimális sortávja 35-38 centi volt, ezért GPS segítségével próbálták duplán vetni a búzát, megközölve az első menet által elvetett sorokat.  

Borosék újítása abban rejlik, hogy a sortávokat le tudták csökkenteni 25 centire azzal, hogy a vetőszekciókat széttolták 50 centiméterre, és két sorban helyezték el azokat. Ez viszonylag egyszerű ötletnek tűnik, de ehhez már nemcsak komolyabb vonóerő, hanem fejlett vezérlés is szükséges. Még az amerikai vetőgépgyárnak is tetszett az ötlet, de számukra nem érdekes ez a megoldás, mert ott zömében a kukoricára és a szójára használják. Nem fognak beruházni egy másik, drága vetőgépbe csak azért, hogy besűrítsék a sorokat, inkább elvetik a búzát is 35 centis sortávokba. 

Manapság a vetőegységeket Amerikából hozzák, míg egy másik cégtől, az AG Leadertől a vezérlést.  A nyolc méter munkaszélességű járműhöz 300 lóerős traktort használnak, de készítenek vetőgépet kisebb munkaszélességgel: a háromméterest például elhúzza a 100 lóerős traktor is. Persze mindent befolyásolnak a domborzati viszonyok. 

Boros Imre úgy véli, hogy az általuk használt Kinze vetőegységek szinte bármely körülmények között a pontos helyére tudják tenni a vetőmagot. Megfelelően robusztusak, megvan a súlyuk, és minden kocsit külön szabályozva hidraulikusan akár 300 kilogrammra növelni tudják azt a nyomást, ami ahhoz kell, hogy a legkeményebb pontokon is áttörjék a tarlót.  

Maga a gép nem olcsó, szolgáltatásként egy hektár elvetéséért az üzemanyagon kívül 60 eurót kérnek, és további 10-et a folyékony műtrágya kijuttatásáért. Tamás szerint csak az első évben sokallták ezt az árat a partnerek, vélhetően ők még a klasszikus vetés árából indulnak ki. Pedig ez nagyjából annyiba kerül, mint egy szántás, amit megspórol a gép. Emellett ott a pontosság és a kiegyenlítettség. A másik oldalon, mivel szemenként vetnek, a gabonánál a 2,5-2,7 milliós egyedszámot meg tudják oldani 130 kilogramm vetőmaggal, vagyis

a hagyományossal szembeni vetőanyag-megtakarítás jóformán visszahozza a vetés árát. 

Borosék hátrányokat nem említenek. A rendszer használatánál lényeges kérdés a költségek csökkenése. Jómagam az elmondottak alapján 30-40 százalékos mérséklődést becsültem, szerintük ez több is lehet. Ez lényeges, hiszen az utóbbi években a gabonáknál már a 6,5-7 tonnára emelkedett a költséghatár. A terméshozamban viszont nagyot nem lehet ugrani, a nyereségességhez a kiadások csökkentése szükséges. És persze fontos, hogy a talajban látványosan nő a humusztartalom, a biológiai aktivitás, csökken az erodálódása. A regeneratív gazdaságok egy része a szén-dioxid-kreditek értékesítésével is foglalkozik, de Borosék egyelőre ebbe nem vágtak bele, bár vannak gazdák, akik néha elérnek 50-60 euró bevételt is hektáronként. Vannak azonban évek, amikor semmit sem ér a kredit, azaz még ennek a piaca is nagyon gyerekcipőben jár.  

A cikk eredetileg megjelent a Magyar Mezőgazdaság folyóirat Kárpát-medencei gazdák rovatában. 

Kapcsolódó: