A folyamatosan növekvő geopolitikai repedésvonalak mentén Európa egyre görcsösebben próbálja megtalálni azt a közös nyelvet az afrikai országokkal, amelyet a kínaiak üzleti alapon, az Egyesült Államok többnyire fegyverrel, a globális dél országai pedig közös érdekek mentén már évtizedek óta használnak. Mit tud nyújtani az EU az egykori gyarmatoknak, hogy azok stratégiai partnert lássanak benne? Nem sokat.
A tavaly december 1-jén hivatalba lépett Kaja Kallas (Észtország volt miniszterelnöke, immár az EU külügyi főképviselője) eddig elődjénél, Borrellnél is jobban erősíti azt a véleményt, hogy munkaköre mögött semmiféle valós értéket jelentő cselekvési jogkör nem létezik. Nem csak azért, mert az egységes uniós külpolitika szintén nem létező fogalom, az ugyanis (Brüsszel minden centralizációs szándéka ellenére) a tagállamok hatáskörébe tartozik, nem is csak azért, mert Kallas szinte mindent, ami a geopolitikai változásokkal kapcsolatosan történik, hagyományos oroszgyűlöletén keresztül értelmez és vezet le. A fő probléma a személyével és a pozíciójával az, hogy a kialakult geopolitikai káoszban egyáltalán nem tekintik tényezőnek. Ez nemcsak neki, hanem az egész Európai Bizottságnak szól: Washington az új elnökség kezdete óta gyakorlatilag levegőnek nézi az EB-t, különösen Ursula von der Leyent. (Kallas elutazott Washingtonba abban a reményben, hogy Marco Rubio külügyminiszterrel tárgyalhat, ehelyett alsó kategóriás tisztviselőknek mondhatott egy beszédet, a tárcavezető ugyanis egyáltalán nem fogadta.) A multilaterális helyett a bilaterális kapcsolatokra tevődött át a hangsúly, így csúszott ki a külkereskedelem, az ukrajnai háború, a kollektív védelem és a Kína-kapcsolatok ügye is az EB kezéből – még akkor is, ha ezen területek egy részén még kvázi döntési jogköre is volt.
Kallas természetesen a gyámoltalan rezonőr szerepét tölti be az EB elnöke mellett, talán ezért is nem vett túl sok fáradtságot ahhoz, hogy biztosjelölti meghallgatásán komolyan vegye a neki szegezett kérdéseket. Világosan látszott, hogy az Oroszország ellen megfogalmazott panelmondatain kívül sem a közel-keleti konfliktust, sem az Egyesült Államok várható geopolitikai fordulatát, sem a kínai játszmákat, sem pedig Afrika és általában a globális dél robbanásszerű erősödését nem tudja értelmezni. Bár nem tartozik a legszorosabban a portfóliójához, főképviselőként neki kellene kidolgoznia egy új külgazdaság-politikát is, ám ez a feladat egyre inkább Maroš Šefčovič kereskedelmi biztosra hárul, aki egyébként szintén nem számít fajsúlyos egyéniségnek a Trump-féle globális viharban.
A vámháború kirobbanására és az amerikai elnök követhetetlen politikájára Európában senki nem volt felkészülve.
Az EU-ra eddig kivetett és várható tarifák, Washington Kína ellen indított kereskedelmi offenzívája, ennek következtében az ellátási láncok várható sérülései, a globális kereskedelem alapvető változásai és magának a globalizációnak a vége olyan alternatív utak keresésére ösztönzik Európát, amelyek néhány évtizeddel ezelőtt eszébe sem jutottak volna. Ebbe beletartozik a kínai kapcsolatok újraértelmezése és a globális dél szerepének felértékelése is – utóbbi esetben a kulcsszereplők a dél-amerikai államok (Mercosur-megállapodás) és az afrikai országok lesznek. Ahhoz azonban, hogy az unió labdába tudjon rúgni egy olyan pályán, ahol a kínaiak már évtizedek óta ontják a gólokat, az amerikaiak a partvonalról lövöldöznek, a globális dél egyes országai pedig már a meccs elején mezt cserélnek a baráti ellenféllel, éppen a Kallas-féle elitista és hübrisz építette külpolitikát kell mélyen eltemetni. Az Európai Uniónak soha nem volt annyira szüksége Afrikára, mint napjainkban – céljai eléréséhez azonban ki kell irtania magából minden posztgyarmatosító attitűdöt, és gyorstalpalón elvégeznie egy reálpolitikai kurzust, kiegészítve egy pragmatista tanfolyammal. Az az évtizedekig tartó hozzáállás, amely feltételes segélyekre és „csepp a tengerben” beruházásokra építve próbál meg demokráciaexportot erőltetni az afrikai nemzetekre, megbukott. Kína és az Egyesült Államok már rég nem e szerint játszik, az Európai Unió viszont még csak az elmúlt években szerzett be egy új kiadású szabálykönyvet.
Gyenge erő, puha hatalom
Valójában nem látni meggyőző jelét annak a sokat hangoztatott elméletnek, amely szerint az EU Afrika-politikáját rejtett pragmatizmus vezetné. A segélyalapú gazdasági kapcsolatok, a gyarmatosító múlt csökevényeként fennmaradt, feltételeken alapuló önzetlenség, a zömében még mindig beruházás nélküli nyersanyagkivitelen gondolkodó hozzáállás tette lehetővé a globális riválisoknak, elsősorban Kínának, hogy e mentalitásnak homlokegyenest az ellenkezőjét csinálva hódítsa meg az afrikai országokat. A cél természetesen a lehető legpragmatikusabb lenne (a migráció megfékezése, a betonerős kereskedelmi kapcsolatok létrehozása, a regionális instabilitás fékezése), eszköz viszont vagy nincs, vagy már nagymértékben erodálódott Európa kezében. A fejlesztésekre szánt feltételes segélynyújtás látszólag Európa privilégiuma Afrikában, valójában Kína és Oroszország sokkal magasabb szinten építi ilyen jellegű kapcsolatait:
előbbi öltönyben, utóbbi egyenruhában, de mindketten komoly infrastrukturális projekt- és bányászati jogokat kapnak az ajánlataikért cserébe.
A tranzakciós szerepvállalásból az Egyesült Államok a fejlesztési segítségnyújtás kapcsán már régebben, a USAID lerombolásával pedig most szállt ki, adódna tehát a lehetőség Európa előtt, ám amit ő eddig kínálni akart és tudott, az még az afrikai országoknak is megmosolyogtató a két másik nagyhatalom ajánlatai mellett. Az unió egyszerűen nincs egy súlycsoportban riválisaival. Kétségbeesetten igyekszik a Kínától való függetlenedés jegyében kritikus ásványok és kitermelési lehetőségek után vadászni az egész világon. Afrika a legkézenfekvőbb megoldás lenne – ha a lenne ott nem lenne, és az EU tudna olyan ajánlatokkal versenyezni a kontinensen, amelyeket a vetélytársak, köztük elsősorban Kína, Törökország vagy éppen az Öböl-országok már meg nem kötöttek régen, természetesen előnyét élvezve az Európai Unió bürokrácia-, jóváhagyási pókháló- és agyonszabályozás-mentességének, olyan infrastrukturális projekteket kínálva cserébe, amelyet Brüsszel pénz és rugalmasság hiányában nem tud megtenni. Más szavakkal: amíg az EU a magokat nézegeti, a többiek már a gyümölcsöt szedik a fáról.
Kiásni és hazavinni
A megoldás pedig létfontosságú lenne az európai gazdaság és ipar szempontjából. Ha a világ legnagyobb kritikus ásványanyag-feldolgozóját és kereskedőjét, Kínát az Európai Unió valóban ki akarja iktatni (a Trump-féle kereskedelmi háború óta ez egyáltalán nem olyan nyilvánvaló, mint volt még fél évvel ezelőtt), vagy legalábbis az egyoldalú függőséget egy egészséges szintre csökkenteni, Afrika szerepe még inkább felértékelődik. A globális ellátási lánc megkerülhetetlen alapszereplőjeként az EU-s zöldátálláshoz és a technológiai fejlesztésre szőtt nagyszabású tervekhez pedig létfontosságúvá válik például a Kongói Demokratikus Köztársaságból származó kobalt, a zimbabwei lítium vagy a Dél-Afrikából származó ritkaföldfémek. Az EU kobaltkészletének több mint 60 százaléka jelenleg Afrikából érkezik – a csavar, hogy végeredményben Kínából, ugyanis először oda megy, mivel ott finomítják.
Vannak kezdeményezések, amelyek igyekeznek párhuzamos vetélytársává válni a kínai infrastrukturális fejlesztési szerződéseknek. Ott van a Lobito-folyosó, amely Angolát, Zambiát és a Kongói Demokratikus Köztársaságot köti össze az Atlanti-óceán partjával. Az azonban elsősorban amerikai projektként vizsgálható, az EU csak egy kisebb falatot kap belőle. Ráadásul az afrikai kormányoknak változatlan a problémája: technológia-transzfert, infrastruktúra-bővítést, beruházásokat és munkahelyeket akarnak látni, ahelyett, hogy gyarmatosító attitűddel az EU még mindig csak az ásványkincseiket akarná kitermelni és kivinni országukból. A kínai Egy övezet, egy út (Belt and Road) épp ezt kínálta nekik, Brüsszel pedig több mint tízéves késéssel kapott észbe, mire létrehozta a Global Gateway alapot, amely hasonló, infrastrukturális beruházásokra épül, vagy inkább épülne, mint kínai megfelelője.
Pekinggel ellentétben az EU legnagyobb problémáját még mindig a 2021 és 2027 közötti időszakra ígért 300 milliárd euró előteremtése jelenti, ami jelenleg is az egyes EU-s tagállamok különböző mértékű folyósításaiból és a 2021–27-es uniós költségvetésből tevődik össze. Az Európai Bizottság a projektek megvalósításának majdnem a felét magánvállalatoktól várja, egyelőre azonban szakadéknyi a különbség a tervezők és a befektetők pénzügyi kockázati meglátásai között, az álláspontok pedig nem közelednek egymáshoz. Hogy mennyire nagy és elégséges összeg a Global Gateway finanszírozására tervezett 300 milliárd euró, a kínaival összehasonlítva nyerhet értelmet. Az Egy övezet, egy út projekt Pekingnek tavalyig mintegy 370 milliárd dollárba (kb. 333 milliárd euró) került, ám ez a költség csupán ezt a programot takarja. A folyamat jóval korábban, már 2005 környékén elkezdődött. Az azóta megvalósult mintegy 4000 tengerentúli beruházásra Kína közel 2300 milliárd dollárt (kb. 2070 milliárd euró) költött.
A jelenleg futó projektek között mintegy 40 afrikai van. A legtöbb még a szándéknyilatkozatok fázisában és tervezési szakaszban pihen. A sok apróbb beruházás közül kiemelkedik a Zöld-foki Köztársaságban tervezett kikötőbővítés, egy hasonló projekt Gambia fővárosában, Banjulban, egy vízerőmű építése Kamerunban, valamint digitális és optikai kábelek tenger alatti fektetése, utóbbi Dél-Európát és Észak-Afrikát kötné össze 7100 kilométer hosszan.
A fegyverek szava
Míg az Egyesült Államok és Oroszország a hatalmi céljaiknak megfelelően közvetlenül irányítottak csapatokat vagy segítettek kormánypárti/kormányellenes erőket afrikai országokban, Európa a közös védelempolitika zászlója alatt igyekezett az uniós erőkkel biztonságerősítő jelenlét címszó alatt észrevétetni magát. Ez gyakorlatilag a kockázatkerülő út volt, amely tényleges harci cselekmények helyett inkább technikai támogatáson vagy kiképzési partnerségen alapult. Bár ez politikailag óvatos megközelítés volt, érdekérvényesítő eszközként is visszafogott hatással bírt: ennek következtében minden olyan afrikai régióban, ahol a határozott fellépés előnyhöz juttatta annak alkalmazóját, Európa jelenléte vagy jelen nem léte teljesen marginális kérdéssé vált. (Az európai fegyveres jelenlét Afrikában valójában mindig is egyet jelentett az „utolsó gyarmatosítóval”, Franciaországgal. Párizs katonai és politikai befolyása azonban az utóbbi években kártyavárként omlott össze.)
Mindez annak fényében aggasztó, hogy az EU-s külpolitikának immár (tíz évvel a probléma berobbanása után) a migránsválság az egyik legfontosabb pillére. Brüsszel olyan megállapodáskötésekkel próbálkozik, mint amilyet 2023-ban kötött Tunéziával, hogy pénzért (kezdetnek 105 millió, hosszú távon akár egymilliárd euró) cserébe megpróbálja visszatartani az embercsempészettel felpörgetett migránsáradatot. A határellenőrzés kiszervezése Afrikába akár megoldást is jelenthet, ez volt azonban az a pont, amikor Európának valóban és markánsan a reálpolitikát kellett alkalmaznia. A kritika, miszerint az EU nem egy esetben tekintélyelvű rezsimeket pénzel a migránsok megállítása érdekében és közvetetten támogatja az erőszakkal vádolt helyi milíciákat és parti őrségeket, azóta is tartja magát.
Újratervezés
Kaja Kallas pontosan abban az elitista politikai hübriszben nevelkedett, amely Európa ellen hangolta nemcsak a globális dél országait, de immár az Egyesült Államokat is. Utóbbi mindössze azért meglepő, mert ezt a politikát éppen Washington találta ki – ami ennél is meglepőbb, az az, hogy Európa még a bukása után sem hajlandó elengedni azt. Kallas agyonideologizált kül- és gazdaságpolitikai nézetei tükrözik az Európai Bizottság és a „brüsszeli Európának” is csúfolt tengely nézeteit, görcsös kapaszkodásként egy gazdaságilag és geopolitikailag egyaránt fajsúlyos tényezőnek számító unióba. Évtizedeken át folyt a globális déllel, az afrikai országokkal szemben a feltételesség játszmája. Európa pénzt adott, segélyt osztott – cserébe nyersanyagot és „európai értékrendet”, csúnyább kifejezéssel engedelmességet és lehetőséget követelt a belpolitikai beavatkozásokra. Kína és a BRICS-államok gazdasági felemelkedésével azonban ez a fegyver immár hatástalannak bizonyul: az afrikai államoknak sokkal vonzóbbak az Öböl-országok vagy Kína üzleti ajánlatai: beruházások, amelyeket nem kötnek politikai feltételekhez. Angola olajüzletei Pekinggel, Egyiptom és az Öböl-országok egyre szorosabb kereskedelmi kapcsolata, az orosz befolyás térnyerése Maliban – mindezek Brüsszel számára vörös felkiáltójelek voltak arra, hogy a világrend szó globálisan is új értelmet nyert.
Az Európai Bizottság napjainkban igyekszik az „elvi pragmatizmus” paradoxonját alkalmazni, vagyis
bizonyos esetekben, bizonyos időszakokban és bizonyos szereplőkkel szemben hajlamos félrenézni, a tükröt eltakarni, mielőtt belenéz, és nem szóvá tenni olyan aggodalmait, amiért néhány évvel ezelőtt szó szerint fellármázta a világot.
Pillanatnyilag nem akar példát mutatni ösztönzésként, nyilván azért, mert nem is tud. Egy óriási veszélyben lévő gazdaság szereplői többé nem tudnak diktálni azon a földrészen, amelyet egykor egymással versengve igyekeztek behódoltatni. Hitelességük a puha hatalommal együtt odaveszett, az újratervezés pedig még messze nem jár abban a szakaszában, ahol kellene – köszönhetően éppen Ursula von der Leyen és csapata, köztük Kaja Kallas hübriszből kinövő hiteltelenségének.
Európa egyre nagyobb politikai és gazdasági széttagoltsággal küzd: az ukrajnai háború nem előidézője, csak felgyorsítója volt a folyamatnak. Hanyatló geopolitikai befolyása, a pragmatista politika iránti tiltakozása, ideológiával átitatott gazdasági felfogása éppen az ellenkezője az afrikai országokénak. Reálpolitikai szemlélete gyerekcipőben jár, márpedig az Afrikához való új megközelítése egyenesen megköveteli, hogy elfogadja a szuverén államok kereskedelmi és gazdasági autonómiára vonatkozó igényeit, sőt feltételeit. Kallasnak összehangolt stratégiát kellene kidolgoznia olyan külgazdasági tartalommal, ami külpolitikai alapokon nyugszik. Ebből még nem sokat mutatott. Afrika viszont nem vár: sokkal rugalmasabb és kifizetődő ajánlatai vannak olyan szereplőktől, amelyek időben megértették a geopolitikai világrend átalakulásának folyamatát.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Dreamstime
